A legfurcsább csavar

2017. október 30., hétfő

Minden keresztyén katolikus – furcsa ilyet hallani a reformáció 500. évfordulóján. Vladár Gábor professzor, a Pápai Református Teológiai Akadémia volt rektora, a Soproni Református Egyházközség lelkésze mégis egyetért ezzel a kijelentéssel.

Menjük rögtön a reformáció szó mélyére!

Érdekes, hogy reformátoraink nem igazán használták a reformáció kifejezést, ami a középkori egyházban olyasmit jelentett, mint renoválni, megújítani, újjászületni. A ma használt reformáció szóban benne van a „reform”, ami legfeljebb annyit jelent, hogy valamit megújítunk, de a lényeg nem változik. Kálvinék és Lutherék arra gondoltak, hogy belülről kell megújítani az egyházat, azaz lényege szerint. A reformációban egy új egyházalakulat jött létre, amit protestantizmusnak nevezünk, de református, lutheránus vagy anglikán egyházként is hívjuk ezeket az egyháztesteket. A felekezeteket a reformáció hozta létre. A legfurcsább csavar mégis az, hogy maga a katolikus egyház is felekezetté vált a XVI. században, ezért kapta a „római” katolikus jelzőt. Ezek az egyháztestek azonban nem önmagukban jelentik az egyházat, – hadd mondjam így, hogy – a református egyház, a katolikus egyház vagy az evangélikus egyház egészen egyház, de nem az egyház egésze, vagyis egészen egyház mindegyik, de semmiképpen nem lehet mondani, hogy a teljes egyházat képviselik.

De sem Luther, sem Kálvin nem akart új egyházat alapítani…

Amikor 500 éve egy Luther Márton nevű tudós szerzetes elgondolkodott és megírt 95 tételt, még nem történt egyházszakadás. Az ő fellépésének végeredménye mégis az, hogy egyházként működő felekezetek sokasága jött létre, ami óriási hatással volt Európára. A reformációt a 100 éves évfordulóján, 1617-ben ünnepelték először, egy évre rá pedig kitört a 30 éves háború, amely vértengerré változtatta Európát. Felekezetek, népek feszültek egymásnak, és ezt csak az 1648-as vesztfáliai béke tudta rendezni. Ezért is mondom, hogy napjainkban óriási feladata van a különböző felekezeteknek ökumenikus téren, és jó lenne, ha mielőbb a következő 500 évről kezdenénk beszélgetni.

Szót ejtünk a következő 500 évről is, de előtte engedjen meg egy megjegyzést. A közelmúltban azt hallottam egy előadáson, hogy minden keresztyén katolikus, csak éppen vannak wittenbergi katolikusok, genfi katolikusok és római katolikusok Mit szól ehhez?

Tökéletesen így van. Nem tudom, ki mondta, de bölcs ember volt. Az idézőjelbe tett katolicizmusból nem szabad, hogy engedjünk, tehát az egyetemes egyház mint gondolat, eszme, iránytű, ott kell, hogy legyen mindegyik felekezet gondolkodásában.

Ha ilyen egységről beszélünk, akkor mégis mi a jelentősége annak, hogy különböző egyházak léteznek?

Fiatalokkal is beszélgettem erről. Ők azt mondják, tudják, hogy összetartozunk, mégis jó, hogy különfélék, sokszínűek vagyunk, mert minden egyházban van valami egészen sajátos, különleges vonás, ami a másikban nincs meg, és amit érdemes megtartani.

Mi ez a sajátos, különleges vonás a reformátusoknál?

Két dolgot szeretnék hangsúlyozni: nagyon örülök, hogy egy olyan egyházba születtem, amelyik képes a változásra, a másik pedig az, hogy a változásnak van egy fix pontja: Isten igéje. Ez a központi fogalom, amely körül az egész egyház képes megújulni. A reformátorok elemi felismerése volt, hogy Isten hozzánk személyesen szól. Tehát van valami, ami addig ott lapult a hamu alatt, megszólal valami, amin addig tapostunk, de ami mindig is a miénk volt. Olyan ez, mintha valakinek szólnánk, hogy a saját földjén gyémántmezőt vagy gyógyvizet találtunk, amiről addig nem tudott. Az első nemzedék, Kálvinék és Lutherék feltárták ezt a kincset, és ez hatalmas élményt jelentett nekik.

Azt mondja, hogy a változás fix pontja Isten igéje. A változás egy folyamat. Hogyan lehet ebben egy állandó?

A változtatás önmagában még nem jelent semmit. Akkor van értelme a reformációnak, ha van célja, középpontja, tengelye, amely az egészet irányítja. Csak akkor úszhatjuk meg a káoszt, ha Isten igéje irányítja a gondolkodásmódunkat. A reformáció lényege eredetileg az volt, hogy újra felmutassa az apostoli egyház tisztaságát. Ezerötszáz évvel később nyilván nem lehetett megismételni az első század keresztyénségét, de azokat a gondolatokat, érzéseket, szándékokat, akaratokat, amelyeket a Szentírás hordoz, megtalálták a reformátorok.

Mit érzünk ma, a XXI. században az apostoli egyház üdeségéből?

Ez egy idea, amire törekedni kell. Nem mindegy, hogy milyen Istent imádunk, és ezt különösen fontos kimondani ma Európában. Jézus Krisztus itt járt a földön, az Ő egyszerűségét, tanítását, megváltó szeretetét kell az egyháznak képviselni. Az egyház nem egy vállalkozás, nem szabad menedzseregyházzá válnunk, mert akkor éppen a lényeg vész el.

Sokszor hangsúlyozzák, hogy az egyház a gyülekezeteiben él, és hallom a kritikát is, amikor úgy vélekednek, hogy az intézményekre fókuszál. Hogyan lehet a valódi értékeket megtartani – vagy ahogyan ön fogalmazott –, mit kell tenni, hogy ne vesszen el a lényeg?

Az intézmény önmagában se nem jó, se nem rossz. Az a kérdés, hogy mire használjuk. Gyakran eltérünk abba az irányba, amit elvár a világ, pedig az Isten igéje szerint kell berendeznünk az életünket. Sokkal nagyobb tekintélyt kell szerezni a Szentírásnak a református egyházban.

Többször hallottam a lelkészektől a „wellness-keresztyénség” kifejezést, vagyis, hogy az emberek abba a közösségbe mennek, ahol jól érzik magukat. Viszont az egyház tanítása sokszor fegyelmet, türelmet, önmegtartóztatást kíván egy olyan korban, amikor a többség egyszerűen csak kellemes, könnyed életet akar.

Nem mertem volna a wellness szót használni, de valóban jól kifejezi azt, amit magam is gondolok. Meggyőződésem, hogy a fiatal nemzedék neveléséről nem szabad lemondani az egyháznak, és nem azért, mert ez az egyház jövője, hanem azért, mert az egyházra az bízatott, hogy adja tovább az evangéliumot. Ez tulajdonképpen kommunikációs kényszer, meg kell találnunk azokat a módokat, ahogyan közvetíthetjük az igét. Aki szereti a fiatalságot, megtalálja a fantáziadús utat is hozzájuk, de elismerem, sokszor nem könnyű az út.

Milyen eszközeink vannak ehhez a feladathoz?

Jézusnak még diavetítője sem volt – mondogatták harminc-negyven éve, amikor a lelkészek megpróbáltak modernebb eszközöket bevetni a hitoktatásban. Számomra a hitelesség a legfontosabb eszköz.

Mitől hiteles valami?

Attól, hogy magunk is megéljük. A legjobb tanítóeszköz a példamutatás. Mondhatunk mi akármit, ha nem úgy élünk, ahogyan beszélünk.

Az interjú elején említette, hogy a következő 500 évről kellene beszélnünk. Mit kell tennünk, hogy legyen következő félezer éve a keresztyénségnek?

Minden 500 év az első évvel kezdődik, tehát az előttünk lévő belátható időtávról kell beszélnünk. Ha a reformáció mostani jubileumát arra használjuk, hogy komolyabban vesszük Istent és az egyházat, akkor jó irányt határoztunk meg. Amikor Isten szól hozzánk, Ő biztosan komolyan gondolja, és nekünk is illik a szavát komolyan venni. Nincs akkora fantáziám, hogy elképzeljek félezer évet, de hiszem, hogy lesz keresztyénség és magyarság ötszáz év múlva is.

Fekete Zsuzsa

Fotó: Pluzsik Tamás / Soproni Téma, Griechisch Tamás / sopronmédia, Vargosz

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 23,22–35

„Rád zúdítom féltékenységemet...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink