„Amíg lehet, megyek és énekelek”

2018. április 27., péntek

Nem kellene élnünk az ének és a zene Istentől kapott ajándékával? – kérdi Berkesi Sándor. Dehogynem, válaszolunk rá sokan. Legutóbbi beszélgetésünk óta mégsem tettünk ezért. Az énektanár-kórusvezetővel, akit március 15-én Kossuth-díjjal tüntettek ki a református zene ügyének szolgálatáért, az ének- és zeneoktatás állapotáról és a kántorok helyzetéről beszélgettünk a rangos elismerés és az egyházzene vasárnapja apropóján.

– Kitüntetéseső volt az év első negyedében. Január a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége (KÓTA) életműdíját hoz­ta. Jólesett a kollégák elismerése?

– Hosszú ideje részt veszek a KÓTA munkájában, ahol Tardy László barátommal, a Mátyás-templom karnagy-kántorával éveken át ketten voltunk az egyházi tematika felelősei. Egyéb teendőim mellett húsz évig tanítottam és kórust is szerveztem a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. Úgy érzem, ez a szolgálatom, amelyet magam is fontos magvetésnek tekintettem, különös örömet szerzett a KÓTA vezetőinek, hiszen diákjaim a diploma megszerzése után megannyi énekkart alapítottak szerte Erdélyországban. Több ilyen kórus előadását meghallgattam már, és mondhatom: nincs nagyobb öröm egy tanár számára, mint hogy elgyönyörködhet volt diákjai munkájában, sikereiben.

– És a nemzet elismerése, a márciusban átvett Kossuth-díj hol kapott helyet a szívében?

– Jószerivel még most sem hiszem el, hogy egyházzenész ekkora megbecsülés részese lehet. A díjról döntő bizottság szerint mégiscsak megért a munkám ennyit. Egyben viszont biztos vagyok: amióta az eszemet tudom, igyekeztem itthon is és otthon is segíteni. Ha hívtak, debreceni munkám mellett a rendszerváltás után újrainduló egyházi iskoláknak határon innen és túl is szívesen a rendelkezésére álltam. Így például Nagyvárad mellett a nagykőrösi főiskolán vagy a sárospataki teológián is órákat adtam és kórust szerveztem. De a gimnáziumi énektanítás és a Kántus vezetése mellett a debreceni kántorképzés szervezésében is benne voltam. Ezek a nyári hetek nem mellesleg a református ifjúság találkozásának szinte az egyetlen lehetőségét jelentették abban a korszakban. Különösen büszke vagyok arra, hogy ezeken a képzéseken tanítványom volt több olyan egyházzenész is, akiket immár nemcsak az egyház, de az egyetemes magyar kulturális élet, sőt a nagyvilág is számon tart.

– Most is sokat dolgozik, gyakran vonatra ül. Mik a feladatai és mik a tervei?

– Pár napja a kárpátaljai He­tyen­ben és Zápszonyban koncerteztük a Kántussal. Amikor minap a Bartók Rádió erről kérdezett, őszinte örömmel mondtam el a hallgatóknak, hogy nekem mindig egyformán fontos volt a világvárosban adott koncert – legyen az New York, Tokió vagy Szöul – és a legkisebb falvak templomában végzett énekszolgálat. Még akkor is, ha hazafelé a határon most is öt óra hosszat rostokoltunk. Volt olyan sofőrünk, aki azt mondta, máskor ne hívjuk, mert ő nem vállal több ilyen utat. Én pedig azt mondom: akárhány órát kell várni, amíg lehet, megyek és énekelek az ott élő testvéreimnek.

– És ami a jövőt illeti?

– Van a jól ismert mondás: a csúcson kell abbahagyni. Ezért úgy döntöttem, úgy adom át Arany Já­nos kollégámnak a karmesteri pálcát, ahogyan ő kért meg engem, amikor kerületi egyházzenei igazgató lett: legyek én a főnök, osszam be őt a kórusba, de ha kell, szólamot is betanít vagy dirigál. Egyszóval mondjam meg, miben segíthet. Ősztől ez megfordul: most már legyen ő a főnök, és ő osszon be engem. Ha kell, énekelek, ha kell, szólamot tanítok vagy dirigálok. Egyszóval szívesen segítek addig, amíg az Úr erőt ad ehhez. A Debreceni Egyetemen is van még pár órám, alkalomszerűen még a pataki kórust is patronálom, de ott is van egy fiatal kolléga, akinek bármikor örömmel adom át a stafétabotot. És van a fővárosban egy fiatalemberekből álló, baráti asztaltársaság is, a Pest-Budai Dalárda, akik közé olykor én is elmegyek, és akiknek segítek felkészülni az őszi ausztriai vendégszereplésre.

Berkesi Sándor 1944-ben szü­le­tett Budapesten. Közép­isko­lai ének­tanárként és karve­ze­tő­­ként 1967-ben végzett a Zene­aka­dé­mi­án, és Gárdonyi Zoltán aján­lá­sára még abban az évben a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának pedagógusa, a tiszántúli kántorképzők szervezője és a Kántus vezető karnagya lett, utóbbi munkájának köszönhetően országos és nemzetközi hírnévre tett szert. Több kórust alapított, számos felsőoktatási intézményben tanított és a Kárpát-medence több pontján is bekapcsolódott a református kántorképzésbe. Megannyi díj ki­tün­tetettje.

– A Debreceni Egyetemen karvezetést tanít. Milyen a jó karnagy?

– Valaki összeszámolta egyszer, hányféle dologhoz kell értenie egy karvezetőnek. Ezek közül néhány: pszichológia, lelkigondozás, színészet, menedzsment, pénzügy, hanglemezkiadás és a többi. Nagy improvizációs és problémamegol­dó készségre van szüksége, mert egy járvány vagy egy lerobbanó busz könnyen keresztülhúzhatja a számításait, de minden ilyen helyzetben megoldással kell előállnia. Ám mindenekelőtt olyan készséggel kell rendelkeznie, amely lehetővé teszi a kórusmű legmélyebb rétegeinek a kibontását elsősorban az énekesek, aztán a hallgatók számára. Előre látnia kell az ide vezető lehető legrövidebb utat. A technikát bizonyos szintig meg lehet tanítani, de egy ponton túl vagy ott van a génjeiben mindez, vagy nincs. Az utóbbi esetben nemigen van mit tenni. Ez már a titkok dimenziója. Ahogy előfordul az is, hogy nagyon felkészülünk, mégsem jön a siker, máskor pedig fáradtan vagy fásultan megyünk fel a dobogóra, mégis megszületik a csoda. Ez kegyelmi állapot, ezekért a percekért érdemes fáradozni oly sokat.

– Legutóbbi beszélgetésünkkor az ének- és zeneoktatás mostoha helyzetéről is beszélt. Négy év alatt változott a helyzet?

– Keveset. Az énektanár megbecsültsége az iskolák többségében – és sajnos az egyházi intézmények között sincs túl sok kivétel – továbbra is nagyon alacsonyan van.

– Miért nem akarunk mi, mai magyarok – ahogy ön szokott fogalmazni – Kodály Zoltán zászlója alá állni? Miért nem hisszük el, hogy jó énekelni?

– Éppen azért, mert az iskolai énekoktatás nincs a helyén. Azaz nem válik gyerekkorunkban elemi élménnyé az éneklés. De az is kérdés, van-e kellő számú és elhivatottságú énektanár. És itt eszembe jut a református Ádám Jenő, Kodály közeli munkatársa, a kodályi módszer kidolgozója, aki nagy hatású zenepedagógus volt, de a kommunisták nyugdíjazták, mondván: lássa be, hogy nem alkalmas az ifjúság nevelésére. Pedig hasznos lett volna, ha szemléletmódja továbböröklődik a mai nemzedékre. Persze ne legyünk igazságtalanok: sok jó pedagógus van, de hangsúlyozom, nagyon nehéz a helyzetük.

– Mire lenne szükség ahhoz, hogy újra Kodály országa lehessünk?

– Ha legalább heti két énekóra lenne minden iskolatípus minden évfolyamán, már jobb lenne a helyzet. Emellett újra kellene indítani az ének- és zenetagozatos iskolákat, és mindenekelőtt erkölcsi megbe­csülést kellene adni az ének- és ze­nepedagógusoknak. Tény, hogy a mindennap éneklő gyerekek kiegyensúlyozottabbak, és a reáltárgyakban is magasabb teljesítményt nyújtanak társaiknál. Az is köztudott, hogy a távol-keleti országok gazdasági sikere összefügg a művészeti oktatásuk színvonalával. Nem kellene hát élnünk ezzel az Istentől ajándékba kapott lehetőséggel?

– A Kossuth-díj átadóján készült képek között olyat is láttam, amelyen egykori tanítványával, Balog Zoltán miniszterrel beszélget. Miről volt szó?

– Ilyenkor nincs idő hosszú eszmecserére. Ő gratulált, én pedig megköszöntem az elismerést. De levélben már leírtam neki a magyar iskolával kapcsolatos ötleteimet, a KÓTA vezetőivel pedig személyesen is jártunk nála. Nyitott volt a problémára, és megígérte, hogy oda fog figyelni az énekoktatás és a magyar kórusmozgalom helyzetére. Ugyanakkor nyilván nincs könnyű helyzetben, sokféle szempontot kell figyelembe vennie, sokféle érdeket kell egyeztetnie. Mégis, ha rajtam múlt volna, az „ép testben ép lélek” jelszó jegyében a testnevelés- és az énekórákat párhuzamosan fejlesztettem volna.

– És a lelkészképzésben javult a helyzet?

– Úgy tudom, a debreceni teológián készül valami, a hallgatók felvehetnek majd néhány egyházzenei tárgyat, de nem lesz kötelező számukra. Talán nem csupán valamiféle pesszimizmus, hanem a realitásérzék mondatja velem: ha nem előírás, kevesen fognak élni ezzel a lehetőséggel. Továbbra is fájdalmas pont tehát számomra a református lelkészképzésben az egyházzene mostoha helyzete. Megjegyzem: nem úgy a katolikus és az evangélikus teológiákon. Ismerek lelkipásztorokat, akik igehirdetésre készülve Bach, Brahms, Liszt, Kodály műveit hallgatják, az ő ihletett zenéjük csodálatosan kiegészíti a Szentlélek munkáját.

– Négy éve a kántori szolgálat elismertsége sem volt éppen jó helyzetben...

– Ahogyan most sincsen. Erdélyben hallottam a blikkfangos mondást: „A kántor a lelkész fizetett ellensége.” Ha kap fizetést egyáltalán a munkájáért. Magam öt diplomás kántorról tudok, akik kiléptek a gyülekezeti szolgálatból, mert nem sikerült közös nevezőre jutniuk a lelkipásztorukkal. Volt olyan közösség, ahol három diplomás kántor csomagolt össze. Ezek a feszültségek általában a lelkészek zenei műveltségének hiányosságaira vezethetők vissza, illetve egyfajta személyes rivalizálásra. Persze olyan is előfordul, hogy a kántor képzettségével vannak gondok, és nem igazán szabadna az orgona mellé ülnie. Azért, főleg a határon túl, vannak említésre méltó eredmények: négy éve is említettük a királyhágómelléki kántorszentelést, de újabban egyházzenei kalendáriumot is kiad az egyházkerület, Erdélyben pedig több lelkészkórus is működik. Érdemes lenne ezeket a jó gyakorlatokat a Magyar Református Egyház keretei között egységesíteni.

– Készül az új református énekeskönyv. Mit üzen a szerkesztőknek?

– Nincs szükség üzengetésre, az illetékes bizottság nyitott a véleményekre. Jó lenne, ha a gyülekezetek részéről is minél több javaslat érkezne. Én azzal tudtam hozzájárulni a munkához, hogy a bizottság elnökének, Fekete Károly püspök úrnak átadtam három kipreparált énekeskönyvet. Évtizedekkel ezelőtt ugyanis megkértem a nagy öregjeinket, Csomasz Tóth Kálmánt, Gárdonyi Zoltánt és Kálmán Lajost, jegyezzék fel az észrevételeiket arra az esetre, ha sor kerülne a revízióra. Szerettem volna Ádám Jenőt is megnyerni erre a feladatra, de ő nem vállalta. Emellett az általam szerkesztett Az Úrnak zengjen az ének című ifjúsági énekeskönyvet ajánlom jó szívvel a szerkesztők figyelmébe, amelybe jó pár olyan új éneket beletettem, amelyet érdemes lehet átemelni az új kiadványba.

– A zeneakadémistáknak viszont üzent egy interjúban, mégpedig azt, hogy álljanak be a kodályi zászló alá. Mit üzenne a református egyházzenészeknek, énektanároknak?

– Az elmúlt esztendőben zenei szempontból is sikerült méltó módon megemlékezni a reformációról. Nagyszerű koncertek, kórustalálkozók, konferenciák voltak, és új művek is születtek. Az előbbiek közül kiemelném a – nem mellesleg világi szervezésű – Con Spirito egyházzenei vándorfesztivált, amelyet az évforduló alkalmából Debrecen fogadott be, és fókuszában a református egyházzene állt. Az utóbbiak közül pedig Vajda János Istenes ének című oratóriumát, amelynek ősbemutatója szintén a cívisvárosban volt. Ifjabb kollégáimtól azt kérem, hogy a jubileum után se lankadjon lelkesedésük, és az 501. és 502., majd a többi évben is vigyék tovább a reformáció zenében megnyilvánuló örökségét, áldásait.

Kiss Sándor, fotó: Vargosz, Czeglédy Zsolt/MTI

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja április 29-i számában.

Istent keresem

Zsid 9,1–14

„... „...aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →