A kulcs a bocsánatkérés

2016. február 10., szerda

Az imádság és a négykezes zongorázás konfliktusokat megoldó erejéről vall a Házasság hete idei arcaként megszólaló Hegedűs Endre zongoraművész és felesége, Katalin.

Hogyan ismerkedtek meg?

Hegedűs Katalin: Látásból ismertük egymást a Zeneakadémiáról. Amikor elnyerte az athéni zongoraverseny legjobb díját, én is gratuláltam, sőt puszit is adtam neki. Aztán egy koncert után hazakísért, majd három nap múlva megkérte a kezem. Igent mondtam, és fél éven belül házasok voltunk. Azért nem tanácsolnám senkinek, hogy ilyen hamar döntsön, de egy biztos: nem kell sokáig várni, ha megértettük, hogy a lelkünk összeér. Amikor visszagondolok, azt mondom: micsoda vakmerőség volt ez. De talán mégsem, mert azóta is együtt vagyunk, sőt sokkal mélyebb a kapcsolatunk. Persze az egymásra mondott igent azóta is naponta megismételjük.

Hegedűs Endre: Egy csillagos este Katicáék háza közelében, a patak partján beszélgetve nagy kérdésekről osztottuk meg egymással a gondolatainkat, és közben röpült a lelkünk. Másnap már együtt járó szerelmespárként folytattuk. Korábban persze gyűjtöttünk keserű tapasztalatokat is. Nekem Katica előtt menyasszonyom volt, de visszaadtuk egymásnak a gyűrűt. Ám Isten útjai a meglepetés útjai. Az Úr annyira szeretett bennünket, hogy nem tudta tovább elviselni, hogy ne létezzünk. És ha a létezésbe hívott bennünket, akkor föltehetően azt is eltervezte, hogy az én másik felem Katica lesz, Katicáé pedig én.

H. K.: Elmeséltük a csalódásainkat, és megvallottuk, hogy bizalmatlanná lettünk a másik ember iránt. Ugyanakkor azt éreztük, hogy nem tudunk bizalom nélkül élni.

Bizalom nélkül nincs kapcsolat. Ugyanakkor épp mintha a csalódások adnák azt a talajt, amelyből kinőhet a bizalom.

H. E.: Nem tudnánk értékelni a fényt, ha nem volna árnyék.

Két zenész együtt. Ebből nyilván sok öröm és sok nehézség is fakad.

H. K.: Nincs karriervágy bennem. Szeretem a zenét, de elsősorban feleség és édesanya vagyok. Ugyanakkor megértem a muzsikusélet nehézségeit. A gyerekek kicsik voltak, Bandinak pedig sok koncertje volt, ezért nem vártam el, hogy éjszakánként ő keljen fel hozzájuk. Sose hánytam a szemére, hogy miért hagy itt bennünket, de tudat alatt azért meg-megbüntettem. Amikor három-négy hét után hazajött, nagy volt az öröm, de a harmadik napon mindig nagy veszekedés lett a vége. Úgy éreztem, eddig minden simán ment, most meg mindent át kell szervezni miatta. Amíg odavolt, kimaradt a feladatokból. Én itt helytálltam, őt ott ünnepelték. Aztán rájöttünk, hogy mi lehet a feszültség oka, és már a második napon figyelmeztettük egymást: vigyázat, holnap jön a harmadik nap.

Említette a gyerekeket. Hányan vannak?

H. K.: Az első babánkat elvesztettük. Utána sokáig kellett várni. Végül azt mondtam: Uram, ha te ezt a kis Ádámot, mert így hívtuk, elvetted, akkor örökbe fogadunk egy kisgyereket, vagy többet, ugyanúgy lehet őket szeretni, mint a sajátot. Amikor ezt ki tudtam mondani, jöttek sorban a gyerekek. Végül hármat kaptunk, mindegyikük óriási ajándék.

Hogyan indult a közös élet?

H. K.: A szüleim háza mellett volt egy kis épület, benne egy háromszor hármas szobácska, onnan egy beugró, ez volt az ágyunk, meg egy icike-picike előszoba. A szobában állt egy nagy zongora, de fürdőszoba nem volt. A szüleimnél tisztálkodtunk.

H. E.: Kocsis Zoli, aki panelházban lakott akkoriban, bizony irigykedett is ránk, mert mi gyakorolhattunk, ő meg állandóan a szomszédokkal viaskodott. A zenésznek este kell topon lennie, ezért általában akkor gyakoroltam, így éjjel egy volt, mire lefeküdtem. Katica álmában hallgatta a játékomat. Aztán 1989 szeptemberétől Japánban taníthattam. Három év után arra jutottunk, hazatérünk, ha már végre újra szabad az ország, hátha mi is hozzá tudunk tenni valamit a változáshoz. Egy hónap után olyan rosszul lettem, hogy ki kellett hívni a mentőket. Rájöttünk: semmi sem változott. Aztán a külföldi koncertek mellett hazai koncertsorozatba kezdtem, jártam a vidéket a digitális zongorámmal a csomagtartóban, és ha valahol nem volt hangszer, azon játszottam. Volt, amikor ötszáz gyereknek.

H. K.: Japánban, mivel sokat voltam egyedül, kicsit eltávolodtunk egymástól. Ezért barátaink úgy neveztek be minket egy házas hétvégére, hogy meg se kérdeztek róla. Ez újra lángra lobbantott bennünket, és a tűz azóta is ég.

Mi a megoldás az ilyen krízishelyzetekre?

H. E.: Jó megoldás lehet például az imádság. Egyszer veszekedés közben rámordultam Katicára: gyere imádkozni! Vonakodott, aztán mégiscsak jött, és mire befejeztük, nem lehetett folytatni a civakodást. Má­sik megoldás a közös zongorázás. Gyönyörű irodalma van a négykezeseknek. Több százszor, talán ezerszer is eljátszottuk Schubert f-moll fantáziáját. Ez tizenhét perces csodálatos zenei utazás Schubert gyönyörű lelkében vagy a sajátunkban vagy épp Istenében. Mert az Úr csodálatos szeretetüzenetet rejtett el a mesterművek mélyén. Amikor megszólaltatjuk ezeket, olyan örömöt élünk át, hogy utána már ugyancsak lehetetlen pörölni egymással.

H. K.: A lélek olyan mélységeibe jutunk el a zene által, ahova a szavak nem tudnak elvinni.

H. E.: Katica szangvinikus. Édesapja így tanácsolta: „Mielőtt mondasz valami nagyot, számolj magadban tízig!" Katica sírva válaszolt: „Én egyig se tudok elszámolni!" Én viszont olyan környezetben nőttem föl, ahol a szőnyeg alá söprés volt a stratégia. Katica, ha olyat talál bennem, ami nem közelít az ő ideáljához, azonnal megmondja nekem. Ha dühöng, egyrészt meghallgatom, amit mond, másrészt kivárom, amíg elmúlik a haragja. Hangulatember, ezért az az életfeladata, hogy az eszével e kirohanásokat simítgassa. Egyébiránt pedig csak meg kell nézni, milyen szociális életet él: szeretik a társaságát, mert ha ragyog, és ez a gyakoribb, mindenki boldog körülötte. Nem mondom, hogy én tűrök, ő pedig tajtékzik, mert ez igazságtalan állítás lenne. A kivárás csak pár percbe telik, és utána ismét csak szerető szívű feleség, aki mindenét odaadja ebbe a házasságba. Remélem, hogy én sem tartottam meg semmit.

H. K.: Nemrég összekaptunk az autóban ülve. Csak fújtam a magamét. Megérkeztünk, ő bement az üzletbe, én pedig belegondoltam: miért veszekszem, ha szeretem a férjemet? Micsoda bolondság! Mire visszajött, már a mosolygós Katica voltam, nem a boszorkány.

H. E.: A kulcsszó a bocsánatkérés. Ez is kegyelem, mert magunkat kell legyőzni hozzá. Sajnos vannak kapcsolatok, ahol évtizedek telnek el nélküle. Azt kell mérlegelni, hogy mi az értékesebb: az én igazságom, vagy pedig a legdrágább kincsünk, ez a mestermű, ez a csoda: a házasság, amelyet Isten kegyelméből kapunk mindennap ajándékba.

Fekete Ágnes

Az interjú a Református Félóra 2016. február 3-i adásában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.


Ez történik továbbiak →

Istent keresem

Zsolt 11

„Ha az alapokat is lerombolják..." (3) tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink