Óriási nemzeti kihívással állunk szemben

2016. január 11., hétfő

Létkérdés számunkra a cigányság felzárkózása, ideje erre ráébrednünk – figyelmeztet Szabó Dániel. A cigányok között végzett misszió iránt évtizedek óta elkötelezett egykori tiszáninneni főgondnok szerint azonban elsősorban mégsem emiatt kell közéjük mennünk, hanem az Úr missziói parancsa miatt. Református egyházunk Dani bácsija romák iránti elkötelezettségéről és a köztük, értük végzett szolgálat öröméről vall.

Mikor találkozott először cigányokkal?

Édesapám falusi gyülekezetben, Hejőcsabán volt lelkipásztor. Viszonylagos jó módban éltünk a második világháború előtt, így jól tartott, jól öltöztetett gyerekek voltunk a testvéreimmel. Édesapám Angliában tanult, édesanyám gyermekkorában a német nyelvet használta, és sok művelt, városi vendég járt hozzánk. Mindezek az adottságok akár el is választhattak volna a szegények, köztük a cigányok világától is, amely a falunkban is a legnagyobb nyomorúságot mutatta: mezítláb jártak, és még akkor is csak rongyokat tekertek a lábuk köré, amikor leesett a hó. Ám Isten kegyelméből nem ez történt. Édesapám az evangéliummal együtt nagyon erős szociális érzékenységet hozott haza magával Angliából, édesanyám pedig korábban Debrecenben volt Révész Imre püspök nagytemplomi diakonisszája. Az ő feladata volt az úgynevezett „nagyerdei fekete barakk" lakóinak, a város legszegényebb rétegének, hajléktalanjainak a gondozása is. Éppen valamiféle tető volt csak az ott meghúzódók feje fölött, a terek pedig kátránypapírral voltak elválasztva ebben a tákolmányban. Csak rendőri kísérettel lett volna szabad bemennie, de ezt mindig visszautasította. Azt mondta, úgy nem lehet szolgálni, várja meg hát kint az egyenruhás.

Miben nyilvánult meg hejőcsabai szolgálatuk idején a szülei szociális érzékenysége?

Vasárnap délután rendszeres program volt, hogy édesanyám kézen fogott és elvitt minket egy-egy szegény családot meglátogatni. Megkért minket, hogy válogassunk össze néhányat a játékainkból, a ruháinkból, hogy mi is adhassunk valamit a nyomorúságban élő gyerekeknek. Édesapám pedig örökölt földjeinek a termését felhasználva naponta száz rászoruló gyermek étkeztetéséről gondoskodott a gyülekezet segítségével. A gyerekek téglákra helyezett deszkákon ültek, úgy ebédeltek. És ami meghatározó volt, hogy minket is közéjük ültettek, nem kaptunk otthon külön más minőségű ételt. Mindez a két háború közötti nagy gazdasági válság idején történt. Stuart Jakab, Szikszai Béni, Békefi Benő, Borbély Béla is szolgált nálunk, az akkori ébredési mozgalom nevesebb igehirdetői mind megfordultak a parókián és a gyülekezetben. Az ébredő közösség tehát partnere volt a szegények közötti szolgálatban a szüleimnek.

A falu nyomorultjai mind cigányok voltak?

Voltak közöttük cigányok is, de a többségük magyar volt. Kevés cigány volt a faluban, őket házi cigányoknak mondták, mert a ház körüli munkában segítettek fizetség fejében: mostak, takarítottak, meszeltek. Hálásak voltak, megbízhatóak, és nagy tisztelettel voltak édesapám iránt. Minden karácsony nagy eseménye volt a kántálás, amikor a falu csordásaként dolgozó, soktagú cigány család is eljött énekelni a lelkészlak ablakai alá. „Csordapásztorok midőn Betlehemben..." – zengték erős hangjukon hatan-nyolcan is az ismert ünnepi éneket úgy, hogy az ablakaink remegtek bele. Mi, gyerekek pedig kicsit megszeppenve, mégis nagy örömmel suttogtuk egymás fülébe: „Itt vannak a cigányok."

Aztán jött a háború, nyilván még nagyobb szegénységet hozva magával.

A háború után, ahogy az osztálytársaim többsége, magam is mezítláb jártam az iskolába, a korábbi rangos gimnáziumba. Tizenhárom éves koromtól szinte egyetlen napot sem voltam többé nyári vakáción. Mire bezárt az iskola, már megvolt, hogy hova megyünk dolgozni. Ez az időszak már a munkásosztállyal való érintkezés lehetőségét jelentette számomra, akik között nagyon sok volt a cigány származású is. Emlékszem, ők sokszor nem is mentek haza, hanem a vasgyár környékén a szabad ég alatt aludtak. Akik pedig vonattal ingáztunk, cigányok és magyarok, a kimerültségtől egymás vállára borulva aludtunk munkába menet hajnalok hajnalán a zsúfolt vagonokban.

Hogyan indult a cigányok között végzett felnőttkori missziója?

Az '56-os forradalom után politikai okokból kizártak a teológiáról. Egy ismerős beajánlott a miskolci Avas Szállodába portásnak. Itt dolgoztam aztán több mint három évtizedig. A cigányzenészekkel és más cigány munkatársaimmal gyorsan kialakultak a minket összekötő lelki szálak. Kiderült, hogy érdeklődők, nyitottak az Úr felé. Egyébként is azt tapasztaltam, hogy kevés olyan cigány van, akiben semmiféle érdeklődés nincs Isten iránt. Volt a fűtők között egy cigány férfi, aki zenélt is olykor-olykor, és bár őt is meg-megkísértette az alkohol, vele és a családjával különösen jó kapcsolatom alakult ki. Katolikus volt, de a hite a beszélgetéseink során mélyült el, vált tudatossá benne. Ha bántott valami, lementem hozzá a kazánházba, ő letette a lapátot, újságot terített a székre, hogy ne legyen kormos a ruhám, leültetett, meghallgatott és velem imádkozott. Elkezdtem kijárni hozzájuk a cigánytelepre. Aztán sorban jöttek még a gyerekeik – végül nyolcat kaptak –, én pedig többszörös keresztszülő lettem. Előfordult, hogy a katolikus pap megmakacsolta magát, nem akarta megkeresztelni a gyereket, mert nem voltak összeházasodva a szülők. Világi érvekkel próbáltam rávenni: ha már itt vagyunk, ha már vár minket az ünnepi ebéd, ne gördítsen akadályt az örömünk elé. De ő azt magyarázta, hogy ez nem érv, mert a keresztség ennél sokkal komolyabb dolog. Én pedig magamban szégyenkeztem, mert tudtam én ezt, de azt is láttam, amit ő nem, hogy ez a család már élő hittel készült erre az eseményre. Végül az édesanya érve győzte meg: „Plébános úr! Vagy szülök, vagy szoptatok. Mikor esküdjünk meg? Nem érünk rá az esküvőre." Erre már a pap is elnevette magát: „Borika, ez olyan érv, amit el kell fogadnom. Jöjjenek!"

Hogyan lett ebből a családi körből nagyobb közösség?

Sokáig a szülőkből és az egyre növekvő és egyre szebben zenélő, éneklő gyerekekből, és a hozzánk csatlakozó szomszédokból állt a közösség, amely Hankóék cigánytelepi otthonában összejött. Egy idő után ránk szállt a rendőrség. Zaklattak minket, kérdezgették, hogy mit csinálunk, miért jövünk össze. Aztán amikor enyhülni kezdtek az idők, elkezdtünk gyülekezetekben és családoknál szolgálni, karácsonykor kántálni. A rendszerváltás után megszaporodtak ezek a lehetőségek. Már jártunk debreceni szabadkeresztyén alkalmakra, ahol más cigányokkal is találkoztunk. De református gyülekezetekbe is elmentünk, például a húgomékhoz, a Victor családhoz Hejcére. Hankóék és a családunk között az évtizedek során szoros barátság alakult ki, gyakorlatilag egy családdá váltunk.

Utalt arra, hogy a rendszerváltás kiszélesítette a lehetőségeiket.

Már a '90-es évekre, a tiszáninneni főgondnokságom idejére esett, hogy Hankóékkal elkezdtünk az abaúji Csenyétére járni. Egy olyan cigány faluba, amelyről szinte már az egyház is lemondott. A parókiát és a templombelsőt is széthordták, utóbbit eltüzelték. Ennek ellenére a Hankó és a Victor család segítségével szép eredményeink voltak, de a nagy távolság miatt idővel sajnos nem tudtuk folytatni ezt a szolgálatot. A debreceni szabadkeresztyén kapcsolaton keresztül megismerkedtünk az uszkai cigányokkal. Magyarországon ebből a tiszántúli faluból adtak hírt először cigány ébredésről a tévében „Kreol mise" címmel. Még a kocsmának is be kellett itt zárnia, pedig addig rendszeresek voltak a rendőrségi razziák a településen. Az uszkaiakat is bemutattam sokfelé a református egyházban, a gyülekezeteink ámulattal hallgatták a bizonyságtételüket. Az volt a célom, hogy ismerjék föl ezek a cigány és a közöttük szolgáló nem cigány szabadkeresztyén testvérek, hogy a református egyházban is hatalmas munkát végez Isten, és hogy ne úgy nézzenek ránk, mint a nagy, hitetlen Babilonra, mert mi sem úgy akarunk rájuk nézni, mint elfogadhatatlan szektára. Tehát egymás értékeinek a felismertetésén munkálkodtam.

Bizonyosan a református gyülekezetek szemléletformálásában is sokat jelentettek ezek a látogatások.

Sehol sem fogadtak minket zárt ajtók. Nem sokkal, de a rendszerváltás előtt annyira felbátorodtunk, hogy a miskolci rendőrkapitányság elé is elmentünk kántálni. Még ők sem zavartak el minket, hanem azt mondták: „Igaz, hogy ez nem az a hely, de azért szépen énekelnek. Viszont látásra." Nemcsak gyülekezetekbe, hanem parókiákra és egyházi vezetők lakásaihoz is jártunk kántálni. És bevittem a cigánykáimat az egyházkerületi székházba is. Egy egész szárnyat birtokba vettünk. Előfordult, hogy Mészáros István püspök úr hívott a hivatali számon, és az én egyik cigányom vette fel a telefont. „Kérem, ki beszél ott?" – kérdezte a püspök. „A Hankó Laci" – hangzott a válasz. „De hogy kerül maga oda?" – firtatta Mészáros István. „Dani bácsinak vagyok a keresztfia!" Persze sokan összeverődtek ott, és bizony elegy-belegy nép is került közéjük, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy alkalmanként egy-egy lopás is történt. De összességében püspök úr sem bánta a dolgot, nagyon megértő és segítőkész volt minden dologban.

Köztudottan jók a kárpátaljai kapcsolatai. Az ott folyó cigánymisszió szervezéséből nem vette ki a részét?

Még a nyolcvanas években megismerkedtem egy munkácsi ukrán állatorvossal, Baljuk Szerjózsával, aki a helyi cigányokkal foglalkozott a szabadidejében. Áldott ember, aki azóta negyven ukrán protestáns gyülekezetet alapított szerte Ukrajnában és az ukrán diaszpórában. A kárpátaljai református gyülekezetekben akkoriban még nem indult el a cigánymissziós munka, de Nagydobronyban volt egy házaspár, Kupás Sándor és felesége, akik a saját szakállukra járták a helyi cigánytelepet. Megkértem a nagydobronyi gyülekezetet, hallgassák meg a munkácsi állatorvos beszámolóját a szolgálatáról. Horkay László lelkipásztor, későbbi püspök annyira felbuzdult ezen, hogy azonnal ki kellett mennünk a cigányokhoz. Kupásék innentől kezdve segítséget kaptak, és beindult Kárpátalján a cigánymisszió. Sorban alakultak a gyülekezetek, a nyugati barátainktól kapott támogatás révén épültek a templomok és az imaházak, sőt még óvodák is indultak a cigány gyerekeknek. Ebben a munkában már Gulácsy Lajos püspök úr és mellette még sokan mások is részt vettek. Voltak jópofa és felemelő történetek. A szernyei cigánytelepre például nagy jajveszékelés közepette értünk oda: elveszett a ló. Mondtuk nekik, menjünk be az egyik viskóba imádkozni. Mire végeztünk, jött ám valaki, és azt kiáltozza: „Jön, jön, jön vissza a ló!" Nem is kellett több, ott is megalakult a gyülekezet.

A Sárospatak környéki cigány gyülekezeteket, amelyekhez ma is a legszorosabban kötődik, hogyan hozták létre?

A kétezres évek elején kerültem Sárospatakra, és itt szerveztük meg a Magyar Református Presbiteri Szövetség (MRPSZ) egyik konferenciáját, amely a kisebbségi és a cigánykérdést tárgyalta. Erre a tanácskozásra több olyan cigány testvért is meghívtunk, akikkel már kapcsolatban voltunk, így ott muzsikált az én cigány családom, a Hankó család is. Ebből a konferenciából alakult ki az a havi rendszerességű hitmélyítő találkozás száz-százhúsz résztvevővel, ahova Sárospatak szűkebb és tágabb vonzáskörzetéből összegyűjtöttük egy-egy napra azokat a cigány családokat, amelyekről tudtuk, hogy nyitottak Isten üzenetére. A kapcsolatfelvételt Győri István professzor úr és vallástanár húgom, Szabó Mária segítette, az étkeztetés terheit pedig a Victor család hordozta.

A koreaiak hogyan csatlakoztak a missziós munkához?

Még a kilencvenes években főgondnokként megismertem egy koreai lelkipásztort, akit megragadott a beszámolóm a cigányok között végzett munkánkról, ezért szeretett volna csatlakozni hozzánk, ám a terve református egyházunk nehézkessége miatt sajnos meghiúsult. Aztán úgy bő tizenegy esztendeje bejelentkezett hozzám egy koreai fiatalember, elmondta, hogy ő annak a lelkipásztornak az unokaöccse, és nagybátyja buzdítására szeretné megtekinteni a cigányok között folyó szolgálatot. Két hétig egy rossz Ladával jártuk a vidéket, szokásomhoz híven szalonnán és kenyéren éltünk, alig aludtunk. Féltem is, hogy kifárasztom az életstílusommal, de miután hazament, három hónap múlva ismét jelentkezett. Így került hozzánk, és így szolgál a mai napig közöttünk Choi Young lelkipásztor és felesége, valamint kislányuk, akik a világ egyik legelszántabb, legelkötelezettebb világmissziós szemléletű népe, Isten segítsége folytán a koreai reformátusok jóvoltából lehetnek itt.

Milyen újdonságokat hozott az ő részvételük a munkában?

Az említett missziós konferenciák résztvevőinek bázisán elkezdtünk házi alkalmakat szervezni a környékbeli falvakban. Kis szobákban zsúfolódtunk össze hétről hétre két-három esztendőn keresztül, egymás hegyén-hátán, ölében ültek az emberek. Nagy vállalás volt ez a befogadó családok részéről, mert minden egyes alkalommal ki kellett pakolni az udvarra a berendezést, hogy a koreaiak által megvásárolt padokon helyet foglalva minél több testvérünk beférjen a házacskákba. Legtöbbször persze a földön is ültek az emberek. Aztán ahogy egy-egy faluban szaporodtak az alkalmak és a házi csoportok, nélkülözhetetlenné vált gyülekezeti házak megnyitása. Ezek többsége is a koreai reformátusok segítségével valósult meg. Choi testvér szolgálata és az anyagi támogatás mellett folyamatosan érkeznek hozzánk Koreából és a koreai diaszpóra minden szegletéből a látogatócsoportok. Az elmúlt időszakban voltak itt Berlinből, az amerikai Philadelphiából, de még Dél-Amerikából is. A német fővárosból komolyzenészek érkeztek, akik világszínvonalú koncerteket adtak a falvaink cigány és nem cigány lakosainak, az amerikaiak pedig angol nyelvi tábort tartottak a cigány gyerekeknek.

Hány cigány gyülekezet van most Zemplénben?

Halászhomokon, Olaszliszkán, Sátoraljaújhelyen, Tiszakarádon és Vajdácskán vannak rendszeres alkalmaink, lejárunk a sárospataki telepre, de erőnkhöz mérten olykor meglátogatjuk a hegyközi Kovácsvágás cigány közösségét is. Ezen kívül Choi testvér alapításában a királyhágómelléki Hadadon is működik egy missziós ház, ahol a cigányok embertelen körülmények között élnek a közeli erdőben, de ebben az épületben meleg tea, étel és jó szó várja őket, a gyermekeiket pedig tanulási lehetőség és lelki foglalkozások. Továbbá Beregszászon is támogatnak a koreaiak egy magyar lelkészházaspárt, akik a kárpátaljai város hírhedt nyolcezer fős cigánytelepén végzik a szolgálatukat. A zempléni közösségek létszáma az idénymunkától függően változó. Télidőben akár százhúszan is lehetünk egy-egy alkalmon, míg dologidőben a létszám akár ötven főre is apadhat ugyanott. Utóbbi persze nem a testvérek elszakadását jelenti tőlünk, hanem csak azt, hogy munkalehetőség esetén napkeltétől napnyugtáig a földeken vannak. Az öt-hat gyülekezetben olyan fél ezren lehetünk összesen.

Milyen a kapcsolata a cigánymissziós közösségeknek a magyar gyülekezetekkel és a tágabb környezetükkel?

Néhol kimondottan nagy megbecsülésnek örvendünk, de több vagy kevesebb érdeklődés mellett mindenhol elfogadnak minket, ellenállást sehol sem tapasztalunk. Arra ügyeltünk, hogy az indulás előtt minden helyi közösséggel egyeztessünk, sőt a Zempléni Egyházmegye akkori esperese, Börzsönyi József az érintett gyülekezetek lelkipásztorait és a Zsinati Missziói Iroda vezetőjét is egy asztalhoz ültette velünk, ahol megállapodtunk abban, hogy a cigánymissziós közösségeket mindenhol a helyi egyházközség missziói ágának tekintjük akkor is, ha a gyülekezeti lelkész nincs abban a helyzetben, hogy részt tudjon venni közvetlenül is a munkánkban. A távlati célunk mindenhol az, hogy a megtért cigány testvérek beépüljenek a helyi gyülekezetekbe. Ami pedig az országos szintet illeti, a Zsinat mára meghaladta a korábbi lassú és kis lépések gyakorlatát, és elkezdett jelentős erőket mozgósítani az országos cigánymissziós munkára, ami az egyházkerületünket is arra késztette, hogy megerősítést kapjon a cigányok között végzett misszió. Ennek jele többek között, és ezt különösen fontosnak tartom, hogy egyházmegyénk lelkipásztorai közé fogadta, bekebelezte Choi testvért, vagy hogy Sátoraljaújhelyen szolgálatba állhatott egy missziós lelkipásztor, Pál László, akinek más missziós területek mellett kiemelt feladata a cigánymisszió is.

Mi a magyar reformátusság feladata, felelőssége, lehetősége a cigányságért végzett szolgálatban?

Nagy kihívás ez, mert az új gyülekezetekkel újabb igények születnek. Amíg csupán havonta találkoztunk cigány testvéreinkkel, addig Igét hirdettünk nekik, megvendégeltük, majd útjukra bocsátottuk őket. Nekik sem voltak különösebb elvárásaik. Amióta viszont közösségekbe szerveztük őket és rendszeresek lettek az alkalmak, a lelkipásztori-lelkigondozói felelősségünk is nagyobb, és ők is többet – rendszeres jelenlétet, odafigyelést – várnak tőlünk. Keresztelnünk kell, temetnünk kell, betegeket kell látogatnunk – tehát egyre nagyobb az igény a pásztori szolgálatra, és nagy kérdés, hogy miként tudunk megfelelni ennek. Olykor úgy érezzük, kezd túlnőni rajtunk a dolog. Egy biztos: kérnünk kell az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásba.

Ahogy mondta is korábban: a Zsinat és az egyházkerületek is egyre elkötelezettebbek.

Nagyszerű, hogy a Zsinat és az egyházkerületek munkatársak beállításával, országos méretű alkalmak szervezésével megmutatják cigány testvéreinknek a nagy egyház gondoskodását, missziói elkötelezettségét, és hogy nagy értékként tekint rájuk. Ám ez önmagában kevés ahhoz, hogy megoldja az előbb említett problémát. A terepen is szükség van a munkásokra, amin a magunk részéről például úgy próbálunk segíteni, hogy minden cigány közösségből elvégeztettük valakivel az MRPSZ presbiteri továbbképzőjét itt, Sárospatakon. Ezek a testvérek alkalmasak lehetnek arra, hogy további képzési lehetőségeket nyújtsunk nekik, és további feladatokat bízzunk rájuk.

A többségi gyülekezetekre, gyülekezeti tagokra nem lehetne támaszkodni?

Presbiteri szolgálattal a lelkipásztori szolgálat jelentős része kiváltható lenne. Nem biztos, hogy csak palástos lelkész tud bibliaórát vagy áhítatot tartani. Ha a presbiterek tehermentesíteni tudnák lelkészeiket, talán több idejük jutna más szolgálati területekre, így akár a cigányok között végzett misszióra is. Persze ehhez meg arra lenne szükség, hogy a lelkész legyen felkészítve a terepmunkára. Valljuk be: többségüknek sajnos nincs ehhez sem elég tapasztalata, sem elég bátorsága. Ugyanakkor azt látom, bár a sárospataki teológushallgatóknak kiváló cigánymissziós gyakorlati lehetőséget kínálunk a város közelében, megfelelő missziói látás híján még alig élnek vele.

A cigányság helyzete nemcsak missziói, hanem társadalmi kérdés is.

Óriási nemzeti kihívással állunk szemben. Most viszont Istentől kapott kairoszos időket élünk e tekintetben. A magyar kormány az egyházakra támaszkova próbálja segíteni a cigányság társadalmi felzárkózását. Nem tehetjük meg, hogy nem állunk e szándék mellé, hogy nem teszünk meg mindent mi is a sikerért. Gondoljunk bele: csupán két-három ember munkájából és Isten kegyelméből csak Sárospatak környékén öt-hat gyülekezet alakult, milyen lehetőségek rejlenek hát a református egyház egészében: ahogy a Bodrogköz, az ország más vidékei is tele lehetnének cigány gyülekezetekkel! A pünkösdi egyháznak száz cigány gyülekezete van összesen mintegy tízezer megtért lélekkel, és még kutatóintézetet is létrehoztak a missziói munka segítésére. Hiszem, hogy nekünk, reformátusoknak sem szabad leragadnunk annál, hogy van egy-egy cigányügyi előadónk és van egy felsőoktatási szakkollégiumunk. A gyülekezeteknek is meg kell mozdulniuk. Ehhez viszont az egyháztagjainknak is be kell látniuk: alapvető társadalmi kérdés, sőt létkérdés számunkra a cigányság felzárkózása. Persze elsősorban mégsem emiatt kell közéjük mennünk, hanem az Úr parancsáért, az üdvösségükért, és aztán majd ebből következik a társadalmi kérdés megoldódása is. Ha nem nyitunk, szörnyű mulasztást követ el a nemzedékünk, és a fiainknak, unokáinknak a jelenleginél sokkal nagyobb problémával kell majd szembenézniük.

Szöveg: Kiss Sándor, fotó: Sereg Krisztián

Forrás: ciganymisszio.reformatus.hu

Istent keresem

Lk 18,18–27

„Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? ...Miért mondasz engem jónak?” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink