Nyughelyük ismeretlen

2015. február 19., csütörtök

Húszezer magyar áldozata is lehetett annak a vérengzésnek, amelyet 1944 és 1945 fordulóján hajtott végre Délvidéken a Tito-féle jugoszláv partizánhatalom. Évtizedeken át még beszélni sem lehetett a történtekről, de az utóbbi években egyre több kiadvány, konferencia, emlékhely és megemlékezés figyelmezteti az utókort a szörnyű tragédiára. A hetvenedik évfordulón a mészárlások által érintett református közösségekben jártunk.

Szavatolni a délszláv jelleget

„Smrt fašizmu, sloboda narodu! Halál a fasizmusra, szabadságot a népnek!" – ezzel a jelszóval látott hozzá a háborúért felelősnek kikiáltott délvidéki magyarság és németség elűzéséhez és legyilkolásához a Tito-féle jugoszláv partizánhatalom. A vérengzéseket később úgy próbálták beállítani, mintha a háborús bűnösök számonkéréséről lett volna szó, jóllehet egyértelműen etnikai tisztogatás történt. A levéltári dokumentumok is világossá teszik: valójában „a terület délszláv jellegének szavatolása" volt a cél.

– A partizánok már rég végrehajtották gyalázatos tettüket, mire észbe kaptak, és elkezdték a likvidálások jogszerűségét igazolni hivatott dokumentumok legyártását – tudjuk meg Forró Lajos szegedi történésztől, aki szülőfaluja és a környékbeli települések példáján vizsgálja a partizánhatalom ördögi működését. Martonoson a nyolcszáznegyvenhárom feljelentésből az első két héttel az 1944. november 21-i gyilkosságok után, december 6-án keletkezett.

Ezeknek az iratoknak a túlnyomó része jelentéktelen, legfeljebb a tyúklopás kategóriájába tartozó, semmiképp sem halálbüntetésért kiáltó eseteket ír le: a szerb fél részéről tisztességtelennek tartott üzleti megállapodásokról, összeszólalkozásokról, esetleg kocsmai verekedésekről tudósítanak. Ráadásul jelentős részüket hitelteleníti, hogy azok írták, akik maguk is tevékeny résztvevői voltak a gyilkosságoknak. Egy martonosi jelentésben maguk a partizánok leplezik le magukat, amikor zentai központjuknak arról panaszkodnak, hogy nem tudnak minden likvidáltra terhelő vallomást tenni. A parancsnokság megnyugtatja őket: ne foglalkozzanak ezzel, mert akiket kivégeztek, azok papír nélkül is háborús bűnösök voltak.

Forró Lajos nem tagadja, hogy az 1941-es magyar bevonulás után – ha nem is olyan mértékben, mint a magyarokat 1944 és 1945 fordulóján, de – a helybéli szláv lakosságot is érte atrocitás. Ám hangsúlyozza: akiknek vaj volt a fején, a háború végén visszavonultak a magyar katonasággal, így a partizánhatalom által számon kért helyiek szinte kivétel nélkül ártatlanok voltak.

Emberi csontok ebek harmincadján

Az összeszedett embereket – közöttük olykor nőket és gyermekeket is – napokig, hetekig a város- és községházák pincéiben kínozták: üvegcserepekre fektették, szöges bakanccsal taposták őket, szöget szúrtak a körmük alá, szíjat hasítottak a hátukból, vagy sztálinkesztyűbe – a hasi hájon vágott sebekbe – dugták a sóval vagy csípős paprikával megszórt kezüket. Az egyházi személyeket sem kímélték: a katolikus papokat partizánnők provokálták.

Az összevert, megkínzott embereket, ha kibírták egyáltalán addig, kihajtották a közeli folyópartra, az erdőbe, a dögtemetőbe vagy a városi szemétdombra, és ott halomra lövöldözték őket. Akiket nem a folyó vitt el, azok testét a velük megásatott nem túl mély tömegsírba dobták, így előfordult, hogy végtagjaikkal, csontjaikkal később kóbor ebek jelentek meg a faluban.

Ne is keressétek!

Megannyi református egyháztag mellett a partizánok áldozata lett három református lelkész is. Elsőként a bánsági gyülekezetek püspökével, Gachal János (1881–1944) torontálvásárhelyi lelkipásztorral és több hívével végeztek a gyilkosok október utolsó napjaiban.

– Amikor közeledett a háború szele, a tiszteletes úr azt mondta, hogy konfirmáljunk le még abban az évben, mert nem lehet tudni, jövőre lesz-e rá lehetőségünk – meséli a lelkész emlékét fáradhatatlanul ápoló Tatár Erzsébet, aki a tragikus esztendőben tizenegy éves volt. A konfirmáció lezajlott, de a csoportkép már nem készülhetett el, mert a templomból jövet megszólalt a légitámadásra figyelmeztető félrevert harang. Aztán az egyházi foglalkozások be is fejeződtek, néhány hónap múlva, 1944 októberében pedig bevonultak a faluba az oroszok, nyomukban pedig a partizánok.

A püspököt néhány jóakarója arra figyelmeztette, egy időre menjen el a faluból. – A népeimet itt nem hagyom – válaszolta jó pásztor módjára, hiszen a lelkiismerete tiszta volt. Lehetett is, mert nemzetiségi és politikai hovatartozástól függetlenül mindenkin segített, aki megszorult. Két zsidó fiúnak például keresztlevelet adott, amikor származásuk miatt kizárták őket a helyi sporteseményekről, a későbbi helyi párttitkár, a kommunista Németh Péter szeretteit pedig az éhhaláltól mentette meg, amikor a családfőt politikai okokból börtönbe zárták.

A partizánok mégsem kegyelmeztek neki. Egyik nap behívták a községházára, és többé senki sem látta. Rajta kívül még nyolc ember tűnt el azokban a napokban a faluból, többségük református volt, és közöttük volt a gyülekezet idős lévitája, Tóth Bálint is. A hozzátartozók hiába kérdezősködtek a községházán. Azt hazudták nekik, hogy csak munkavégzésre vitték őket, de nemsokára hazajöhetnek. Aztán az egyik kommunista, mikor a püspökkel együtt elhurcolt két földműves után érdeklődtek a rokonaik, elszólta magát: – Ne is keressétek, agyon lettek verve, az antalfalvi úton egy lövészárokba dobták őket.

– Nagyon kedveltük, mert szerette a gyerekeket. Sok időt töltöttünk nála – emlékezik vissza elcsukló hangon az idős asszony egykori lelkipásztorára, aki ifjúsági egyesületet és nőszövetséget szervezett, és gyülekezeti házat is építtetett színpaddal. A falu színjátszóinak népszínműveket írt, de magyar nótaként közismertté vált több verse is, amelyekhez kántora, Vitkay Gyula írt dallamot. Emlékét a gyülekezet híven őrzi, ezért 2006-ban személyes tárgyaival – leveleivel, versei kézirataival, zsinóros kabátjával – emlékszobát rendeztek be és emléktáblát is avattak tiszteletére a torontálvásárhelyi templom oldalában. Nyughelye nem ismert.

Érezte, hogy nem jön vissza többé

A következő lelkipásztor-áldozat a Hertelendyfalván szolgáló ifjú Thomka Károly lett (1885–1944). Érte 1944. november 13-án délelőtt tizenegykor jött két ember a parókiára. – Vette a kabátját és velük ment, de mielőtt kilépett, a mindig zárva tartott dolgozószoba és könyvtár kulcsát szokatlan módon az asztalra tette – emlékezik vissza ma Belgrádban élő lánya, Thomka Ilona az egykor történtekre. – Talán érezte, hogy nem jön vissza többé – teszi hozzá az idős asszony, aki tizenhét éves volt akkoriban. Kiderül: korábban is előfordult, ha szokatlan esemény történt, hogy elvitték kihallgatásra az édesapját. Ez történt például akkor is, amikor I. Sándor jugoszláv király 1934 októberében merénylet áldozata lett Franciaországban. De a lelkész mindig visszajött, így most is mielőbbi hazatértét remélték.

Ilona néni bátyja, László nem volt otthon, amikor az édesapjukat elvitték, de amikor hazaért, utánament a falu szlovák kocsmájába, ahol fogva tartották. Az apának az ajtóban, a fiúnak a lépcső alján kellett megállnia, csak így tudtak beszélni egymással. A lelkészt innen a közeli város, Pancsova börtönébe vitték, de oda már nem engedték be a családot, így többé nem látták, és nem is tudták meg, hogy pontosan mi lett vele. Csak arról tájékoztatták őket, hogy a családfő november 30-án meghalt. Néhány év múlva felesége kérelmére az özvegyi nyugdíj megállapításához a hatóságok kiállítottak egy szűkszavú igazolást. Eszerint „Thomka Károly elvtársat" bíróság nem ítélte el, jogaitól nem fosztotta meg, és nem állt a Szerbiát megszálló németek fegyveres szolgálatában.

A történtek előtt a család és a gyülekezet is értetlenül állt, hiszen ifjú Thomka Károly sem vétett soha senkinek. Édesapja, idősebb Thomka Károly romániai magyar gyülekezetekben szolgált, így lett a bukovinai Andrásfalva reformátusainak is lelki vezetője. A székelyekkel együtt innen telepedett át a család Magyarországra, az Al-Dunára, de új otthonukat, Hertelendyfalvát Trianonban a délszláv királysághoz csatolták. Apját aztán fia követte a szolgálatban, akire lánya úgy emlékszik, hogy gyerekkorától kezdve nagyon szerette a könyveket, lelkészi fizetését pedig állatok tartásával egészítette ki. Ifjú Thomka Károlynak volt egy szerb jó barátja is, akivel magyarul beszélt, mert szerbül csak keveset tudott. Gyermekeit viszont szerb iskolába járatta, ám arra ügyelt, hogy a leckét minden este magyarul mondják fel neki. A lelkipásztor nyughelye nem ismert.

El sem tudjuk képzelni, mi történt ott

– Állandó jövés-menés volt a parókián– emlékezik vissza a ma Pécsett élő Faragó Ferenc édesapjára. Fia szerint idősebb Faragó Ferenc (1905–1944) nemcsak a magyarokon segített mindig, hanem bárki hozzá fordulhatott a soknemzetiségű dél-baranyai Hercegszőlősön. A lelkipásztor hívével és jó barátjával, a gyógyszerész Jakab Gézával együtt a falu Magyarországhoz való 1941-es visszatérése után még a magyar hatóságokkal is vitába került, mert kiállt a falubéli szerbek mellett. Amikor a közelben munkaszolgálatosok táboroztak, élelmet vitt nekik, jó barátját, a zsidó orvost, Fuksz Györgyöt pedig úgy próbálta megmenteni, hogy nemcsak megkeresztelte, de még presbiterré is választották. Egy szerb család kérésének viszont nem tudott eleget tenni, a családfőt nem hozta ki a szegedi Csillagbörtönből, mert nem politikai, hanem gyilkossági ügy miatt került oda. Talán épp ez lett a veszte, hisz az oroszok és a partizánok 1944. őszi bevonulásakor ez az ember lett a falu vezetője.

December 2-án késő este jöttek Faragó Ferencért a parókiára, egy szerbek lakta házba vitték sokadmagával. Volt, akit elengedtek, de tizenöt emberrel – köztük a lelkésszel, Jakab Gézával és más református egyháztagokkal – végeztek a partizánok. A szemtanúk szerint előtte megkínozták őket. A faluban ma is azt beszélik, hogy orrukat átfúrták, a lyukba gyűrűt húztak, mint a bikáknak, és a rá kötött kötélen rángatták őket, a lelkészt pedig egyszerűen kettéfűrészelték. Hogy az áldozatok ordítását kint ne hallják, az elkövetők nagy zenebonát csaptak. – El sem tudjuk képzelni, hogy mi történhetett ott – mondja elhalkuló hangon a lelkipásztor fia, és igaza lehet, mert a gyilkosok közül kettő később öngyilkos lett a lelkiismeret-furdalás miatt.

A lelkipásztor és sorstársai nyughelye nem ismert, de a legvalószínűbb, hogy a ház kertjében ásták el őket. Bár a sír feltárását jó pár éve a család és a település is kezdeményezte, a hivatal malmai csak lassan őrölnek. Az áldozatok nevét Hercegszőlősön addig is márványtábla őrzi a templomdomb tövében. Tavaly decemberben Faragó Ferenc külön emléktáblát is kapott mai horvátországi szolgatársaitól.

Vértócsák jelezték a tragédiát

Öreg akácfa jelöli Bajmok határában a környékbeli falvakból itt legyilkolt több száz magyar és német nyughelyét. Egy bátor helybéli jelölte meg egy-egy fa elültetésével a három tömegsírt, mára csak ez az egy maradt meg közülük. Körötte ma már kis park, emléktáblák és szobrok hirdetik a hetven éve történteket.

– Alig félméternyi földet hantolhattak az áldozatokra, mert amikor a helyiek a vérengzés után kimentek a tetthelyre, látták, hogy a földet is átitatta a vér. A lovak évekig nem is szántották azt a területet, mert érezték a vér szagát – mesélik nekünk a pacséri imateremben azok a gyülekezeti tagok, akik lelkészük hívására jöttek el, hogy családjaik tragédiájáról beszéljenek nekünk.

