Szentcsalád szelfi

2014. december 25., csütörtök

A Szentcsaládról készített képhez nemcsak Józsefre, Máriára és a kis Jézusra van szükség - Szalay László Pál írása.

„ne félj magadhoz venni…” (Mt 1:20)

Az ünnep a fényképek ideje is. Régi, családi albumok kerülnek le a polcról. Elhalványult, egykor nagyon is eleven alakok foglalnak helyet a szófán. Családi kör. Csupasz lubickolós, homokozói perpatvar a billentős autóért, furcsa, hosszú haj, igen ciki trapéznadrággal. Aztán jönnek a büszkeségek, motorkerékpár, asszony, ház, gyerekek. S végül az ünnepi karácsonyfás, terített asztalos. Ha nem is teljesen tisztán, de látni, akik épp ott voltak. Képben vannak, a történet részesei. Szerencsés vagy, ha rákerültél, s hagytak, hogy a többiekkel együtt barnulj be.

Az angyal épp itt menti meg a „szentcsalád szelfit”. József azt fontolgatja, hogy miként bocsássa el magától Máriát, mert kitűnt, hogy áldott állapotban van. A közös kép veszélybe került.  Egymás mellett a helyük, a történetük azonos irányba halad. Sőt igazából most kezdődik. Mennyi minden fenyegetheti az ünnepi képünket, ha hagyjuk magunkat a látszat alapján félrevezetni?

Szokásainkon tükröződik ennek a terhe. Folyamatosan hitelesíttetjük döntéseinket, akcióinkat, grimaszainkat, nasiainkat, pasiainkat. 2013-as év ifjúsági szava a szelfi volt. Még abban az évben került kameravégre, ahogy Mandela temetésén a nagyhatalmak vezetői, élükön Obamával, szelfiznek. A WhoSay Magazin rendszeresen összegyűjti és közzéteszi a hírességek legjobb önportréit. Az Instagram alkalmazást kimondottan azért hozták létre, hogy akár szavak nélkül is elmondhassuk, mi történik velünk. A megörökítés egykor a jelentős pillanatokról szólt. Most, mintha a képüzenettel akarnák aláhúzni, súlyozni az életeseményeinket.

A digitális festővásznunk témái között különösen kedves a szelfi, régies kifejezéssel élve önarckép. Annyiban fejlődött a korral, hogy nem a hall falára, a vitrinbe, vagy az éjjeliszekrényre kerülnek a becses alkotások, hanem egy közösségi oldal üzenőfalán szikkadnak és várják ítészeiket. Pimaszul belenézünk a világba. Ünnepeljük magunkat, létezésünket, egónkat. „Vagyok, aki vagyok.” – szinte isteni magasságokba törve bálványozzuk magunkat. E mögött azonban egy erősebb félsz húzódik meg. Míg Châtilloni Rajnald a Mennyei Királyság c. filmben büszkén vállalta, hogy nem egy szent: „Vagyok, ami vagyok. Mert kell egy ilyen is.” Addig mi bizonytalanul feszegetjük a kérdést: „Valóban kellek?” A biztonság kedvéért még alakítunk is a hatáson kicsit, hogy biztos átmenjen a szűrőn. Az üzenetünknek célba kell érnie, szimpátiát, tetszést, sikert kell aratnia, ahogy egy hódítóhoz illik. Ehhez persze kellékeket, tereptárgyakat, statisztákat alkalmazunk, amik lehetnek egy világmárka terméke, a világörökség része vagy esetleg egy világsztár. A lényeg, hogy világhódításunkat tökéjre vigyük. 

 A Szentcsaládról készített képhez nemcsak Józsefre, Máriára és a kis Jézusra van szükség. Az angyal meggyőzi Józsefet, hogy Mária nem csak az ő választottja, hanem az Istené is. A földi célok mellett, a családalapításon túl, van itt valami, ami nagyobb, egyetemesebb. Azon a bizonyos éjszakán, a képen ott lesznek még mások is. Olyan emberek, akik a történet részeseivé válnak. Nem divatból, kedvtelésből, heccből, hanem belső indíttatásból. A pásztorok és a napkeleti bölcsek látni és hódolni akarnak. Nem megdicsőülni, hanem dicsőíteni.

Ha csak a jelen képei lennének tőlünk veszélyben. Pózolunk a Clock Tower előtt, megöleljük a Riói Krisztus szobrot, de mindez nem elég, már a múlt átírásán, meghekkelésén dolgozunk. Olivia Muus online múzeumában a híres festmények, történelmi portrék kapnak új értelmezést azzal, hogy egy mobilt tartó kéz került rájuk. S ki tudja valamelyik karácsonyon nem lesz-e trendi a betlehemes szelfi? De azt hiszem, hogy egy jól sikerült karácsonyi képre mégiscsak van esélyünk, akár egy szentcsalád szelfire is. Ott lehetünk, s Ők, akik nélkül nem lennénk a napokban semmik, nemhogy ünneplő sokadalom, ott lehetnek. Nem csak a néhányak, akikről a House of Cards sorozat nyitóepizódjában Francis Underwood, az elnök beiktatásán nyilatkozik: „Az elhelyezkedés számít. (Location, location, location.) Minél közelebb vagy a központhoz, annál többet érsz.”

Honnan tudod, hogy rajta vagy a képen? A szelfi az arc bibliája. Mennyi minden ott lappang a vonásainkban, ahogy a sorok közötti olvasat a mondanivaló többletét, úgy a ráncok és gödröcskék, él harmóniák és metsző disszonanciák a sors velejét tükrözik. József kétségei, Mária félelmei, a pásztorok meghatottsága, a bölcsek öröme és a gyermek ártatlansága mind ott tündököl a szentcsalád szelfin.

A mi arcunk vajon az ünnepen miről beszél, meghatódottságról vagy közönyről, átélésről vagy kívülállásról? Az isteni képmás formálható, kész arra, hogy a fenti hangzat, a szívben növekvő hitmagonc arckifejezéssé váljon. Mózes arca az Istennel való beszéd után sugárzott, Jézus arca a megdicsőülés hegyén az imádság közben elváltozott, István arcát a Nagytanácsban ülők olyannak látták, mint egy angyalét. Miközben az ünnepben magadhoz veszed te is félelem nélkül, aki érted/miattad jött, a lárva állapot lemállik. Az evangélium fénye bevilágítja belsőd eldugott zugait, s az arcod önmaga ünnepi portréjává válik. Csak engedd Anna-Karin Palm csodaészlelését magadban is hatni: „könnyedén, lebegve aludt, mint egy végetlen vízi álomban, gyermekien, nem tudva hogyan lép be a táj az emberbe és hagyja testében néma képmását.”

Szalay László Pál

Istent keresem

Lk 1,1–25

„De íme, most megnémulsz, és nem tudsz megszólalni egészen addig, amíg ezek végbe nem mennek,” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink