Nem erővel, lélekkel

2010. június 24., csütörtök

alt„A régi nagyok lába nyomát tapossuk nap mint nap” – vélekedik Köntös László, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos gyűjteményeinek igazgatója, egyházkerületi lelkészi főjegyző. Bár ő ezt pápai körsétánk során a szó szoros értelmében vette, bízunk benne, hogy tágabb értelemben is így van, mert a dunántúli reformátusság, mint a történelme során már oly sokszor, most is sorsfordító időkhöz érkezett.

Pápai? Pápai!

alt„Református papgyerek vagyok, ami azt jelenti: nem tudom megmondani, honnan jöttem” – kezdi történetét Köntös László. Gyermekkorát a dunántúli Litéren, Fehérvárcsurgón és Magyaralmáson töltötte, ahol édesapja református lelkipásztorként szolgált, de tizennégy évesen a debreceni kollégiumba, majd onnét a fővárosba, végül 1993-ban Amerikán keresztül Pápára, mai szolgálati helyére került. Ahogy mondja, ez a történet anyakönyvi része, de van egy másik része is, ami sokkal erősebben köti a dunántúli reformátusok fellegvárához.
Ez pedig a családi hagyomány: dédapja és nagyapja itt végezte a tanítóképző főiskolát, édesapja pedig a teológiát. Az intézményvezető íróasztala mellett a képük is ott van a falon – az öreg, bajuszos csopaki kántortanítóé és a csillogó szemű, egyensapkás pápai diáké. „Számomra azért izgalmas ez a város, mert keveredik benne a szellemtörténetbe helyezett családtörténet. És hogy mit jelent számomra Pápa? Azt a szellemi-lelki közeget és teret, ahol az lehetek, aki mindig is voltam: egy magyar református ember, aki ebbe a hagyományba született bele, és ebben talált rá önmagára” – vallja a lelkipásztor. Egy kis könyvecskét nyom a kezünkbe, melynek bőrkötését óvatosan bogozgatjuk, mert sejtjük, hogy régi darabról lehet szó. „Nyissák ki bátran! Pápán meg lehet érinteni a dolgokat, ez a folytonosság misztikuma!” – biztat minket jókedvűen, és Huszár Dávidnak a városban kiadott, 1577-es Heidelbergi Kátéja bontakozik ki előttünk.

 

Állandó veszélyben

altA gyűjteményi igazgató úgy látja, hogy Pápa mindig is a dunántúli református identitás, a hagyományok és a folytonosság megtestesítője volt. Az isteni kegyelmen túl az itt kialakult intézményrendszer, a kollégium lehetett a záloga annak, hogy a katolikus tengerben, a folyamatos veszélyeztetettségben és törékeny helyzetében a dunántúli reformátusság évszázadokon át megmaradhatott, sőt a magyar reformátusság életében és a magyar kultúrtörténetben számottevő szerepet játszhatott. Nem véletlenül mondja az egyházkerület jelmondatául választott zakariási ige is: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel.” (Zak 4,6)


A Lélek vezetésére most is nagy szükség van. A 20. századi urbanizáció, az emberek faluról városba vándorlása a dunántúli reformátusságot különösen rosszul érintette, hiszen ebben az országrészben a városok hagyományosan katolikusok voltak. A gyülekezetek ma is veszélyeztetett helyzetben vannak: a falvak kiürülésével elnéptelenedtek, az egyház pedig képtelen volt arra, hogy az emberek után menjen. „Ezért sok gyülekezet a lét és nemlét határán mozog. Nagy kérdés, hogyan tudjuk ezeknek a közösségeknek a jövőjét biztosítani” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb kérdést az egyházkerület lelkészi főjegyzője. Az egyházvezető szerint az államnak nagy figyelmet kell fordítania a vidékfejlesztésre, hogy az embereknek érdemes legyen falun maradni.
„Amikor a magyar reformátusságot el akarták lehetetleníteni, a kollégiumokon kezdték a sort akár az ellenreformáció, akár a kommunizmus idején” – emlékeztet Köntös László, mert meglátása szerint az iskolarendszer adja a magyar reformátusságnak azt a szellemi-lelki súlyát, amivel részt tud venni a magyar kulturális életben, amivel kapcsolódni tud Európához, és amelyen keresztül ki tudja nevelni azt az értelmiséget, ami nélkül elképzelhetetlen a megmaradása. Márpedig Pápa az igazgató-lelkipásztor szerint nagyon jól szerepelt e tekintetben: „Itt nem lehet végigmenni egy utcán sem úgy, hogy ne látná emléktáblák sorát az ember.”

 

A nagyok lábnyomán

altÚtikalauzunkkal irodájából a látnivalók után eredünk. „Megborzongat, amikor belegondolok: a régi nagyok lába nyomát tapossuk nap mint nap” – mondja büszkén, és a református gimnázium, a gyülekezeti ház, a fiúkollégium és a teológia épületei által körülfogott téren, az új református templom előtt az egykori diákok, Petőfi Sándor és Jókai Mór szobra mellett elhaladva az Ótemplom felé indulunk.


A Fő utca 6-hoz érve egy régi, boltíves kapun megyünk be a régi parókia udvarára. Az utcáról hiába is kerestük volna tekintetünkkel az istenházát, eleink a türelmi rendelet idején az utcafrontra nem építhettek templomot, toronyról pedig szó sem lehetett. „Sok pápai talán nem is tudja, milyen kincs rejtőzik itt a házak között. Kívülről jelentéktelennek tűnik, úgy néz ki, mint egy magtár, ezért mikor belép, csak ámul-bámul az ember, fölkészületlenül zuhan rá az élmény, hiszen egy gyönyörű és óriási templombelsővel találkozik” – önti szavakba az élményt vezetőnk.


Megtudjuk tőle, hogy az épület, amíg az egyházi gyűjteményeket érintő kormányzati megszorítások lehetetlenné nem tették, időszakos kiállításokkal fogadta az érdeklődőket, most pedig jobb időkre vár: talán egyházkerületi múzeum lehet belőle a nem túl távoli jövőben, és méltó bemutatótere lehet a gazdag dunántúli gyűjteménynek.


Az Ótemplomban istentisztelet már régen volt, pedig az említett nagyok is ide járhattak egykoron. Konferenciákat azonban ma is tartanak a falai között. A karzaton pedig a kiállításokból hátramaradt tárgyak tartogatnak sok érdekességet a nyitott szemmel érkezők számára. Köntös László, amikor ide került, rögtön felismerte a magyaralmási templom karzatának kazettáit, hiszen gyerekkorában öccsével ő is azok mögül hallgatta az istentiszteletet. Aztán édesapja utódja átalakíttatta a templomot, és a népművészet e remekei a gyűjteménybe kerültek. „Kisgyerekként arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is ott ülhetek a szemközti karzaton a legények között. De mire akkora lettem, a legénykarzat és a templom is kiürült” – tör fel kísérőnkből a szomorú emlék.



A förmedvény

altRégi házak belső udvarain és csak gyalogosan járható, szűk „közléken” keresztül az Ókollégiumhoz indulunk. Az utcája kiről is kaphatta volna a nevét másról, mint Petőfi Sándorról, aki a kollégiumépület melletti házban lakott annakidején albérletben. A református gimnázium leánytanulóinak lakóhelyet biztosító épület falát is megannyi márványtábla díszíti. A bejárat fölött pedig egy egész névsor olvasható: a sok feledésbe merült név mellett Jókaié, Petőfié, Eötvös Károlyé és Thaly Kálmáné cseng leginkább ismerősen a mai embernek.
Útikalauzunk telefonhívást kap, a REND helyi sajtótájékoztatójával kapcsolatban kell néhány kérdést megválaszolnia, úgyhogy a Petőfi utca és a Kossuth utca sarkára érve a telefon mellől kiszólva megjegyzi: „Na, ez itt a förmedvény” – és a szocialista realizmus építészetének egyik pápai példájára, a sétálóutca képét elcsúfító áruházra mutat.



Helyreállt a rend

altVisszaérve az Újtemplomhoz, a Kossuth utcáról jobbra fordulunk, és a nemrégiben felépült püspöki hivatalhoz megyünk. Ennek Veszprémből Pápára költöztetésével befejeződött a régi pápai református intézményrendszer helyreállítása, amit a kommunizmus idején, politikai nyomásra ziláltak szét.
Az épület alagsorában parkolók, a földszintjén irodák és tárgyaló, az emeleten a püspöki szolgálati lakás és a vendégszobák találhatók. Mint Köntös Lászlótól megtudjuk, az impozáns épület emeletét most alig használják, hiszen Steinbach József püspök ragaszkodik balatonalmádi gyülekezetéhez, így nem költözött Pápára. A főjegyző azt is elárulja, hogy a pazar módon kialakított püspöki dolgozószoba cserépkályhája Márkus Mihály korábbi püspök ötlete volt, aki nem mellesleg maga is kiváló kályhaépítő.

 

Kiss Sándor

Istent keresem

Jn 14,12–14

„...ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →