Hogy kerül a gekkó a plafonra?

2018. július 17., kedd

„Muszáj néha kimozdulni az íróasztal mögül és megnézni, miért is dolgozunk. Fontos látni azokat a csillogó szempárokat, amik egy-egy mosoly viszonzásaként tekintenek ránk – és fontos látni azt is, mennyire más élethelyzetekben is élnek emberek" – vallja Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszoláglat (MRSZ) ügyvezető igazgatója, akinek segítségével még jobban megismerhetjük a bangladesi helyzetet és a rohingja menekülteket, valamint önkéntes orvoscsoportunk köztük végzett szolgálatát.

„Egy előre nem tervezett lehetőséget kaptunk, hogy a missziónk végeztével is hagyhassunk magunk után néhány »lábnyomot«: 45 itteni egészségügyi dolgozónak tartunk majd továbbképzést kedden és csütörtökön” – avat be Juhász Márton, az MRSZ ügyvezetője az orvoscsoport első bangladesi hétvégéjének kihívásaiba. Mint mondja, a képzéssel a tervezettnél is hosszabb távon nyújt segítséget a Szeretetszolgálat, ezzel eddig nem látott mértékben növelhetik az egészségügyi ellátás színvonalát a kutupalongi menekülttáborban. 

Mint cseppek a tengerbe
Elindult Bangladesbe a Magyar Református Szeretetszolgálat 11 fős önkéntes orvoscsoportja július 9-én. A tervek szerint két héten át segítenek majd az ott élő 1 millió 300 ezer rohingja menekült egészségügyi ellátásában.

„Így tanuljuk meg: ember tervez, Isten végez – hangsúlyozza az ügyvezető. – Nem biztos, hogy az a dolgunk, amit elképzeltünk, úgy néz ki, most az oktatásra kell fókuszálnunk, így az a 45 ember, akit képzünk, még többet tehet majd.” Míg pénteken az orvosok felkészültek a tréningre, közben Juhász Márton ellátogatott a menekültekhez – helyzetüket és történetüket neki köszönhetően ismerhetjük meg.

Amire nem lehet nemet mondani

„Igyekeztem úgy ébredni, hogy arra fókuszáljak, miért jöttünk ide, és meglássam, mi lehet a célja Istennek azokkal a nehézségekkel, amiket a misszió általunk tervezett megvalósítása elé görgetett – kezdi Juhász Márton. – Ehhez képest az volt az első gondolatom, miért van egy méretes gekkó az elvileg zárt szobánk plafonján, de aztán megbarátkoztam a ténnyel, hogy itt töltötte az éjszakát.” Az már ebből a humoros bevezetőből is érezhető, hogy a csoport tagjai nap mint nap nem várt nehézségek sokaságával néznek szembe, de ezek ellenére is töretlenül végzik feladataikat – ki-ki a maga helyén.

Juhász Márton tavaly február óta dolgozik az MRSZ ügyvezetőjeként és bár a hétköznapokban figyel a munka és család közötti egyensúlyra, nem volt számára kérdés, hogy vállalja-e a küldetést. „Hálás vagyok, hogy Osgyán Dániel korábbi ügyvezető szaktudását most is a rendelkezésünkre bocsátotta, de úgy érzem, felelősségem és kötelességem, hogy minél többet tudjak meg egy ilyen útról” – teszi hozzá. Juhász Márton tanulni és tapasztalatot gyűjteni jött, amihez olykor a kommunikációs feladatok ellátása is hozzátartozik, mégis azt mondja, tudja, hogy itt van most a helye: „Tennünk kell valamit az itt élő emberekért és az ellen a nyomor ellen, amiben élnek. Komoly felelősség egy akkora szervezetet vezetni, mint az MRSZ, de így van lehetőségünk valódi dolgokat is véghezvinni.”

Nem újdonság számára az önkéntesség, gimnázium óta szolgál különböző területeken, mára már nem is tudná elképzelni az életét enélkül – de egy ilyen misszió még új, ismeretlen terület számára. Először a szerettei is rémülten fogadták döntését, gyermekei megijedtek a hosszú távollét lehetőségétől és az esetleges veszélyektől, „de mindenki megértette, hogy amikor az ember bizonyos feladatra elhívást kap, arra nem lehet nemet mondani”.

Kilométeres csend

Ahogy már Sebő Gábor és Kalatovics Artúr is említette, a misszió résztvevői sokat készültek az útra és még többet olvastak a rohingják kálváriájáról, azonban a valódi helyzet minden előzetes utánajárás ellenére is megdöbbentette a csapat tagjait. „A sajtó tényszerűen tájékoztatta a világot, azt a valóságot írták le, amit a saját szemünkkel is látunk. Soha sem fogom elfelejteni az első kilométereket, amikor hosszú tízpercekig néma csendben sétáltunk befelé a tábor belsejébe – folytatja Juhász Márton. – Megdöbbenve gyalogoltunk, megrázó volt látni ezeket az egymás hegyén-hátán épített kunyhókat.”

Az ügyvezető a felkészülés során sokszor álmodott is a képeken és videókban annyiszor látott menekülttáborral. „Ilyenkor azt éreztem, mintha magával Jézussal sétálnék a poros utakon, ezért az itt töltött harmadik napra már valóban otthonosnak látom a környezetet – osztja meg velünk. – Azt érzem, az agyam, a szívem és a lelkem minél többet akar befogadni ebből az egészből, át akarom érezni azt, ami itt tapasztalható.” Juhász Márton számára megdöbbentő és különleges, hogy ilyen nehéz körülmények között is képes túlélni az ember, így néhány nap elteltével azt mondja: bármikor újra vállalna egy hasonló küldetést – segíteni a nehézségek ellenére is elengedhetetlen.

A remény magvai

„Akikkel beszéltünk, kivétel nélkül elmondták, milyen borzalmakkal találkoztak Mianmarban. Mind beszámoltak arról, hány és hány családtagjuk, szerettük vesztette életét, mind komoly tragédiákon mentek keresztül” – vázolja az ügyvezető a fájdalmas valóságot.

A bengáli tigris hazájában
A Szeretetszolgálat orvoscsoportjának második munkanapjáról Kalatovics Artúr rezidens mesél.


Tekintetek, amik átformálnak
Az önkéntes orvoscsoport első Bangladesben töltött napjáról Sebő Gábor ápoló számol be.

A rohingja nép már a 15. században letelepedett Burmában, akkor még a buddhista uralkodó hívására érkeztek meg a muzulmán családok, de később pont a buddhisták félreértelmezett nacionalizmusa vezetett az üldöztetésükhöz. A 19. század elején a lakhelyük, Arakan régió brit gyarmat lett, a rohingjákat hazatérésre ösztönözték, a bengáliakat pedig betelepedére, innen ered a buddhisták és a muzulmánok ottani békétlensége.

Hosszú évtizedek teltek el ebben az ellentétben, a rohingja muzulmánok autonómiáért küzdöttek, majd az 1962-es mianmari katonai puccsot követően megfosztották őket állampolgárságuktól. Bár ez a nép békés, földművelő életet élt, virágzó gazdaságokban növényeket termesztettek és állatokat tenyésztettek, közel egy évvel ezelőtt, augusztusban olyan komollyá vált a konfliktus, hogy a mianmari hadsereg tagjai felégették a rohingja falvakat, tömegesen megerőszakolták a nőket és mindenkit megöltek, aki nem menekült el.

„Akikkel beszéltünk, azt mondták, a hadsereg megjelenésekor döntöttek úgy, hogy elhagyják hazájukat – teszi hozzá Juhász Márton. – De azzal is most szembesültünk, hogy a kutupalongi tábornak van olyan része, ahol 1992 óta élnek rohingják: 26 éve menekültstátuszban, így nem hagyhatják el a területet és nem vállalhatnak munkát.” Sem a menekülttáborban, sem Mianmarban nem teljes jogú állampolgárok, egzisztencia és vagyon nélkül élnek, a segélyszervezetekre utalva töltik mindennapjaikat, Banglades egyedül a relatív biztonságot nyújtja nekik – mégsem teljesen reményvesztettek.

Vékony jégen

Körülbelül egy 4x4 kilométeres területen él az 1 millió 300 ezer menekült, a zónákra osztott táborban szigorú szabályok uralkodnak, de a rendet valójában a helyi és nemzetközi segélyszervezetek tartják fent. A béke törékeny – ez is nehezíti az orvosi tevékenység folytatását, különböző területekhez kötött speciális vízum szükséges az önkéntes munkavégzéshez. „Vékony a jég, amin járunk, és ami fenntartja a békét, az apróságok is konfliktushoz vezethetnek. Ha pedig ezen a helyen egymillió ember fellázad, azt csak a hadsereg állíthatja meg – az pedig emberéleteket követelne.”

A feszült helyzetre való tekintettel a bagladesi hatóságok szigorították a segélyszervezetek tevékenységét, így az első héten még az MRSZ missziójának résztvevői is ismerkedtek az új keretekkel. Juhász Márton elmondja, volt egy olyan tervük is, hogy a rohingja fiatalokat arra kérik, rajzoljanak valamit, amikből itthon majd kiállítást rendeznének – azonban péntekig még a ceruzákat és a papírokat sem adhatták oda, mert egy apró ajándék is fájdalmas lehet azok szemében, akik egy másik zónában élve kimaradnak belőle. „Naivak voltunk, amikor egyszerűbbnek hittük az itteni helyzetet.”

A fontos nem relatív

Juhász Márton szerint ezért fontos útra kelni és valóban megismerni, mi is történik a világban: „Muszáj néha kimozdulni az íróasztal mögül és megnézni, miért is dolgozunk. Fontos látni azokat a csillogó szempárokat, amik egy-egy mosoly viszonzásaként tekintenek ránk – és fontos látni azt is, mennyire más élethelyzetekben is élnek emberek.” Az ügyvezető a Bangladesben töltött eddigi idő alapján arra buzdít mindenkit, hogy mozduljon ki a komfortzónájából, önkénteskedjen, keresse meg azokat, akiknek kenyérre, jó szóra vagy szeretetre van szüksége.

Azt is felidézi, mennyire megdöbbentő volt látni a drónfelvételek készítése közben, hogy a kilométereken keresztül szálló kamera még mindig sűrűn egymás mellé épített nylon-házakat vesz fel. A drón fel- és leszállása komoly látványosság volt az ott élők körében. „Amit soha sem fogok elfelejteni az a gyerekek mosolya és őszinte öröme, amivel fogadtak és körberajongtak minket – mondja. – A másik hasonló élményem az volt, amikor egy család beengedett az otthonába, az ilyen helyzetekben helyére kerül az értékrendem. Erre tanít egy ilyen út: ameddig nem mozdulunk ki a komfortzónánkból, hajlamosak vagyunk nyavalyogni és mindig többre vágyni, de ilyenkor felértékelődnek dolgok és rájövünk, mi a fontos.”

Az orvoscsoport bangladesi küldetéséről rendszeresen beszámolunk. Ha szeretné támogatni küldetésüket, hívja a Magyar Református Szeretetszolgálat 1358-as segélyvonalát (1 hívás 250 Ft), vagy tájékozódjon egyszerűen az adományozás további lehetőségeiről a jobbadni.hu oldalon.

Szerkesztette: Farkas Zsuzsanna
Fotó: Kalocsai Richárd, Osgyán Dániel

Istent keresem

4Móz 15,1–21

„...akkor mutassatok be felajánlást az Úrnak.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink