Részegesek Isten országában

2016. február 29., hétfő

Ha az alkoholizmusról és az alkoholbetegek terápiájáról szóló cikkbe fog bele az olvasó, számokat vár, tendenciákat, esetleg függőségdefiníciót. Mindezekről nem, vagy csak érintőlegesen volt szó a Missziói Iroda által szervezett, a gyülekezeti iszákosmentés témáját körüljáró lelkésztovábbképzésen február 18. és 20. között. Sokkal inkább arról, milyen emberek az alkoholbetegek, hogyan lehet őket megszólítani, mit jelentenek ők a gyülekezet közösségében.

Bénák és kórustagok

Dömösön friss a levegő – nem csak a Magyar Kékkereszt Egyesület addiktológiai rehabilitációs otthona dunakanyari fekvése miatt. Az a friss és szabad levegő érezhető a falak között, amelyet magukba szívva a vakok látnak, sánták járnak, béna életek gyógyulnak, mert megértik: bárhogyan éltek is, bármennyire nem látszik is, kincset teremtett bennük Isten. Nehéz így tekinteni azokra, akik a városok parkjainak padjain laknak, és – ahogy egyszer egy vidéki gyülekezet presbitere fogalmazott lelkészének – „akiket a legjobb lenne onnan valahogyan eltüntetni". Mondjuk úgy, ahogyan később ott történt: behívták őket a kinti padokról a templom padjaiba.

Persze nem mindenhol könnyű ezt megcsinálni – történt olyan is egy másik közösségben, hogy reformáció napján a gyülekezet kórusa kijelentette: „azoknak a részegeseknek" nem fognak énekelni. Nem lehet az egész közösséget befogadóvá tenni – két-három kreatív, elhivatott segítővel azonban még a szilárd szabályok is megbonthatók, ha ez az útja annak, hogy a beteg Jézus elé juthasson, mint a béna Kapernaumban, akit mások szeretete, hite, imádsága vitt a Megváltó elé. Ám a kórustagokról sem szabad lemondani: Jézus a farizeusokért is komoly harcot vívott.

Lehetőség a visszaváltozásra

A szenvedélybeteg-segítésben is kell a kreativitás és a józanság – de nem arra, hogy a beteg absztinens legyen: nem inni sovány életcél. Az élethosszig tartó utógondozásban azt kell keresni és abban kell növekedni, aminek Isten teremtett és aminek látni akar: az ő örökösének. Olyan embernek, akitől nem félelemmel vegyes undorral futnak el, hanem akikhez bizalommal és örömmel szaladnak oda unokáik.

Ebben a visszaváltozásban segítenek Dömösön a két és fél hetes gyógyító konferenciákon, ahol a szenvedélybetegséggel küszködők nagyon fontos dolgot kapnak: bátorítást, elfogadást és biztonságot, megismerhető rendet, amelyben lassan-lassan kibomolhat szemük előtt önmaguk valósága. Az áhítatok, énekek, beszélgetések, előadások között különleges erejű a bizonyságtétel, amelyet a gyógyító heteken a ház működését segítő munkatársak, korábbi dömösi lakók mondanak el. A bizonyosság háza a dömösi otthon: fel tud kelni az, aki még sosem volt talpon életében. Nem a körülményeik változnak meg, hanem ők maguk: új emberként térnek vissza oda, ahol addig pusztítottak.

Számok helyett emberek

Ezen a ponton vetődhet fel a kérdés: hány tér meg abból a nagyjából ezer alkoholistából, akik évente megfordulnak Dömösön az egymillió magyar iszákos közül? Az alkohol és a kegyelem összefüggéseiben meg kell tanulni, hogy vannak rossz kérdések: egy ember is száz százalék sikert jelent – illetve további kemény munkát, ugyanis a rehabilitációs otthon csak afféle szülőszoba. Aki onnan új életre születve távozik, annak erősödnie, növekednie kell: a kegyelem, az ajándékok hatványozottan sokasodnak, és ugyanígy a megtorpanás, megrekedés még mélyebbre vet vissza, mint ahonnan a beteg indult. Óriási tehát a református közösségek feladata az utógondozás támogatásában: hogy ne hagyják magukra azt a hívő testvérüket, aki még nem tud magáról gondoskodni hitében.

Az utógondozást a Magyar Kékkereszt Egyesület végzi csoportjaiban, azonban a teljes felépüléshez a gyülekezet közösségére is szükség van, ez az egészséges lelki élet tere – ugyanis több az élet az alkoholizmusnál.

Valóra vált álom


Többek között erről szóltak az igetanulmányok, előadások és csoportbeszélgetések a két és fél napos első iszákosmentő missziós lelkésztovábbképzésen. Némethné Balogh Katalin misszióvezető azt mondja, még sosem volt ennyi lelkipásztor a dömösi otthonban, noha ez lehetne természetes is, ahogy annak idején is volt. A nyolcvanas évek munkatársi alkalmain húsz-harminc lelkész is részt vett, azonban a rendszerváltás után ezek az alkalmak elmaradtak. – Volt egy imádságom, illetve van is: milyen jó lenne, ha minden gyülekezetben lenne valaki, aki a szívében hordja az iszákosmentő misszió ügyét – teszi hozzá Katalin. Mint mondja, évekig tervezgette, hogyan kellene a megváltozott körülmények között építeni a Református Iszákosmentő Misszió (RIM), a Magyar Kékkereszt Egyesület és a gyülekezetek együttműködését – adta magát a kreditpontos lelkésztovábbképzés, amelybe a Missziói Iroda segítségével kapcsolódott be a RIM. – Nem gondoltam soha semmi nagyot, csak hogy barátkozzunk ezzel a misszióval, az alkoholistákkal, egymással, és akkor valami biztos születik. És megszületett. A hirdetés után többen is jelentkeztek, mintha csak erre vártak volna – foglalja össze tapasztalatait.

Kell a kreativitás

A szenvedélybetegek segítése bonyolult feladat, már az első lépés is: hogy akit terápiára küldenek, meg is érkezzen Dömösre. Sokszor kevés a jó szándék és a buszjegy ára: utóbbit sokan indulás előtt-helyett megisszák szíverősítőként. – Nem elég a lehetőség, hogy valaki ide jöhet. Tudni kell, hogyan lehet kapcsolatba kerülni az alkoholistával, hogy lehet vele együtt gondolkodni, hiszen a legtöbbször még egy hozzátartozó sem tudja, mit él át, mit érez, hogy gondolkodik az, aki alkoholproblémával küzd. Próbáljuk mindezt a tudást aprópénzre váltani, és jó mintákat adni arra, hogy működik ez a mun­ka a gyülekezettel együtt. Hogy a gyülekezet befogadó lehet, elfogadhatja ezeket az embereket, hogy ők is ki tudnak lépni a kihasználás köréből. Mindemellett a missziónak is fontos, hogy megtudja, mivel küzdenek a lelkészek, hogyan tudnak választ találni a kérdéseikre – mondja a misszióvezető, és hozzáteszi: a képzésen szintén előadó Horváth Leventével, az erdélyi szenvedélybetegeket mentő misszió vezetőjével együtt imádkoznak azért, hogy Erdélyben is mihamarabb megvalósulhasson egy ilyen lelkésztovábbképző. – Nagy ajándék a találkozás: szükség van arra, hogy magunkkal és egymással is törődjünk, hogy tudjuk segíteni a ránk bízottakat – összegzi Némethné Balogh Katalin.

A legfontosabb: a kapcsolat

A társadalmi kapcsolatvesztés, az elidegenedés kulcsmotívum a lecsúszás körforgásában. Egy szenvedélybeteggel pedig nem nehéz elveszíteni a kapcsolatot: vagy megharagszik ránk győzködésünk miatt, vagy mi unjuk meg előbb-utóbb megbízhatatlanságát. A beteg felépülése szempontjából alapvető fontosságú, milyen az első találkozása azzal az orvossal, lelkésszel, segítő szakemberrel, akitől visszajelzést kap problémájára. A rosszul sikerült találkozás sikertelenné teheti a későbbi terápiát.

– A találkozás sikerét erősen veszélyezteti az alkoholistákkal kapcsolatos előítéletek mellett a társadalom képmutató viszonyulása az alkoholproblémához: „az az alkoholista, aki többet iszik, mint a körzeti orvosa" – citálta előadásában Kassai-Farkas Ákos, a dömösi otthon vezető pszichiátere. A nagyivással oly elnéző társadalom már nem olyan megbocsátó akkor, amikor a függőségére rádöbbent ember – legyen akár hajléktalan, akár egyetemi tanár – segítségért fordul valakihez. Mivel elnézőek vagyunk az itallal, hiszen a társadalom fele iszik, későn derül csak ki, ha baj van. Sokakat ekkor a tehetetlenség érzése fog el: pedig van segítség. – Nem minden lelkész tájékozott eléggé azzal kapcsolatban, hogy mit csinál ez a dömösi iszákosmentő misszió, és milyen lehetőségek vannak benne. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyülekezetek és a RIM sokkal közvetlenebb kapcsolatban legyenek, hogy mindenütt lássák és ismerjék az itteni gyógyító munkát. Minden gyülekezetben van alkoholproblémával küzdő ember, akiknek segítségre lenne szüksége. Fontos, hogy a lelkészek tudják: van egy hely, ahol emberek szabadulnak, ahová lehet küldeni, aki bajban van, hogy legyen bizalmuk, és rálássanak az itteni munkára – mondja Dani Eszter, a képzést szervező Missziói Iroda vezetője.

Meggazdagító találkozás

A továbbképzés közel harminc résztvevőjéből huszonketten voltak lelkészek a nyugati határtól Baranyán át Borsodig. Volt, akit a felesége fizetett be és küldött el, volt, aki azért jelentkezett, mert erős Kékkereszt-csoport működik abban a gyülekezetben, ahová meghívták, és szerette volna megismerni az itt végzett munkát. Volt, aki semmit sem tudott az iszákosmentőről, és volt olyan is, aki tévedésből jelentkezett – mégis minden résztvevő arról számolt be: fontos és szükséges volt ez a továbbképzés a dömösi friss levegőn. Ahogy az egyik csoportbeszélgetésen elhangzott a kecskeméti és a tatabánya-óvárosi kékkereszt-csoport munkája nyomán: minden nyomorúságnak egy a gyökere, így az alkoholmisszió munkája, az ott szabadultak és szolgálók bizonyságtétele az összes többi szolgálati ágat meg tudja gazdagítani.

Bagdán Zsuzsanna

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2016. február 28-i számában.


Ez történik továbbiak →



Istent keresem

ApCsel 5,12–16

„Az Úr pedig egyre növelte a hívők számát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink