Ki vagyok?

Barnóczki Anita. Református keresztyén. Lelkipásztor. Pataki „öregdiák”. Gyermek. Felnőtt gyermek családomban – azok között, aki szeretettel vesznek körül. És Isten gyermeke, így esendően bár, de hitvalló tagja egyházamnak.

Hivatalosan missziói lelkipásztor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület cigánymissziós referense, vagy ha úgy tetszik, a romák közt végzett munkáért felelős referens.

Örökmozgó. Sok helyen dolgozom, sok településen - lelkipásztorokkal, pedagógusokkal, gyülekezeti tagokkal, felnőttekkel, gyermekekkel.

Diák, mert a jó pap holtig tanul. Patak után ösztöndíjasként két évig egyháztörténettel, közelebbről a puritanizmussal és a szövetség teológia egyes kérdéseivel foglalkoztam, majd Nyíregyházán belekóstoltam a szociális munkába. Az elmúlt években debreceni diák is voltam, és Bodó Sára tanítványa lehettem.  Leginkább új szemléletet igyekeztem mindig tanulni: eszközöket, módszereket, mindent, ami használhatónak tűnik, és persze ami kötelező. Nehéz eset vagyok, kritikusan tanulok.

Tanítvány. Az Egyetlen Mester legkisebb tanítványa. Nagyra becsült lelkipásztorok tanítványa, akiktől örökségemet szereztem és szerzem; és nagyra becsült barátok tanítványa, aki bátorítanak, tanácsolnak, de ha szükségesnek látják, kritizálnak is. Az általam tanított gyermekek tanítványa is vagyok, hiszen hősök vesznek körül –kis hősei egyszerű és kegyetlenül csodálatos életüknek.

Barát. Sok embert ismerek. Vannak, akik számára nem vagyok megnyerő, de vannak, akik tisztelnek. Felebarát is vagyok, és néha felebarátja tudok lenni azoknak is, akiknek barátja nem.

Munkatárs. Sokszor hangos, sokszor kemény, néha nem elég főnök, néha nem elég beosztott, de a munkától nem félő munkatárs. A munkát felemelőnek tartom és tisztességnek, mindegy mi legyen az.

Csapattag. Mert megadatott nekem az is, hogy csapatban dolgozhatom, nagyszerű emberekkel.

És „vagyok mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény”.

Ki vagyok? Egy élet, amely egyetlen kérdésre próbál választ keresni, rácsodálkozni és olykor rácsodálkoztatni: „Ki vagy Te, Uram?”

 *

Amíg megy az üzlet, nem kérdezünk. Ha kicsit apad a bevétel, átrendezzük a kirakatot. Amíg van mit, tologatjuk a díszeket, megpróbáljuk tovább csinosítani, vonzóvá tenni az árut. Játszunk a fényekkel és a sötéttel. Esetenként megijedünk, hogy nagyon sötét a kép. A sötétben leülni, gödöralji érzésekkel múltunkat siratva kifelé tekingetni, a másik kirakatával hasonlítgatni nem érdemes sokáig. Divatos megoldásokat hajszolva, megváltó módszert keresni szintén az útvesztés homályába vezet. A másként látáshoz azonban néha kell egy fényvillanás. Ez olykor krízis formájában jön el. Ijesztő, de megvilágít. Ijesztő, mert lemeztelenít. Nincs homály, köd, takargatás. Egy erős villanás és egy hátramaradó kép, amelyről már érdemes gondolkodni. A gondolkodás pedig itt már nem a szavak tekergetése és a szőrszálhasogatás. A gondolkodás itt már az alapvető kérdésekhez tér vissza. Mit csinálunk? Miért csináljuk? Mit akarunk? Mit akarunk valójában? Nem a „hogyanok” helye ez. A „hogyanok” ugyanis csak a „mit” és „miért” után nyernek értelmet, elhagyva az esetlegesség és a divathullámok nyűgeit.

Cigányok közötti munkában, egy olyan régióban, melyben alapvető demográfiai átrendeződés ment/megy végbe, a krízis élménye adja sokunknak a villanást és a tükörbenézés lehetőségét. Persze a „sötét a kép” érzések után, ha felállunk, hogy van út számunkra is.

Ezt a tükröt kínálja a műhely.

srta.hu