A bácskai faluból a partizánok két körben vitték el az embereket. Akiket november elején a falu határában álló tanyákról és kukoricatörés közben a földekről szedtek össze, azok kerültek Bajmokra. Közöttük volt Szép Ferenc is, a negyvenegy éves, négygyermekes családapa, aki a Bács-ér partján vett földeket, és szorgalmas munkával itt építette föl kis parasztgazdaságát, amelynek terményeiből a környékbeli szerbek is szívesen vásároltak, és amelynek falai között a magyar hadseregből dezertált szerb katonaszökevények is menedékre leltek. A gazda gyermekeit jó hírű intézményekben taníttatta. Lányuk, Martonné Szép Jolán néni is – aki a történetüket meséli nekünk – csak azért volt itthon a tragédia idején, mert a bombázások miatt hazaküldték a pesti iskolából. November 2-án, a dél körüli órákban jöttek meg a partizánok, akik puskát kerestek náluk. Persze nem találtak. – Voltál magyar katona? – kérdezte egyikük a családfőt. – Nem voltam – válaszolta. – Akkor majd leszel... – sugallta a partizán, hogy nem áll semmiből hamis vádakat koholni. Más is utalt arra, hogy nem fog hazatérni többé, mert amikor Szép Ferenc meleg ruhát keresett magának, azt mondták neki, hogy nem kell oda nagykabát. Tizennyolc, többségében református pacséri halt meg akkor Bajmokon.

A következő razzia már 1945 januárjában érte a falut. Ekkor tizenkét főt kínoztak meg a partizánok a községháza pincéjében, ahonnét Topolyára hajtották őket kivégzésre. A gyilkosok persze nem gyalogoltak, hanem kocsin ülve biztatták a fuvarra kényszerített parasztembert, nógassa csak a lovakat, hadd kelljen a „fasiszta bűnösöknek" futniuk. Egyikük olyan elgyötört állapotban volt, hogy már útközben meghalt.

Szentek és hősök

– A három legyilkolt református lelkipásztor művelt, tisztességes és a tágabb közösségben is tekintélyes ember volt. A kommunisták úgy gondolták, ha likvidálják a pásztort, szétszéled a nyáj – világítja meg az egyházi személyek legyilkolása mögötti valódi szándékot Matuska Márton, aki Gachal János püspökről Megvert pásztorunk címmel hat éve könyvet is publikált. Az újvidéki újságíró úgy véli, minden bizonnyal Ágoston Sándor bácskai püspöknek és Buda Lajos újvidéki lelkésznek is erre a sorsra kellett volna jutnia, ám értük talán közbenjárhatott szabadkai lelkésztársuk, a kommunista érdeklődésével már teológusként is feltűnést keltő Kek Zsigmond. Megtehette, hisz Tito őt nevezte ki a magyar nyelvű délvidéki kommunista napilap szerkesztőjévé.

– Amikor megismertem Gachal János történetét, elszégyelltem ma­gam. Nem tudunk semmit ezekről az emberekről, pedig piedesztálra kellene állítanunk őket. Szentekről és hősökről van szó, akik vértanúságot szenvedtek a hitükért és a nemzeti hovatartozásukért, hiszen azért kellett meghalniuk, mert antikommunisták és magyarok voltak – hangsúlyozza a publicista, aki a téma első kutatójaként írásaiban már akkor elkezdte feszegetni a hetven éve történteket, amikor a hatalom még igen rosszallóan nézte azt.

A megbékélésnek fontos állomása volt tavaly a csurogi emlékmű felállítása, ahol a magyar és a szerb államfő is megjelent. – Végre nem a ti és a mi áldozatainkról beszélünk, hanem általában az áldozatokról – mondja Forró Lajos, aki szerint bár halad, de nem zökkenőmentes a rehabilitáció. Egy pacséri asszony például lapunknak azt mondta: szerettüket csak három tárgyalás után mentette fel a bíróság a háborús bűn vádja alól. Ennél is vontatottabb a családok kárpótlása, Forró Lajos is csak néhány adorjáni példát említ. Nyilván azért, mert a tömeges jóvátétel óriási kiadást jelentene a szerb költségvetésnek, hiszen nemcsak a magyaroknak és a németeknek, de a kommunizmus sok tízezer szerb áldozatának is járna. – A tömegsírok feltárásából és a holtak méltó eltemetéséből viszont nem engedünk. És ha a szerb állam erre nem hajlandó, Belgrád szégyenére mi fogjuk nekik megadni a végtisztességet – mondja elszántan a történész.

Kiss Sándor, képek: Dimény András

Megjelent a Reformátusok Lapja 2015. február 1-jei számában

Istent keresem

Tit 1,10–16

„Mert sokan engedetlenek, fecsegők és ámítók...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →