A Mindent – mindig

2018. május 17., csütörtök

„Ha közeledünk Istenhez, egyre jobban tapasztaljuk, hogy Isten nem valamit ajándékoz nekünk Szentlelkével, hanem önmagát. A Mindent – mindig" – Bogárdi Szabó István püspök pünkösdi írása.

Nemrégiben szép gondolatokkal készültem gyülekezetem egyik tagjához, aki mély gyászban kereste a vigasztalást, ám nehéz kérdéseivel folyton elzárta maga elől az utat. Erős szavakat és szép érveket gondoltam ki, szinte fel voltam villanyozva, sőt, igen, úgy indultam hozzá, hogy Gyökössy Endre hasonlatával szólva: „bemosakodtam”, mint a sebész a műtét előtt, azaz imádságban Isten elé vittem mindent. Aztán útközben megcsörrent a telefonom, és máris megzavart valaki valami fránya üggyel: nyomban odalett a jól elgondolt és megimádkozott terv. Hirtelen közbejött valami, és visszahozhatatlanul kiverte a fejemből is, meg a szívemből is azt a jót, amit elgondoltam. Azt hiszem, mindannyian ismerjük ezt a mindennapos tapasztalatot, de még inkább a sorsdöntő kérdésekben. Élünk-e ilyenkor Jézus ígéretével?

Jézus, amikor halálára és feltámadására készült és készítette a tanítványait, a Szentlélekről beszélt nekik, és ezt mondta róla: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. (Jn 14,26) Sokan ezt úgy magyarázzák, jogosan, hogy Jézus ezzel az ígérettel és majd pünkösdi teljesítésével nyitott a tanítványai és követői számára utat a rettenetes kereszthalál drámájából az emlékezés és a reménykedés egybefüggő valóságába. Az emlékezés ugyanis remény is, a remény pedig mindig emlékezés is. Azért tehát, hogy a kereszt botránya ne takarja el Isten halálból szabadító kegyelmének föltárulkozását, egyáltalán magát Jézust az ő csodálatos isten-emberségében, és hogy a feltámadás diadala ne oltsa ki a Krisztus tökéletes megváltásának páratlanságát, amelyet halálig való engedelmességével szerzett meg, a Szentlélek lesz a mi tanítónk, vigasztalónk és szószólónk.

Az életünk úgy van megszerkesztve, hogy amikor távolodunk Istentől, egyre nagyobb istenfeledésbe süllyedünk. Ezt éppenséggel akkor is megtapasztaljuk, amikor a bajaink sűrűsödvén végső soron őt okoljuk és akarjuk számadásra vonni, vagy amikor türelmetlenül sürgetjük őt amúgy megfontolatlan kéréseink teljesítésére, vagy amikor roppant testi-lelki súlyokat hordozva fokozzuk a rosszat azzal, hogy minderre rátetézzük még az istenhiány mérhetetlen terhét is. A Szentlélek tanít meg a bajok közepette is Isten kegyelmére támaszkodni, ahogy Pál apostol mondja Ábrahámról: reménység ellenére reménykedni (Róm 4,18). A Szentlélek vigasztal meg, mert erőt és józanságot ad a próbatételekben. És a Szentlélek a mi szószólónk, aki kimondhatatlan fohászkodásokkal esedezik érettünk, és bátorságot ad a lélekroppantó pillanatokban, leginkább akkor, amikor Isten elé kell állnunk alázattal. És a Szentlélek tesz hálássá minden áldásért, mert csak sokféle kegyelmének bőséges kiáradásában élhetjük át, hogy a hit, amellyel elfogadjuk az áldásokat, igen, maga a hit is kegyelemből van – ahogy János apostol mondja mély értelemmel: a kegyelmet is kegyelemért kapjuk (Jn 1,16).

A Szentlélek bizalmas közelséggel ajándékoz meg minket. A régiek közül Eckhart mester fogalmazta ezt meg a legszebben: Isten közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Még inkább, tegyük hozzá, a Lélek reánk áradása, az isteni áldások gazdagsága, a csodák tanúsító ereje, a krisztusi erők sodrása és a gyülekezet ember-közössége, egész isten-gyermekségünk nem is egyéb, mint buzdítás arra, hogy közeledjünk a mindig közellévőhöz. Ez a „mindig” a Lélek mindent átható isteni munkája. Igen, a régi mondást így kell kiegészíteni: Isten mindig közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Ahogy Krisztus mondja: „…én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké.” (Jn 14,16)

Ha távolodunk Istentől, a magunk vagy mások okán, bármilyen indokkal, az ürügyeink félresöprik az üdvösség-ügyet, és istenfeledésbe süllyedünk. Akkor a gond nemhogy kiűzi fejünkből és szívünkből a legjobbat is, hanem feledésre ítéli. Ha közeledünk Istenhez, egyre jobban tapasztaljuk a hit megújuló erejében, a józan reménykedésben és a készséges szeretetben, hogy Isten nem valamit (sokat, többet) ajándékoz nekünk Szentlelkével, hanem önmagát. A Mindent – mindig. Jövel, Szentlélek Úristen!

Bogárdi Szabó István, fotó: Vargosz

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja május 20-i számában.

Istent keresem

Zak 7

„Királyod érkezik hozzád...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →