Mutassuk meg az ünnep jó ízét!

2017. április 14., péntek

Nagypéntek az üdvözítés egyik döntő állomása, húsvétkor pedig az isteni meghívás nyomán elindulhatunk az üdvösség öröme felé – mondja Bogárdi Szabó István püspök, akivel az ünnep fontosságáról, a kereszthalál értelméről és a feltámadás jelentőségéről beszélgettünk. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának nemrég Széchenyi-díjjal kitüntetett lelkészi elnökét a reformáció korabeli hitvallási és teológiai irataink fordításáról is kérdeztük.

A Zsinat tavaly októberi, az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján tartott emlékülésén említette: az ’56-ban létrejött református megújulási mozgalom egyik megfogalmazott kívánsága az volt, hogy a nagypéntek újra ünnep legyen Magyarországon. Hol van ennek a javaslatnak a helye az akkori törekvések között?

1956. november 1-jén – sokak igényére, kérésére – megalakult a Magyarországi Református Egyház Országos Intézőbizottsága, az egyház élére visszahívták a korábban félreállított Ravasz László püspököt. A megújulási törekvések egyik eleme volt, hogy november folyamán – már a forradalom leverése után – arra kérték az összes gyülekezet vezető testületét, presbitériumát: egymás között vitassanak meg néhány fontos kérdést, amelyek a református egyházra tartoztak.  Szinte az összes presbitérium reagált: némelyik egyszerűen rögzítette, hogy támogatják a felvetéseket, de születtek terjedelmes, szinte dolgozatértékű állásfoglalások is. Bő tíz éve néhány történész felkutatta ezeket az anyagokat, a roppant gyűjteményből megjelent egy válogatás. Végiglapozva ezeket az állásfoglalásokat, azt látjuk: a presbitériumokban nagy reménység volt arra nézve, hogy a református egyház megújulhat, megtalálhatja a helyes utat, eligazodhat az akkori nehéz, szövevényes viszonyok között. Nagyon sokan reflektáltak a forradalmi, politikai, társadalmi eseményekre is. Számos nyilatkozat említi – sok egyéb más mellett – az egyházi ünnepeket, köztük a nagypénteket is, melyek eltűntek a kommunista intézkedések folytán.

Tavaly októberben azt is elmondta, hogy Ön is abban reménykedik: a hatvan évvel korábbi kívánság teljesülhet. Azóta a parlament munkaszüneti nappá nyilvánította a nagypénteket. Miért fontos ma, hogy a nagypéntek ünnep legyen?

Önmagában minden ünnep fontos – az egykori igényekben sem csak a nagypéntek szerepelt. Nagypéntek egyébként 1894 óta, az állam és az egyház szétválasztása óta nem volt munkaszüneti nap Magyarországon. Mindazáltal a kommunista fordulat előtt ünnepnapként tartották számon, fel volt tüntetve a naptárban. A keresztyéneknek tehát régi vágyuk, hogy zavartalanul ünnepelhessék, például ne kelljen azon gondolkodni, hogy délelőtt vagy délután tudnak istentiszteletre menni. Számos európai országban ünnepnap a nagypéntek: olyan országokban is, ahol a szekuláris mérce magasabban van, ahol erőteljesebb a keresztyénség sorvadása, ahol nem zendül ki az egyházból olyan áthatóan az üdvözítés titka, mint akár hazánkban. Mivel lehet leginkább megmutatni nagypéntek titokzatos dicsőségét a világnak, ha nem azzal, hogy a keresztyének méltóképpen megünneplik? Amikor az első századokban a Római birodalmat nyugtalanítani kezdte a keresztyének jelenléte, a korabeli beszámolókból az derül ki, hogy a kívülállókat leginkább – de persze nem kizárólagosan – a keresztyének ünneplő közössége vonzotta. Az érdekelte őket, hogy honnan ez az erős szeretetközösség azok között, akik megemlékeznek egy Jézus nevezetű megváltóról. Lám, a keresztyének ünnepeket tartanak, melyekből áldások áradnak ki. Itt az ideje, hogy a keresztyénség sok egyéb szolgálata, feladata mellett megtalálja az ünnep a jó ízét is!

Talán nem árt összefoglalni a keresztyénséget nem ismerők számára a nagypéntek lényegét. Tulajdonképpen mi is történt kétezer éve ezen a napon Jeruzsálemben?

Nagypéntek az üdvözítés egyik döntő állomása, Jézus Krisztus kereszthalála. Azt is el kell mondanunk, hogy nem egy balesetre emlékezünk: nem egy szörnyű félreértés miatt feszítették meg, hiszen maga az Üdvözítő mondta, hogy az életét önként teszi le, senki más nem veszi el azt tőle. Mi a kereszthalálban – Luther Mártonnal szólva – egyszerre látjuk elrejtve Isten kegyelmét és feloldozását. Nagypénteken nyilvánvalóvá válik, hogy összességében mire képes az Isten ellen lázadó ember: nem ismeri fel, mi több, megfeszíti Üdvözítőjét. Ebben a rettenetes mozzanatban mégis benne rejlik Isten igazságot szerző szeretete. A mi világunk tele van kisebb-nagyobb kompromisszumokkal – megalkuszunk önmagunk elégtelenségével, a világ nyomorúságaival –, de Isten nem alkuszik. Ő fönntartja igazságigényét, de miután az ember – akit végtelen szeretettel szeret – nem alkalmas arra, hogy megfeleljen ennek, Isten az egyetlenegy érdemeset áldozza fel, Jézus Krisztust. Ez az ünnep arra szolgál, hogy kiszakadva a munkánkból, a hétköznapiságunkból, a sok száz alkunkból – ahogy az apostol mondja az ószövetségi előképre (4Móz 21) hivatkozva – föltekintsünk a keresztre. Mert a kereszten szenvedett és meghalt Üdvözítőben látjuk ezt a különös módját annak, ahogyan Isten megment bennünket.

Krisztus három nappal később feltámadt. Miről szól a húsvét?

„Ha ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat…” – idézhetjük a régi éneket. Az ártatlan Jézus nagypénteki szenvedésével és halálával Isten föloldozott bennünket a saját bűneink végzetes következményei alól – de csak húsvétkor, Jézus feltámadásában lesz egyértelmű, hogy ez nem csupán alkalmi, valamiféle ideiglenes elrendezése volt a dolgoknak. Ha nem lenne feltámadás, akkor a vétekbe keveredett ember ugyanazokat a köröket futná vég nélkül: újra meg újra megpróbálna bűnadósságáért maga megfizetni, eredménytelenül. Ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: az ószövetségi áldozatok kiábrázolták, mintegy elővételezték Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát, de a megkegyelmezésnek a végleges érvényességét Isten Krisztus feltámadásába pecsételte be. Lehet, hogy erőltetett magyarázat – elnézést kérek a Biblia avatott olvasóitól –, de talán a nagy vacsora példázatát (Lk 14,15-24) alkalmazhatjuk nagypéntekre és húsvétra is: azt mondja a példázat, hogy a házigazda elküldi a szolgáit, hogy jelezzék a hivatalosaknak – minden kész, jöjjenek. Nagypénteken Isten mindent elkészített, a húsvét pedig a meghívás ideje: eljött az idő, a feltámadásban legyőzetett a halál, az isteni meghívás nyomán el lehet indulni az üdvösség öröme felé.

Mire kaptunk meghívást Krisztus feltámadásával? Vagy ahogy a Heidelbergi Káté ezt a kérdést felteszi: „Mit használ nekünk Krisztus feltámadása?”

Arra kaptunk meghívást, hogy mindez valóságosan a miénk legyen, hogy az isteni szabadítás tényét elsajátítsuk, az ne csupán egy gondolat legyen számunkra, hanem át is éljük. Mert annyi történt volna csak a feltámadásban, hogy Isten igazolta – mert természetesen igazolta –, hogy Jézus a Krisztus, a Megváltó? Csak ennyi lett volna és nekünk ezt tudomásul kell venni? Ebből több nyílik számunkra: húsvétban tárul fel, hogy ki lehet lépni a halálos körből, az ember élete nincs többé bezárva a megsemmisülésbe. Hitvallásunk szavaira reflektálva: ha a testet öltött, emberré lett Krisztus feltámadt, akkor nekünk, ha a Krisztuséi vagyunk, nemcsak reményünk, hanem bizonyosságunk is van Istennek erről a halálból kiemelő szeretetéről. Tehát boldog jövővárással tekinthetünk előre, hisz nem a rettenet közeledik, nem fogy az időnk, hanem egyre inkább megtelik isteni áldásokkal. Számítógépes nyelven szólva: az ember életének újraprogramozása nem azt jelenti, hogy Isten valamikor a történet végén megnyomja a törlés gombot, hanem azt, hogy az egész emberi életünk átrendeződhet, isteni erőtérbe állhat. Kiszabadulhatunk a régi énünk fogságából, az önmagunk számára így-úgy kialkudott, elviselhetővé tett, de valójában teljes elveszésbe tartó világából. Ez a húsvét nagy titka. A kérdés mindig az: mit kezdünk mi ezzel a meghívással?

Legfontosabb reformáció korabeli hitvallási és teológiai irataink, például a Heidelbergi Káté, az Institutio és a II. Helvét Hitvallás nyelvezetének megújításában is részt vállalt. Miért tartja fontosnak ezt a tevékenységet?

Elsősorban azért, mert szeretem csinálni, diákkorom óta fordítok. Van persze ennek más oka is. Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Vörösmarty Mihály és Arany János óta – hogy csak a legnagyobbakat említsem – bizton tudjuk azt, hogy a magyar nyelv alkalmas és képes a legmélyebb igazságok kimondására. Hogy is ne lenne az, hiszen az evangéliumot el tudjuk mondani magyarul – ehhez képest egy teológiai gondolatot igazán nem lehet nehéz. A régi és a mai teológiai, filozófiai gondolkodókhoz, igazságkeresőkhöz nem csak úgy lehet kapcsolódni, hogy megtanulunk latinul, angolul vagy németül, hanem úgy is, hogy gondolataikat behozzuk a mi nyelvünk valóságába, megpróbáljuk elmondani magyarul. Ha elolvasunk egy száz évvel ezelőtti prédikációt és egy Krúdy-, vagy Móricz-novellát, egészen meghökkentő, hogy a 20. század eleji egyházi beszéd egyfajta zárványnyelvvé lett. Nem érzem szükségét, hogy a novellákat átírjam, frissítsem, mert nyelvezetük számunkra is teljesen érthető, miközben az egyházi beszéd avíttas lett, ami nem is csoda, hisz sokszor már eleve patinát tettek rá. Véleményem szerint ez a fordítói divat volt a száz évvel ezelőtt született fordítások egyik melléfogása: ha régi dolgot fordítottak, patinát tettek rá, ezzel nehezen olvashatóvá tették. Ha pedig az igazságot önmagában is nehéz megérteni, meg kell érte küzdeni, miért nehezítjük meg feleslegesen olyan fordulatokkal, kifejezésekkel, amelyek egyébként lehetnek szépek, csak fölösleges akadályként vannak ott?

Hol tart a tíz éve újraindított Református Egyházi Könyvtár sorozat?

A koreai reformátusok a 20. században kezdték a történetüket, de már legalább háromszor lefordították Kálvin János összes művét. A magyar reformátusság hasonló kezdeményezése, a Református Egyházi Könyvtár sorozat, ami az 1909-es jubileumhoz, Kálvin születésének 400. évfordulójához kapcsolódott, különböző okok folytán félbe-szerbe maradt, a kommunista diktatúra idején pedig nem volt lehetőség megcsinálni, sem publikálni, sem terjeszteni. Zsinatunk 2007-ben – Kálvin születésének 500. évfordulójára készülve – úgy döntött, újra nekilát Kálvin életművének magyar nyelvű kiadásához. Ehhez a korábban elkészült, megjelent szövegeket is frissíteni kellett, némelyiket újrafordítani. Reménység szerint jövőre megjelenik az Evangéliumi Harmónia (Máté, Márk és Lukács evangéliumának kommentárja), s így magyarul is teljessé lesz Kálvin az Újszövetség könyveihez írt magyarázatainak sora, valamint reméljük, hogy a következő években elkészül a Zsoltárok könyvéhez írt kommentár magyar nyelvű fordítása is. Több középiskolában újrakezdődött a latin nyelv oktatása, tehát remélem, átveszi tőlünk a stafétabotot egy olyan nemzedék, amelyik bírja a latin nyelvet és elhiszi nekünk, hogy jó és érdemes dolog régi szövegeket ma lefordítani, közreadni, olvasni, azokban elmélyedni.

Milyen egyéb hozadékai vannak ennek a fordítói munkának?

Magyarul nem csak Magyarországon beszélnek, a minket körülvevő Kárpát-medencei országokban is nagy és jelentős református közösségek élnek. Az egységünket és összetartozásunkat sok mindennel ki lehet fejezni: a közös ünnepek, tanácskozások, döntések, megnyilatkozások és érdekképviselet mellett a tudományos munkában is közös fáradozás folyik, ahogy száz évvel ezelőttig. Aki ma ezekbe az írásokba, kommentárokba beleolvas Kolozsváron, Kassán, Komáromban, Újvidéken vagy valahol az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában élő magyar közösségekben, ugyanúgy átélheti az együttgondolkodásnak, az egy témáról való gondolkodásnak a szépségét és nagyszerűségét.

Mindezekért, valamint oktatói és közéleti tevékenysége elismeréseként Széchenyi-díjat vehetett át március 15-én. Ugyanakkor két másik díjazott tudós is az Ön gyülekezetének tagja. Jelzi ez a budahegyvidéki református közösségnek az társadalom, a közügyek iránti érzékenységét?

Fogós kérdés, eddig ilyenformán még nem tűnődtem ezen. Nem gondolom, hogy a mi gyülekezetünk csupa izgága emberből állna, akik állandóan a közéletben futkároznak. Sokféle ember jár a közösségünkbe, kisnyugdíjastól kezdve gyári munkáson, bolti eladón és nagyvállalkozón át magasan kvalifikált értelmiségiekig – ilyenek az adottságaink Budapest XII. kerületében. Mindazonáltal nagy öröm számomra, hogy gyülekezetünkből többen is érdemesültek erre a kitüntetésre. Én nem tartom magam abban az értelemben közéleti embernek, amit manapság értenek rajta, inkább úgy sejtem, azt értették ezalatt, hogy a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány felügyelőbizottsági tagjaként, korábban kuratóriumi tagjaként valami keveset talán segíthettem abban, hogy múlt századi történelmünket közelebb vigyük a ma emberéhez.

Feke György, fotó: Dimény András

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 24,15–27

„Intő jel leszel számukra...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink