Az Istent kereső ember

2016. április 02., szombat

Isten keresése egyidős az emberiséggel. Létének okát, értelmét és lehetőségeit kutatja, mert nem fogadja el a puszta létezés tényét ok és cél nélkül. Ez pedig Isten, a Világegyetem megteremtője és mozgásban tartója, a cél, eszköz és akarat egy személyben. Szellemi és fizikai valóság anélkül, hogy az emberi értelem konkrét formába öltöztethetné. Pedig az ember alapvető tulajdonsága a tapasztalatszerzés, a környezete minél szélesebb körű feltárása, megismerése, értelmezése és hasznosítása.

Már a természeti népek is Őt keresték ‒ a tudat adott fokán ‒ a természeti erőkben, fűben, fában, virágban, szent állatok erejében. Amire nem találtak magyarázatot, azt nevezték Istennek, vagy Istentől származónak.. S mert féltek tőle (vagy tisztelték), arcot, megfogható képet alkottak róla. Bálványként imádták, s kisajátították sajátos emberi céljaik elérése érdekében. A múzeumok tárlói ma is tele vannak ezekkel az ember alkotta istenszobrokkal, „kegytárgyakkal”. De minél díszesebbek, cizelláltabbak lettek ezek a bálványok, annál messzebb kerültek Isten lényegétől, hiszen az erőt, hatalmat, megalázást sugallották a lába elé boruló emberek felé Isten lényege, a szeretet helyett. A bosszúálló, kegyetlen Istent imádták a megbocsátó helyett. Az ő segítségéért fohászkodtak testvéreik leigázásához, legyilkolásához.

Az ember mint természeti lény poroszkált a damaszkuszi úton, és nem vette észre a szembe jövő Jézust.

Az Istent káromolta és úton-útfélen hangoztatta, hogy „ha lenne Isten az égben, nem hagyná, hogy mindez megtörténjen velünk!” S nem vette észre, hogy közben a Sátánhoz imádkozik. Leszakította az égről a csillagokat, s azoknak a vállára ragasztotta a dicsőség jelképeként, akik halomra ölték testvéreiket és sóval hintették meg a jeruzsálemi templom romjait. Isten áldásával küldte a háborúk vágóhídjaira fiait testvéreik ellen, akiket egy másik isten áldásával vérteztek föl ellenük. Nem hallották meg Isten szavát, nem ismerte föl Saulus Jézus arcát, hogy Paulussá változhasson. Pedig Isten akkor is ott volt, és most is itt van köztünk. Megszólít és a kezét nyújtja felénk, hogy feltárja előttünk az Ő igazságát. Aki képes arra, hogy Reá figyeljen, és egy pillanatra megfeledkezzen a világi élet csatazajáról, meghallja a szavát és felismeri az igazi arcát anélkül, hogy emlékképek közül válogatna a bálványok között.

’…Menj, és mondd meg a népnek; ‒ olvashatjuk Ézsaiás könyvében ‒ Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon!” És az emberiség ekként cselekedett. Új, és még újabb bálványokat emelt a saját dicsőségére. Az ateista filozófusok pedig felfedezték a „Sátán igazságát”: Nem Isten teremtette az embert, hanem az ember teremtett magának Istent, hogy legyen kitől félnie. És a félelem eluralkodott a világban, s atomjaira bontotta az emberi társadalmat. Megteremtette hozzá az új bálványt, a Mammont, a pénz hatalmát, mely rettegésben tartja a magára maradt ember.

„…Megkérdeztem: Meddig tart ez Uram? Ő így felelt: Míg el nem pusztulnak és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. Eltávolítja az Úr az embert, és nagyon elhagyott lesz az ország. Ha megmarad belőle egy tized, azt újból pusztulás éri. De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!” Vajon nem Ézsaiás próféta igazságát látjuk, halljuk, ha bekapcsoljuk a televíziót, rádiót, elolvassuk az újságok híreit? A szeretet hatalmát, Isten igazságát túlharsogja a pénz imádata, az erőszak hatalma. Az idő pénz, a pénz hatalom, a hatalom dicsőség. A hatalom a gyűlölet hatalma, mely önmagáért való, és kiírt maga körül mindent és mindenkit, aki útjában kerül. Az Úr imádsága is ennek megfelelően módosul: „…mert miénk az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.” Ehhez a földi hatalomnak nincs szüksége Istenre, nincs szüksége szeretetre, csak önimádatra és hatalomra. Isten azonban minden nap és minden helyzetünkben szól hozzánk. Csupán rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e a szavát.

Az Y-generáció eleve beleszületett e hitehagyott világba, mely nem azt kérdezi, hogy mire küldte őt Isten e földi világba, mi Isten terve vele, hanem azt, hogyan valósíthatja meg önmagát.

Önmagát, mert Ő a minden. „Neked ez jár!” harsogja a fülébe tévé-reklám „Mert megérdemled!” Légy szép, erős, gazdag, győzd le az ellenségeidet! Mert már nincs testvér, barát, jó szomszéd, felebaráti szeretet, csak ellenség van, akit mindenáron és minden eszközzel le kell győzni. Senkire és semmire ne légy tekintettel, csak a saját érdekeidet tartsd szem előtt. Csak így lehetsz te a győztes, az egyetlen. S ha eljutottunk idáig a korszellem felidézésében, már nem is kell Ézsaiás szavait idézni: „…Ha megmarad belőle egy tized…”

Mégis botorság lenne kijelenteni, hogy a 21. század embere, benne az Y-generáció nem keresi Istent. Sőt akár azt is kijelenthetjük, hogy intenzívebb ez az Istenkeresés, mint bármikor az emberiség történetében. Erre utal többek között a filozófiai áramlatok sokszínűsége, a keresztyénségen belüli új egyházak, felekezetek, szekták megjelenése, mely új liturgiai vonások, a Biblia más-más részeinek hangsúlyozása révén próbál közelebb jutni Isten igazságához. S akin már ez se segít, kétségbeesésében a szabadság helyett a szabadossághoz, a drogokhoz, meg az italhoz fordul, vagy elsüllyed az alvilág mocsarában. Már szinte riasztó ez a sokszínűség, és a káosz veszélyével fenyeget, de Isten is a káoszból teremtette a Világegyetemet, s joggal remélhetjük, hogy az a bizonyos tized most is megtalálja majd Isten lényegét, a szeretetet, s felépíti belőle Isten országát. 

Gyakran halljuk azt a megállapítást, hogy Isten jókedvében teremtette a művészeket. Felmerül a kérdés, hogy mit is nevezünk művészetnek, és milyen ember a művész? A lexikon szócikke szerint ”Minden nagy művészi alkotásban valami örök eszme, abszolút érték ölt objektív formát. A művész is igazságkereső, mint a filozófus, csakhogy a maga módján; ő is az örök lényeget látja és ragadja meg, csak a kifejezésmódja más. (Kornis Gyula)

Ha elfogadjuk ezt a véleményt, már csak egyetlen lépés választ el attól, hogy kijelentsük:

a művész egy az Isten prófétái közül, a Teremtő üzenetének tolmácsa.

S ha felidézzük az emberiség történetének nagy művészeit, valamennyien megfelelnek ennek a kritériumnak. Ahhoz, amit megalkottak, szükségük volt Isten segítségére és áldására. Gyakran állunk meg álmélkodva egy-egy zseniális kép, szobor, vagy akár irodalmi alkotás előtt, s feltesszük magunknak, vagy egymásnak a kérdést: valóban ember alkotta mű ez, vagy valami több, egyfajta üzenet a Mindenhatótól? Ugyanakkor fölmerül az a kérdés is, hogy szolgálhatja-e a művész egyszerre Istent, és a tőle eltávolodott földi hatalmat? Ez a kérdés minden korban és minden elkötelezett művész esetében felmerül. Az elkötelezettség ez esetben azt jelenti, hogy meghallja, és megérti Isten szavát, s nem azt keresi, mivel nyerhetné el a földi hatalom anyagi és erkölcsi elismerését, hanem mivel fejezheti ki a szeretetet, Isten akaratát. S a kérdés magában hordja az egyetlen adekvát válasz lehetőségét még akkor is, ha ezzel elveszíti a világi hatalom támogatását. Az efféle művésznek nincs igazán választási lehetősége, hiszen nem ő választja Istent, hanem Isten választotta ki őt.

T. Ágoston László

A cikk megjelent a Confessio 2016. évi első számában.

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Péld 3,1–18

„A szeretet és hűség ne hagyjon el téged:...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink