Mert ti is jövevények voltatok…

2016. február 24., szerda

„Amennyiben a jelenlegi menekültválság valóban komplex történelmi-társadalmi, ugyanakkor globális kiterjedésű és korszakalkotó esemény, a reformátori teológia ideológia-kritikai potenciálja újból szóhoz kell, hogy jusson." Migrációval kapcsolatos egyházi állásfoglalások a mérlegen – Fazakas Sándor teológiai-etikai szempontú helyzetértékelése.

Hónapok óta emberek százezrei tartanak Nyugat-Európa felé a Közel-Kelet háború sújtotta országaiból, Észak-Afrikából vagy éppen a balkáni térség gazdaságilag elmaradottabb vidékeiről. Európa viszont újból megosztott – 25 évvel a hidegháború vége és a vasfüggöny lebontása után. Az a tanácstalanság, amellyel Európa az embertömegek áradatát kezeli, arra utal, mennyire felkészületlenül érte a tagállamokat és az Európai Unió intézményeit az újkori népvándorlás méreteiben eddig még nem ismert hulláma. Hetek és hónapok óta még mindig a közös megoldást keresik, miközben az előjeleket már évek óta fel kellett volna ismerni: a közel száz évvel korábban mesterségesen kialakított geopolitikai struktúra megszűnt működni, az egyes régiókban a status quo már nem tartható tovább, s az érintett népek tömegei indultak el a boldogabb élet reményében nyugat, illetve észak felé. Úgy tűnik, történelmi jelenséggel van dolgunk.

A migránsok tömegei által érintett országok megoldás tekintetében magukra maradtak. Egyrészt professzionális segítségnyújtás, másrészt a túlterheltségtől való pánik-szerű félelem, szigorítások a menekültpolitika terén, korábban nyitott határok megerősítése, vagy éppen lezárása jellemzik akcióikat. Ez a helyzet Európa protestáns egyházait is kihívás elé állította, s nem tagadható, hogy a diakóniai szervezetek, az egyházi szeretetszolgálatok, a hivatásos segítők vagy éppen önkéntesek csapata − lehetőségeikhez mérten − derekasan helytálltak az emberáradat kezelésében, szinte valamennyi érintett országban. Mégis, a kérdés nem kerülhető meg: vajon képes-e a reformátori egyház és a teológia megtalálni saját mondanivalóját egy olyan helyzetben, amikor a közélet hangos a politikai és kulturális identitásról, morálról, értékekről és felelősségről szóló diskurzustól, vagy pedig régi kliséket ismételget, reflektálatlan módon? Éppen ezért ebben a tanulmányban a figyelem a menekültkérdéssel kapcsolatos egyházi állásfoglalásokra irányul, s a reformátori etika fényében keressük azokat a szempontokat, amelyek továbbgondolásra és gondolkodtatásra érdemesek, illetve a konkrét felelősség meglátásához és felvállalásához nyújthatnak segítséget. Nyilvánvaló, hogy az egyházi állásfoglalások számbavétele e tekintetben csak reprezentatív lehet, de figyelni kívánunk a nemzetközi és hazai vonatkozásokra egyaránt.      

Valamennyi, a menekültáradat tetőzésének legkritikusabb időszakában megfogalmazott egyházi állásfoglalásra jellemző, az az alaphang, hogy az erőszak, az éhség és az üldöztetés által érintett ember védelemre szorul, és hogy az egzisztenciális szorongatottságból menekülő befogadása a keresztyén felelősség és a humanitás alapvető követelménye. De míg a politika nemzeti és nemzetközi szinten a hatékony határvédelem módját keresi, elosztási kvótákon kíván megegyezni vagy éppen vitázni, a menekültjogi eljárás felgyorsítását sürgeti, addig az egyházak a konkrét segítségnyújtás lehetőségei után tájékozódnak, személyes és intézményes szinten egyaránt (élelmiszer, gyógyszer, szállás stb. tekintetében). Gyászistentiszteletek kerültek megtartásra az Ausztriában vagy Olaszország partjainál útközben elhalálozott menekültek emlékére. Egyházvezetők fájdalmas, ugyanakkor biztató tapasztalatként számoltak be arról, hogy Budapesttől Münchenig az egyháztagokban miként mozdult meg a gyalogosan vándorló menekültekkel való szolidaritás érzése, hogyan vezetett ez a konkrét segítségnyújtás megnyilvánulásáig, s az irgalmasság kultúrájának megéléséig. De mindezeken túlmenően mégsem lehet eltekinteni a kérdéstől: vajon az egyházi nyilatkozatok és állásfoglalások mennyiben tükrözik a reformátori tanítás és etika követelményeit, nevezetesen, mennyiben képesek segíteni konkrét helyzetben az erkölcsi tájékozódást, ugyanakkor mennyiben bizonyulnak tárgyszerűnek, kompetensnek, s őrzik meg egyúttal realitásérzéküket. 

Protestáns etikusok körében már polgárjogot nyert az a meggyőződés, hogy társadalometikai kérdésekben az egyházi állásfoglalások két feltételt nem nélkülözhetnek, − ha komolyan veszik a reformátori erkölcsi véleményformálás örökségét és módszertani szabályait −, nevezetesen az Írás-szerűség és a tárgyszerűség szempontjait. Az első jelenti a bibliai kijelentés mélyreható ismeretét, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyházi állásfoglalásokban és véleményformálásban a keresztyén hit igazsága és tartalma kifejezésre jusson. A második olyan szakmai tájékozottságot, adott kérdéseknek megfelelő tárgyi ismereteket felételez, amelynek hiányában nehezen lehet elképzelni, hogy az egyház etikai és társadalompolitikai kérdésekben kompetens módon nyilatkozzon. Mégis, el kell dönteni, hogy egy ilyen egyházi nyilatkozat lelkigondozói-pasztorális, vagy pedig szociáletikai-prófétai jellegű legyen. Egyrészt szükség van arra, hogy egy ilyen irat bátorítson az „Isten iránti bizalomból fakadó felelősségteljes életformára,” másrészt készítsen fel arra, hogy képesek legyünk a hit tartalmát az adott etikai kérdésben a legnagyobb körültekintéssel, szakmai információkra és tárgyi ismeretekre támaszkodva megfogalmazni. De hát a tapasztalat azt mutatja, hogy éppen társadalometikai kérdésekben alig várható el a tárgyszerűség és a racionális megfontolás – nem úgy, mint a természettudományos kérdések kapcsán, ahol konkrét kutatási eredményekkel, absztrakt ismeretekkel vagy technikai eljárásokkal számolhatunk (pl. géntechnika, humán reprodukciós eljárások stb.). Társadalmi változások és jelenségek esetén morális, mentalitástörténeti, szociálpszichológiai vagy politikai tényezők sokkal nagyobb szerepet kapnak egy-egy egyházi állásfoglalás kialakításában, mint azt korábban sejtettük. Semmitmondó megnyilatkozások, államhatalommal szembeni lojalitás, a politikai döntések és szereplők iránti konstruktív kritika hiánya nagymértékben befolyásolhatja egy egyházi véleménynyilvánítás alaptónusát.       

Ha az európai egyházi állásfoglalásokat közelebbről megvizsgáljuk – legyen szó a Svájci Protestáns (Református) Egyházszövetség felhívásáról, az ausztriai lelkészek és lelkésznők állásfoglalásáról, az Egyházak Világtanácsának állásfoglalásáról, vagy a Magyarországi Református Egyház nyilatkozatáról −, feltűnik, hogy ezek az egyházi megnyilvánulások műfajilag a nyilatkozat és a hitvallás-jellegű iratok között mozognak. Miközben arra figyelmeztetnek, hogy az aktuális kihívásokkal szemben, speciális helyzetben és adott kontextusban Istennek Igéjére kell figyelni, ez egyházi állásfoglalások a hit megvallásának aktusára, illetve hitvalló nyilatkozatra emlékeztetnek. De egy hitvallás egészen más, mint egy politikai elemzés – a társadalmi és politikai helyzet elemzése a hit megvallását megelőzően, illetve az ilyen szövegek előkészítése kapcsán kell, hogy megtörténjen. Ha egy ilyen egyházi állásfoglalás valóban konfesszórikus igénnyel lép fel konkrét kihívások közepette, mindjárt felmerül a következő kérdés: milyen autoritással és milyen elkötelező igénnyel kerül kiadásra egy ilyen dokumentum? S a következő kérdés is válaszra vár: vajon etikai állásfoglalások tekinthetők hitvallás-szerű iratoknak, vagy hitvallásrangra emelhetők-e? Vajon a társadalmi és gazdasági helyzet ily mértékű változása (mint amit a menekültáradat jelez, vagy éppen eredményezhet) veszélyezteti oly mértékben a hit szabadságát és az egyház szolgálatát, hogy ezáltal a status confessionis helyzete áll elő? Viszont ha a migrációval kapcsolatos egyházi megnyilvánulásokat egyszerűen a nyilatkozatok, illetve állásfoglalások kategóriáiban szemléljük, szembetűnő, hogy éppen az említett tárgyszerűség és elemző kompetencia tekintetében mutatnak legnagyobb hiányosságokat. És ami aktualitásukat illeti, majdhogynem elkésettnek vagy elavultnak minősülnek, tekintettel a gyorsan változó helyzetre, a megoldásra váró probléma nagyságrendjére, vagy a már meghozott politikai és jogi döntésekre.    

Bizonyos kivételt jelent e tekintetben a Német Protestáns Egyház tartományi egyházi vezetőinek közleménye a menekültek helyzetéről, és a Generális Konvent Elnökségének valamivel később, 2015. november 11-én kiadott nyilatkozata. A német egyházi dokumentum az által emelkedik ki a többi nyilatkozat sorából, hogy a probléma komplexitására irányítja rá a figyelmet. Egyrészt számba veszi a migráció kiváltó okait, amelyek a következők: klímaváltozás, háború, fegyverszállítás, államok rendfenntartó szerepének összeomlása, globális kereskedelmi egyezmények, gazdasági igazságtalanság fenntartása és az erőforrásokat felemésztő életstílus. Ez utóbbi, a fogyasztói életszemlélet, valamint a klímaváltozás említése új elem az egyházi nyilatkozatokban, jóllehet tudományos elemzések és az ökoteológia, illetve ökofilozófia képviselői már jó ideje megfogalmazták ez irányú intő figyelmeztetéseiket). Másrészt tematizálásra kerül a saját társadalmi felelősség kérdése és a megtérés szükségessége – ez egy olyan aspektus, amely teológiai relevanciát ad a nyilatkozatnak. Továbbá számol a probléma nem megfelelő kezelésének reális veszélyeivel és következményeivel, úgy, mint a gyűlölet és idegenellenesség kialakulásával. Ugyanakkor az eddigi erőfeszítések és segítőkészség elismerése mellett utal a befogadóképesség határaira, komolyan veszi az aggodalmakat és félelmeket. Végül meghagyja – bár implicit módon – a politikai közösség döntéseinek szuverenitását, de nem hallgatja el az egyház közéleti felelősségét, amikor a bevándorlás legális útja, valamint a bevándorlási törvény társadalmi vitája mellett foglal állást. A Kárpát-medencei reformátusság képviseletében nyilatkozó Generális Konvent Elnöksége − a német állásfoglaláshoz hasonlóan – szintén részletesen kitér a második világháború óta nem tapasztalt menekült- és migránsáradat lehetséges kiváltó okaira, nyilvánvalóvá teszi, hogy e válság megoldása nemcsak politikai vagy adminisztratív feladat. A dokumentum felszólít az évszázadok alatt kialakult erkölcsi, politikai, szellemi és kulturális értékek megőrzésének kötelezettségére, majd emlékezteti az országok kormányait és az Európai Unió intézményeit az állami és politikai jogkör, illetve felelősség tudatosítására. Bibliai igehelyekre való utalással emlékezteti egyházainkat a szükségben levők megsegítésére, függetlenül vallási hovatartozásuktól vagy attól, hogy közvetlen életveszély elől menekülnek, vagy csak a jobb élet reményében indultak útnak. Mindkét dokumentumra jellemző a migrációs jelenség elemzésének, azaz a tárgyilagosságnak az igénye, de kérdés, hogy bibliai igehelyekre való hivatkozással betöltik-e az írásszerűség követelményét? E tekintetben ugyanis olyan bibliai és teológiai összefüggések megnevezésére volna szükség, amelyek továbbgondolása a további teológiai reflexiókat, s ennek következtében ennek megfelelő közéleti és gyakorlati következtetések levonását tenné szükségszerűvé. Míg a német dokumentum például az egyház közéleti felelősségére apellál, addig a magyar református nyilatkozat az egyház felelőssége kapcsán az egyes keresztyén hívő ember erkölcsi kötelezettségére, vagy a szeretetszolgálatok lehetőségére szorítkozik. Nyilván a német egyházak közjogi státusza nem hasonlítható a közép-kelet-európai országok egyházainak helyzetéhez − mégis, felmerül a teológiai-etikai kérdés: vajon elég, ha az egyház a menekültek befogadásra való jogosultságának kérdését csak az államra, s annak szerveire bízza? Egyrészt helyénvaló a jogállam kötelezettségére figyelmeztetni, hiszen a működésképtelen jogállam (a rendet, határokat, törvényességet beleértve) képtelen garantálni nemcsak saját polgárainak a biztonságát, de a rászoruló menekülteknek sem képes hathatós védelmet biztosítani. Másrészt viszont a polgári rend fenntartásának kötelezettségét „csak” az állam felelősségi hatáskörbe utalni már a múltban is teológiai tévedésnek bizonyult, és súlyos következményekkel járt a 20. század történelme során.

A fenti összefüggések teológiai reflektálása és értelmezése valójában nélkülözhetetlen az egyház számára, ha az eseményeknek nemcsak elszenvedője, de valamilyen mértékben alakítója is kíván lenni, s ehhez cselekvési lehetőségeit mérlegeli. Komplex ok-okozati összefüggések komplex és komplementer intézkedéseket kívánnak a menekültkrízis kezelése érdekében, Ezért az egyházak minden társadalompolitikai elköteleződése és diakóniai szerepvállalása mellett a következő kérdések várnak sürgős reflektálásra (a teljesség igénye nélkül), teológiai-hermeneutikai és szociáletikai szempontból:

– Történelmileg nézve a nagyméreteket öltő népvándorlás nem ismeretlen az európai keresztyénség, közelebbről a protestantizmus számára. Kényszer-kitelepítések és etnikai tisztogatások következtében emberek milliói indultak el az új otthonkeresés útján a két világháborút követően, a hidegháború alatt vagy éppen a balkáni háborúk miatt. Az azt követő integráció-történetek tapasztalatai még mindig kiértékelésre várnak. Ezen túlmenően újból kritikai-teológiai elemzés tárgyává kellene tenni a protestáns teológia és a népi-nemzeti mozgalmak kapcsolatát.

– Ha a klímaváltozás, valamint a háborúk és a gazdasági igazságtalanság valóban a jelenlegi migrációs áradat kiváltó okai között szerepelnek, fel kell tenni a kérdést az önvizsgálat jegyében: vajon az egyházak mit értek el nagyszabású ökumenikus programjaikkal és jelszavaikkal, akár a világban akár saját tagjaiknak körein belül? Miért nem hoztak számottevő áttörést a Basel-i (1989) és Graz-i Ökumenikus Nagygyűlések (1997) szándéknyilatkozatai az „igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése” jelszavai alatt? A Református Világszövetség Debreceni Nagygyűlése 1997-ben felszólított az igazságtalanság bilincseinek széttörésére, az Accrai Nagygyűlés 2004-ben pedig egyenesen hittétellé kívánta tenni a gazdasági imperializmus ellen meghirdetett harcot. Mi a hozadéka ezeknek a nagygyűléseknek e téren, mi az, amit elértek, ami továbbra is érvénnyel bír, s hogyan lehet a gyakorlatba átültetni ezeket a programokat?   

– Amennyiben a jelenlegi menekültválság valóban komplex történelmi-társadalmi, ugyanakkor globális kiterjedésű és korszakalkotó esemény, a reformátori teológia ideológia-kritikai potenciálja újból szóhoz kell, hogy jusson. Az egyház és teológia ugyanis nem nézheti kritikátlanul, ha ilyen komplex események és folyamatok leegyszerűsítésre kerülnek, vagy néhány csúcsvezető személyes kudarcává stilizálódnak, illetve ha újból beindul a bűnbakképzés folyamata. De ugyanígy elfogadhatatlan, ha egyes emberek megnyilvánulása vagy cselekedeteik általánosításra kerülnek – legyen szó akár politikusokról, akár menekültekről −, és ha egyes csoportok fellépése vagy politikai megnyilvánulásai mögött egész kollektívák kerülnek megjelölésre vagy éppen megbélyegzésre. Az ember nem redukálható le önazonosságának csak egyetlen szegmensére (például a vallási vagy kulturális hovatartozására), s ennek alapján nem lehet rájuk kollektív jellemzőket kikiáltani, mert ez megint csak nem a megértés és megoldáskeresés felé, hanem az értetlenség és idegenkedés szakadékainak mélyítése felé vezet.        

– A reformátori teológia a további kérdések tisztázása elől sem térhet ki: hogyan viszonyulnak egymáshoz az alapvető emberi jogok és a népek önrendelkezési joga, az egyén személyes boldogulásához, életének kiteljesedéséhez való joga és egy politikai közösség joga, hogy a népszuverenitás elve alapján maga döntsön társadalmi együttélésének politikai, szociális és kulturális rendjéről? Menekülők és bevándorlók alapvető emberi jogait, kulturális önazonosságuk megőrzésére irányuló igényüket nem lehet kétségbe vonni. Ugyanakkor megdöbbentő, ahogyan az utóbbi hetekben és hónapokban, a közélet vagy akár tudományos viták szintjén mennyire ignorálásra került a korporatív önmeghatározáshoz való jog érvényesítésének igénye − legyen szó akár potenciális bevándorlók érdekeiről, akár a befogadó társadalmak igényéről. Azokat a vallási és kulturális önazonossággal összefüggő kérdéseket, amelyekkel az európai társadalmak szembesültek, vagy a közeljövőben szembesülni kényszerülnek, csak nyíltan és kellő tárgyilagossággal lehet kezelni.

– A protestáns egyházaknak és teológiának figyelnie kell az eddigi integrációkutatás és biztonságpolitika eredményeire is. Például egy vonatkozó tekintélyes német kutatás (Berlin-Institut für Bevölkerung und Entwicklung) eredményei figyelmeztetnek, milyen szimptómái és következményei lehetnek egy rossz integrációs politikának és gyakorlatnak: elhatárolódás a többségi társadalomtól, a befogadó társadalommal való identifikáció hiánya, hiányos nyelvi ismeretek és gyenge teljesítmény az oktatás és szakképesítések terén, antidemokratikus tendenciák, valamint integrációra való képtelenség és kudarcélmények továbbadása a következő generáció számára. Mindezeket a jelenségeket és problémákat józanul és tárgyilagossággal kell újból a szakmai párbeszéd témájává tenni és napirenden tartani. Másfelől a befogadó társadalmaknak is felelőssége van abban, hogy megfelelő integrációs politikával (leginkább az oktatás, nevelés, képzés és keresőképesség feltételeinek megteremtésével) elejét vegye a párhuzamos társadalmak kialakulásának.     

– A bibliai intelem – „mert ti is jövevények voltatok” (2Móz 22,20) – gyakran vált az utóbbi hónapokban a segítségnyújtásra való felhívások, karitatív akciók lózungjává. Kétségtelen, az Ószövetség egyébként nagyon markáns szociális tanítása korábban nem ismert módon került a figyelem középpontjába. Úgy tűnik, a társadalmi elvárások horizontján a menekültkérdéshez való viszonyulás az egyházak hitelességének tesztkérdésévé vált. Egyes egyházi és diakóniai vezetők eufórikus hangvételben köszöntik az új helyzetet, mondván „a menekültkrízis vezetheti ki az egyházakat a válságból;” máshol pedig rezignáltan kérdik: miért nem tesz már valamit az egyház a migránsokért? Egyes európai egyházak – úgy tűnik – újból bezárkóznak a népi-nemzeti és konfesszionális identitás bevehetetlennek vélt bástyái mögé; máshol pedig állami vezetők és közéleti személyiségek kérdezik csodálkozva a válság szigorúbb rendezése (pl. felső határ, menekültkérelmek szigorúbb elbírálása) ellen tiltakozó egyházakat, vajon számolnak felelősen a döntések hosszú távú társadalmi következményeivel? Ilyen helyzetben az egyház és a teológia számára még fokozottabb teológiai körültekintés és tárgyszerűség ajánlott: az Írásra való egyoldalú hivatkozással szemben exegetikai és hermeneutikai eredményekre való figyelés, s azok továbbgondolása lehet a megoldás. A bibliai hagyománytörténet sokrétűsége nem hagyható figyelmen kívül. Amint Eckart Otto kimutatta, a kezdetben családi ethoszként értelmezett szolidaritás követelményét kiterjeszti ugyan az ellenség és az idegen szeretetének parancsa, de ez nem jelent egyet a szolidaritás olyan univerzális követelményként való deklarálásával, amely Izrael határain is túlmutatna. Az együttélés és társadalmi cselekvés erkölcsi normái csupán később, a bölcsességirodalom során kerülnek egy Isten által adott rend-ből levezetésre, amelyek behatárolják a történelmi tapasztalatokat: Aki cselekedetei által beilleszkedik az adott rendbe, az számíthat sikeres életre. Az Újszövetség pedig az idegen befogadását (Mt 25,35) már nem valamely rend vagy törvény felől kívánja elérni, hanem a hitre jutott ember szabad döntése felől. Az embertárs iránti szeretet és odafordulás kizárólag emberi döntések és cselekedetek interakciójában tapasztalható meg, de a félelmek és ellenségeskedés realitásával is számol, nem elbagatellizálva azt. A találkozásokban mindig ott rejlik az értetlenségnek, a konfliktusoknak, az ellenségeskedésnek a veszélye. Az idegen befogadása, vagy egészen egyszerűen a másik emberrel való találkozás nem mindig a kölcsönös gazdagítás jegyében kerül megélésre, sokszor terhet is jelent. Nem véletlenül mondja az apostol: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak” (Kol 3,13).

Ezért tehát az olyan ellentétpárok által jelzett tapasztalatokat, mint bizalom vagy idegenkedés, szükség vagy szolidaritás, vallási önazonosság vagy szociális identitás, felelősség vagy jólét, nem morális és világnézeti kategóriákként kell kezelnünk, hanem elsősorban teológiai kérdésekként. Szociálpszichológiai vagy filozófiai ismeretek mellett a teológia rendelkezik e kérdésekről saját mondanivalóval, amelyet a teljes Szentírást szem előtt tartva az interdiszciplinaritás jegyében érdemes kifejteni. Minden jel szerint napjaink menekültválsága olyan kihívást jelent, amely által a reformátori egyházak és a teológia számára újból lehetőség nyílik arra, hogy az egyházi gyakorlat és a teológiai reflexiók egymásra vonatkoztatásának összefüggésében jó megoldások születhessenek. Történelmileg nézve – bár a lehetőség adott volt rá – ezek a reflexiók bizonyos helyzetekben vagy elmaradtak, vagy olyan gyakorlati következtetésekhez vezettek, amelyek végső soron az egyház küldetésével ellentétes megoldásoknak bizonyultak. A menekültválsággal foglalkozó eddigi egyházi állásfoglalások – azok közül is csak némelyek − sajnos kevés jelét mutatják ennek a belső, önreflexív igénynek. De indíttatást adhatnak arra, hogy ez a kezdet ne torpanjon meg. Az egyház társadalmi tapasztalatának és teológiai eszmélkedésének kölcsönhatásából viszont származhatnak olyan felismerések, amelyek megóvják az egyházat attól, hogy újból kívülről jelöljék ki a helyét a társadalomban, valamely moralizáló politikai szólam jegyében, ugyanakkor képesé tehetik arra, hogy Isten jelenlétéről és ennek konzekvenciáiról hitelesen tegyen bizonyságot a világban. 

Fazakas Sándor

A szerző egyetemi tanár, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem szociáletikai és egyházszociológiai tanszékének vezetője. 2008-tól az előző zsinati ciklus végéig a Tanulmányi és Teológiai Bizottság elnöke volt. A teljes szöveg megjelenik az Igazság és Élet című folyóirat következő számában.


Ez történik továbbiak →

Istent keresem

Ezsd 5,6–17

„Mi a menny és föld Istenének szolgái vagyunk” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink