A kereszténység nem Woody Allen!

2018. május 08., kedd

Mit jelent a hétköznapokban a gyakorlati kereszténység, a diakónia? – erről tanácskoztak a résztvevők múlt szombaton a Magyarországi Református Nőszövetség és a Magyar Református Presbiteri Szövetség közös rendezésében tartott konferencián. A Parókia Portál tudósítását olvashatják.

Önmagában jóleső volt látni, hogy csaknem megtelt a Dunamelléki Egyházkerület díszterme. Sokan vidékről jöttek busszal, tömegközlekedési eszközzel, s a szombatjukat áldozták arra, hogy megosszák legjobb tapasztalataikat, amelyek például szolgálhatnak mások számára.

Jakab Bálint, a Szombathelyi Református Egyházközség lelkipásztora a 2007-ben elhunyt Csiha Kálmán volt erdélyi református püspökkel megtörtént esetet mesélt el. „Egy nap bekopogtatott hozzá egy marosvásárhelyi vasmunkás, s azt mondta, kíváncsi arra, kik azok a reformátusok. Kiderült, hogy súlyosan megbetegedett, de anyagi helyzete miatt nem mehetett betegszabadságra. Esztergályosként dolgozott a gyárban, a mellette lévő gépeken egy jehovista és egy református. A jehovista régóta próbálta meggyőzni, Gyere hozzánk, mert Isten meggyógyít! A református annyit mondott, Látom, beteg vagy, menj hátra, feküdj le, addig én a Te gépeden is dolgozom. S ha jön a főnök, majd szólok, nem lesz semmi baj. Néhány nap múltán meggyógyult, s most eljött, mert ő ugyan semmit nem tudott eddig a reformátusokról, de életének abban a pillanatában hiteles volt számára ez a munkatárs. Szeretné megismerni azokat, akik ehhez az egyházhoz tartoznak. Nem pusztán imádkozott érte, hanem átvállalta a feladatát.”

Eddig a történet, amely példázza, mit vár Krisztus az övéitől. A felszólalók közül többen idézték Máté evangéliumából a 25. fejezet 35-36. versét: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám... Bizony mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,35–36; 40)
Hogyan lehet a diakóniában ezzel a lelkülettel végezni a szolgálatot, megadni mindenkinek azt, amire szüksége van?

Te erős, hordozd már a gyengét!

A meghívott előadók, s Bogárdi Szabó István püspök, a Zsinat lelkészi elnöke is megnyitó beszédében arra mutatott rá, erre csak az képes, aki Isten erőterébe kerül. Azoknak, akik megízlelik azokat a jó dolgokat, amelyeket Istentől kapnak, kötelességük, hogy továbbadják, s mások életét gyarapítsák vele. „Roppantul szégyellni kell, ha nem ezt tesszük!” – hangsúlyozta a püspök. Kálvin Jánost idézte, aki arra figyelmeztetett, nem az áldás szégyellnivaló, azaz mindaz a jó, amit kapunk, hanem az, ha nem adjuk tovább.  Két igét idézett,  „Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” ( Róm 7,24) , „Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk” (Róm 15,1).

Mint magyarázta, óriási a távolság e két emberi állapot között. Az egyikben a nyomorult, megkötözött, tehetetlen ember kiált szabadításért, aki képtelen a jót cselekedni, s emiatt szenved. A másik Igében viszont már azt látjuk, hogy Isten erősnek nevezi, aki képes mások gyengeségeiket hordozni, s buzdítani őket. Hogyan lehetséges ez? „Isten kegyelme az, ami minket a véghetetlen gyengeségből megszabadított, s ezzel az erővel kell nekünk másokat a kegyelem felé kell vinni, tolni” – fogalmazott. Bogárdi Szabó István kiemelte, nem azért fogadott Isten bennünket a gyermekeivé, hogy a kapott lelki javakat magunknak tartsuk meg. „A kereszténység nem Woody Allen, nem  „Fogd a pénzt és fuss!” , hanem az ajándékok továbbadása. „A véghetetlen gyengeségből el tudok odáig jutni, hogy intést kapok: Te, erős, hordozd már az erőtelent!  Ez a kegyelem” – mutatott rá.  Az Isten erőterébe, az isteni erő közelébe került életek tudják áldott módon közvetíteni az evangélium szavát. Azok, akik ebből a kegyelemből és általa élnek. Azt kívánta, hogy ez valóság legyen a konferencia minden résztvevőjének szolgálatában.

A családban alapozódik meg

Jakab Bálint, a Szombathelyi Református Egyházközség lelkipásztora Mire tanít a Praxis Pietatis a mindennapi kegyesség gyakorlásában? című előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a puritanizmus idejéből ránk maradt művekből is bőven meríthetünk gyakorlati jó példát arra, hogyan éljük meg a keresztyén hitünket, s szolgáljunk az elesettek, betegek felé.
Lewis Bayly 1636-ban született könyvére hívta fel a figyelmet, amely tanácsokat tartalmaz a teljes keresztyén élet, a tiszta hitélet gyakorlására, a mindennapi istentisztelet megélésére, és hangsúlyt fektet a diakóniára. (Medgyesy Pál fordította magyarra, s egészen addig ez szolgált útmutatóul a magyar reformátusság számára, amíg 1786-ban meg nem jelent Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok című könyve.) Megemlítette, ugyancsak a puritanizmus idejéből való „A zarándok útja” című keresztény allegória John Bunyantól, amely szintén jól ismert idehaza. Jakab Bálint szerint ezek a művek nemcsak azért kiemelendőek, mert tanítanak, hanem azért is, mert megmutatják, hogy lehetséges a mindennapokban az Isten szerinti hiteles élet. „Ez az élet pedig a családban alapozódik meg a példaadás által” – hangsúlyozta. Hozzátette, ami ezek felett van, az már kegyelem. Mint fogalmazott, a praxis pietatis által láthatóvá válik az Isten, az Isten által érintett élet, a keresztény lét sűrűje. S ha vannak hiteles életek a családban, a közéletben, akkor azok révén kívánatossá válik a kereszténység, a reformátusság. Jakab Bálint elmondta, gyermekkorában a vasárnapi istentiszteletek előtt, amikor még harmatos volt a föld, felseperték az udvart, s a ház előtti közutat. Mindent összetakarítottak, elkészítették a vasárnapi dolgokat, tisztálkodtak, s amikor harangoztak, elmentek a templomba. Ez az élmény mélyen beléivódott, amelyet úgy mentett át a mába, hogy a gyermekekkel szombaton feltakarítják a templom előtti teret, felszedik a cigarettacsikkeket, eldobált papírzsebkendőket, s így készülnek méltó módon az istentiszteletre. Kiemelte, már egyetlen hívő által is munkálkodik Krisztus a családban, s jó példával szolgál. Elmesélte, hogy egyik konfirmandusát csak késő este tudta meglátogatni, mert a szülők igen elfoglaltak. Az apa ügyvéd, az  anya kertészmérnök. A fiú a másik szobában tanult, s mivel igencsak későre járt, búcsúzni készült. Kitette a Bibliáját az asztalra, hogy abból olvas majd, s együtt imádkoznal, mielőtt elmegy. Ekkor felkiáltott az apa. „Kristófka, gyere át, nézd csak, a te nagypapád is így tette ki a Bibliát istentisztelet előtt Egyházasrádócon az asztalra, mielőtt indultunk a templomba, s épp így olvastuk az Igét.” Ennek az édesapának eszébe jutott, hogy családjában hajdan olvasták a Szentírást, s ezt az élményét a fiával is megosztotta. Kérdés, hogy ezt a jó példát továbbadja-e majd.

Sokkal több történik

Gál Judit debreceni kórházlelkész a Kegyesség gyakorlása a beteglátogatás során címmel tartott előadása előtt megindító volt látni azt a kisfilmet, amelyben betegek mondták el, mire van szükségük, amikor a fájdalomtól mozdulni sem tudnak, s nincs erejük arra sem, hogy egy imát elmondjanak.

Ilyenkor elég, ha nem szól a diakónus, hanem „csak” Isten szeretetét képviseli, s azt a beteg is érzi. A betegágyon a krisztusi szó gyógyít minden értelemben. Hallottuk, hogy az Úr Istent képviselve, az ő erejéből merítve lehet csak ezt a szolgálatot végezni. Vele tényleg megnyílnak a fülek és a szívek, de nélküle süketek maradnak. A hívogatásra reagálnak azok is, akik korábban nem jártak templomba, s futnak az infúziós állványokkal az áhítatra, közös imádságra, mert érzik, hogy ott valami jó történik velük. A diakónusok is megtapasztalják, mennyi áldást készít az Úr a beteglátogatáson keresztül. Gál Judit elmesélt néhány konkrét történetet arról, hogy egy-egy élő hitű testvér a kórházba kerülve a számára megszokott, hétköznapi cselekedeteivel is evangelizál. Zsófi nénit combnyaktöréssel szállították be, mindenki sajnálta, mert fájdalmai voltak, amelyeket próbált csendesen hordozni. Estefelé megszólította a szomszédját:  „Drága, nem érem el a kisfiókot, benne van a Bibliám, nagyon nagy szükségem van rá, hogy erőt kérjek az én Uramtól. Ideadná?” Aztán megkérdezte a többiektől, nem bánnák-e, ha hangosan felolvasná az aznapi igét.  Meglepődtek, de meghallgatták. Másnap délután már kérték: Ugye, este megint lesz igeolvasás? Sándornak két év után kiújult a daganatos betegsége, kemoterápiát kapott, s magas vérnyomás miatt is kezelték. Az orvos meglepődött, hogy teljesen rendben volt a vérnyomása, megkérdezte tőle, beszedte-e a már aznap a gyógyszerét.  Azt felelte, nem, egy idő óta nem szedi. Orvosa arra is felfigyelt, milyen nyugodt. Ilyen az alaptermészete? – tudakolta tőle. Erre Sándor elmondta, van egy bibliakörük, s mindenki imádkozik érte. „Onnan jön az erő, ezért alacsony a vérnyomás, innen a békesség” – felelte. Viki öngyilkosságot követett el, s amikor hívogatták a kórházban imakörre, azzal hárította el, ez őt nem érdekli, mert ateista. Aztán meggondolta magát. Az istentisztelet és imádság végén megrendülten vallotta meg: itt minden mondat rólam és hozzám szólt. Gál Judit aláhúzta, miközben betegség, szenvedés, gyógyítás folyik a maga útján, megjelenik egy olyan erő, amely felfelé mutat, s kisugárzik a többiek felé is, s ez része az életünknek. Maga az Úr Jézus bátorít a beteglátogatásra. Jakab levelében ott a felhívás: „Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki.”(Jak 5, 14-15). Kálvin János is nagy hangsúlyt fektetett az igehirdetések eljuttatására a távollevőkhöz, és a betegek látogatására. Úgy vélte, felegyenesítő szolgálat a beteglátogatás. „Az Úrba vetett bizalomban, testvéri közösséggel, átélhetjük a beteglátogatás misztériumának csodáját” – emelte ki Gál Judit. Furcsa kettősségben élünk, egyfelől a világ, másfelől Isten Igéje hat ránk. „Hitünkön keresztül a menyei Atya a pszichénket és a testi valóságunkat is át akarja járni. Elfelejtjük, hogy Isten a szenvedést is felhasználja. Suttog hozzánk az örömeinkben, de kiált ránk a fájdalmainkban” – mutatott rá a debreceni kórházlelkész. Újólag felhívta a figyelmet arra, hogy ne utasítsuk el a szenvedést, hiszen maga az Ige bátorít: „Mert akik Istent szeretik, minden a javukra van.” Merjük hinni, ha Isten megengedte, közben Ő munkálkodik bennünk is, a családtagjainkban is. Sokkal több történik, mint ami látható. Jézus szenvedésében látjuk leginkább, hogy Isten ajándékot és áldást készít el ezeken a nehéz utakon számunkra. Dr. Viczián Miklós, a Magyar Református Presbiteri Szövetség elnöke a jó sáfár mibenlétét fejtegetve arról beszélt, hogy a presbiterek az egyházközség lelki és anyagi javainak sáfárai. Az Úrnak alárendelve, az általa szabott keretek között, iránta való feltétlen bizalommal végzi feladatát. Felelősséggel, mint aki tudja, hogy ki az Ő Ura, s tudja, bármikor számon kérheti őt.

Isten munkatársai

P. Tóthné Szakács Zita Magyar Református Nőszövetség elnöke arról szólt, hogyan vehet részt a nőszövetség a gyülekezet életében. Mint leszögezte, fontos, hogy tisztában legyenek az identitásukkal.

„Mi Isten munkatársai vagyunk. Isten missziójában veszünk részt, amit sokszor el kell ismételni. Ez mentő misszió, lélekmentő misszió, hogy a bűnös ember megtérjen és éljen. Nem beszűkült közösség vagyunk, figyelünk a társadalom perifériáján élőkre, s próbáljuk a gyülekezet perifériáján élőket Krisztushoz vezetni” – fogalmazott. A Nőszövetség célja, hogy tagjai Isten szeretetével jelen legyenek mások életében. P. Tóthné Szakács Zita kiemelte, a lelkipásztor és a presbitérium segítői egyszerre. „Nem elég neked az Ószövetség és az Újszövetség, minek neked a Nőszövetség is?” – kérdezgetik tőle viccelődve. „A tréfát félretéve, úgy látom, hogy azok az asszonyok, akik Isten szövetségében megtapasztalták, mennyi jót kaptak, egymással is szövetségre lépnek, hogy minél többeket vezessenek Krisztushoz”– magyarázta. Megemlített egy kanadai egészségügyi felmérést, amelyben arról kérdezték a betegeket, pontozzák, mi volt a legfontosabb számukra a gyógyulásban. Rendre kiemelték a főorvost, az osztályos orvost, az ügyeletes orvost, a főnővért, a nővért. Meglepetésre a legtöbben a takarítót említették, ő kapta a legtöbb szavazatot. Amikor megkérdezték, hogy miért, az volt a felelet: bármire volt szükségük, a takarító igazította őket útba, vagy ő hozta oda nekik, s ő szólt az érdekükben. Ő volt az az ember, aki jelen volt, akihez bármikor odafordulhattak. „Ez a fajta jelenlét szükségeltetik a nőszövetség tagjaitól” – emelte ki. A betegeknél is az a fontos, hogy érezzék, mennyire fontosak számunkra, s azért jövünk, hogy meghallgassuk őket, mellettük vagyunk, kíváncsiak vagyunk rájuk. „Isten jelenlétében élünk, s ezt a jelenlétet visszük hozzájuk”– magyarázta. P. Tóthné Szakács Zita kiemelte, fontos, hogy a lelkipásztoroktól átvállaljanak szolgálatokat, egyebek között a betegek, az idősek, a periférián élők látogatását, mert a lelkipásztoroknak a sokféle teendő között nincs rá idejük. Elmesélte, hogy amikor Zsindelyné Tüdős Klára már idős volt, szinte vak, egy beszélgetést azzal állított meg: Nem úgy van az, fiam! Amikor valaki felvetette, hiszen nem is lát, azt felelte: A nézéshez kell szem, a látáshoz szempont. A Nőszövetség feladata is az, hogy a Krisztus-szempontot érvényesítse! – hangzott el a konferencián. Az, hogy megtanítsa az embereket Krisztus-szempont szerint élni. Hiszen tagjai oly sokat kaptak az Úrtól, hogy hálából kötelességük másokat is hozzá segíteni.

Cseke Hajnalka
Képek: Presbiteri Szövetség

Forrás: parokia.hu

Ez történik továbbiak →