Presbiterek vasárnapjára

2018. június 16., szombat

Helyes, hogy megünnepeljük a presbiterek vasárnapját egyházunkban. Tisztelettel emlékezünk azokra az egyháztagjainkra, akik önzetlenül vállalták, hogy idejük, energiájuk egy részét gyülekezetükre, anyaszentegyházunkra áldozzák. Szolgálatot vállaltak, de némi fennköltséggel úgy is fogalmazhatnék, hogy mennyei Gazdánk őrállóvá tette, munkatárssá fogadta őket. Hallatlan megtiszteltetés, hogy az Úristen feladatot bíz rájuk, és az erőt is megadja annak elvégzéséhez.

Már egy ideje túl vagyunk a presbiterválasztáson. Bizonyosan számosan vannak, akik – miként magam is – már sokadik ciklusukat kezdték meg a közelmúltban, de többen is vannak, akik – nem kis izgalommal – most kezdték el presbiteri tevékenységüket. Ők még élénken emlékezhetnek a jelölés és a választás izgalmaira. Vélhetően bennük is felmerült jelölésükkor, hogy „kevés az én erőm ahhoz!"; „hogy lennék és méltó erre a tisztségre?". Ilyen és ehhez hasonló aggályok szoktak a jelöltek eszébe ötleni, ha csak a saját erejükkel számoltak, és nem vették figyelembe az onnan felülről, az Úristentől kérhető és elnyerhető segítséget. Ajánlom figyelmükbe a Zsolt 50,15 szavait: „...hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem." Olyan erőforrás Istenünknek ez az ígérete, amely mindenki számára, mindenkor elérhető. Éljünk hát bátran ezzel a csodálatos lehetőséggel!

Az egyháztörténetből közismert, hogy nem új keletű dolog a presbiteri tisztség, már az ősegyházban is voltak presbiterek, akik a gyülekezetek lelki vezetőjét segítették, tehát rendkívül fontos feladatot végeztek.

Az ő segítségük nélkül nehezen működött volna az apostolok által alapított keresztyén gyülekezet. Fontos tehát, hogy a lelki vezető és a melléje választott presbiterek – eredetileg a gyülekezet vénei – azonos irányba húzzák a közösség szekerét. Ellenkező esetben eluralkodik a káosz, a gyülekezet ellehetetlenül. Ez a kijelentés napjainkban éppúgy érvényes, miként az ősegyház idejében.

Ez semmi esetre sem azt jelenti, hogy a presbitériumnak bólintó Jánosok szövetségének kellene lennie. A lelkipásztor hivatalból tagja a presbitériumnak, sőt az egyházközség gondnokával együtt e testület elnökségét alkotják. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lelkipásztor és a presbiterek kivétel nélkül a gyülekezet, az egyház érdekeit tartsák szem előtt, ennek megfelelően alakítsák és próbálják érvényre juttatni véleményüket.

Magyar protestáns egyháztörténetünkben voltak olyan időszakok – gondoljunk az ellenreformáció keserves évszázadaira! –, amikor a prédikátorok elűzése, bebörtönzése, gályarabsága idején a presbiterek úgyszólván a vállukon hordozták a protestáns gyülekezeteket.

Lelkipásztorok hiányában az Úristen megszólított olyan írni-olvasni tudó presbitereket, akik vállalták az Ige hirdetését, a gyülekezet egyben tartását és vezetését. Érthető, hogy jelentősen felértékelődött a presbiteri tisztség, rangot jelentett presbiternek lenni. Református családok versengtek ezért, gyakran apáról fiúra szállt a presbiterség.

Jelenlegi társadalmi viszonyaink sajnos nem ebben az irányban hatnak, és ez nem csupán magyarországi jelenség. Egyik hivatalos utamon Németország nyugati részében megkérdeztem az egyik gyülekezet lelkésznőjét, milyen szempontok alapján választják ki a presbiteri tisztségre jelölteket. Én arra gondoltam, mennyire törekednek arra, hogy különböző foglalkozások, hivatások – például jogász, közgazdász, építész – képviselőiből álljon össze a gyülekezetet kormányzó testület. Rövid és meglepő választ kaptam a kiválasztás módjára: „lasszóval". Nálunk azért – a kistelepülések kivételével – nem ez a helyzet.

Istennek hála, akadnak olyan egyháztagjaink, akik vállalják a presbiteri tisztséggel járó feladatokat, nem sajnálják idejüket és energiájukat gyülekezetük, egyházuk érdekében feláldozni!

Hangsúlyozni szeretném, hogy presbiteri feladataink nem merülnek ki abban, hogy gondoskodunk gyülekezetünk, egyházunk működésének anyagi feltételeiről. A mi Urunk, Jézus Krisztus missziós parancsa – „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt 28,19a) – mindnyájunkra vonatkozik, akik ma Jézus Krisztus tanítványának hisszük és valljuk magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy valamennyien – teológiai végzettség nélkül is – a szószékre törekednénk. Életpéldánkkal azonban eredményes teljesítői lehetünk a krisztusi missziós parancsnak. Törekedjünk hát e feladat lelkiismeretes elvégzésére!

Huszár Pál

A szerző a Zsinat világi elnöke. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. június 17-i számában.

Istent keresem

4Móz 34

„Ezeknek parancsolta meg az Úr, hogy osszák ki az örökségüket Izráel fiainak Kánaán földjén.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →