Régi mezsgyék és új szántások

2017. december 21., csütörtök

„Boldog vagyok, hogy Isten en­gem is a szántó emberek közé állított. A 2017-es év barázdája végén visszanézek a szántásomra, eddigi életemre. Új szívvel új földet szántva haladunk előre, és egyre jobban és tisztábban látjuk az örök mezsgyét, amelyen átlépve majd tudni fogjuk: hazaértünk" – Szántó József írása óév napjára.

Hónapok óta terveztük édesapámmal, hogy majd bejárjuk a határt, és megbeszéljük, mit hova vessünk jövőre, meg egyeztessük ott, a helyszínen a fontos pontokat. Egy szeles, novemberi szombaton befogtunk a stráf­ba, odaültem apám mellé a bakra, és indultunk ki a mezőre. Rég volt ilyen közös utazásunk.

A kanális partján zötykölődve eszembe jutott gyerekkorom, amikor gyakran kértem át a gyeplőt, és büszkén hajtottam, irányítottam lovainkat. Boldog voltam apám mellett, hogy még van, bár közel a nyolcvanhoz, és együtt tudjuk tervezni a jövőt. Több földet bejártunk, és édesapám mindenhol hosszan magyarázta a fontos pontokat: „Látod azt a fát? Na, ott kezdődik, aztán végig a fasor mellett, egészen a dűlőig, aztán le jobbra a kaszálóig! Ott van, az a mi mezsgyénk!”

Ötszáz éve annak, hogy Luther Márton a középkori egyház visszásságainak mezejét járva október utolsó napján 95 pontját úgymond ki merte tűzni a wittenbergi vártemplom kapujára. Volt bátorsága Wormsban a birodalmi gyűlésen, ahol kérték, követelték tőle, hogy álljon el az új mezsgye kitűzésétől, de ő állt, mint a cövek, ezt mondva: „Itt állok, másként nem tehetek!” Ő rátette kezét az eke szarvára, „nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlan Istent”. (Zsid 11,27)

A reformátorok felismerései által szántott új mezsgyén jött és haladt egyre keletebbre az evangélium által megreformált hit, át határokon és földeken, egészen a szívekig, és a régi ugar felett Isten megújító szavának erejével tették eleink is rá kezüket az eke szarvára, és indultak Hóseás próféta szavai szerint: „Szántsatok magatoknak új szántást…” (Hós 10,12, Károli-fordítás) A hit bátorságával törték fel újra a lélek elvadult kertjeit, Isten pedig gazdagon vetett, és áldása esőjében építettük fel templomainkat és iskoláinkat, amelyek mindmáig legjobb földjeink és veteményeskertjeink maradtak. Az ötszáz éves mezs­gyére ebben az év­ben oly gyakran visszatekintettünk, és emlékezéseinkben mindmáig tisztán láthatók azok a hitigazságok és a hit általi felismerésekhez ragaszkodó hitvallók, akik erős és biztos cövekként álltak egykor és állnak mindmáig.

A mezsgye azonban egyetlen vékony választóvonal, amelynek értelmét mindig a mögötte lévő, megművelt föld adja, hogy mi terem ott, hogy mit termel azon a reformáció gyermeke. Mert nem a mezsgyét, hanem a megművelt földet lehet jó messziről is megismerni! Vannak, akik csak úgy léteznek, tesznek-vesznek, de igazából soha nem szántanak, nem művelik az életkertjüket, így örök Kainokként, sértetten, kiábrándultan bolyonganak életük elvadult ugarán.

Boldog vagyok, hogy Isten en­gem is a szántó emberek közé állított. A 2017-es év barázdáját gondnokommal, presbitereinkkel, egyháztagjainkkal végigszántottuk, és azt éltük át, amit a példázatbeli em­ber, aki kincsre lelt földjében szántás közben: egy bezárt német templom orgonáját adta elénk az Isten, amely a mi templomunkban talált új otthonára. Kilencszáznyolcvanhat sípját a gyülekezet tagjai és barátaink nemes adományaikkal örökbe fogadták, és az ünnepélyes avatáson tizenkét né­met testvérünk adott velünk hálát, hogy nem az enyészeté lett a hangszer, hanem híddá vált a két gyülekezet között. Ezek a német testvéreink nem csupán orgonájukat, hanem szívüket, barátságukat is adták.

2017, a barázda végén visszanézek a szántásomra, eddigi életemre. Már negyvenhetet fordultam, szán­tottam homokon, máskor szik­lás talajon, sokszor a legjobb földeken, de volt olyan életszakaszom, hogy dőlni hagytam az ekém, mert erőm, kitartásom is elfogyott. Most mé­g­is, innen visszanézve, el a mezsgyétől mindmáig gyönyörű, oly kedves nekem e szántás – ott nőnek benne gyerekeim, és észreveszem magam mellett feleségemet, családomat, barátaimat, gyülekezetemet, egyházamat, és boldogan nézünk össze, amikor januárba fordulunk. Új szívvel új földet szántva haladunk előre, és egyre jobban és tisztábban látjuk az örök mezsgyét, amelyen átlépve majd tudni fogjuk: hazaértünk.

Szántó József

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2017. december 24-31-i számában.

Istent keresem

5Móz 30

„Válaszd hát az életet, hogy élhess te és az utódaid is!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink