Tanuljunk meg figyelni egymásra!

2018. július 27., péntek

„Nem okoz nehézséget adni, ajándéknak tekintem, hogy azt tehetem, amit szeretek" – Juhász Györgyi intenzív terápiás szakorvos visszatekintésével búcsúzunk Bangladestől – egy időre.

A kutupalongi menekülttáborban szolgálatot teljesítő orvosaink utolsó napja is izgalmasan telt, az esőzés okozta nehézségek ellenére is folytathatták a munkát az egyészségügyi állomáson. „Viszontagságos feljutni odáig, de még mindig ez a hely a legvédettebb, azért ide épült az állomás, mert a domb monszun idején sem kerül víz alá” – magyarázza Juhász Györgyi.

A doktornő a bevetéseken általában sürgősségi feladatokat lát el, de ezúttal alapellátást végzett, nem volt szükség sürgősségi beavatkozásra. „Egy egymillió menekültnek otthont adó táborban hasonló az élet, mint egy zsúfolt nagyvárosban, leggyakrabban légúti fertőzésekkel, hasmenéssel, bőrbetegségekkel vagy kiszáradással találkoztunk” – osztja meg velünk. Azt is elmeséli, nem csak szakmai tapasztalatokat szerzett: „Az ellátóhelyen kívül pillanatok alatt körénk sereglettek a gyerekek és közösen énekeltünk. Először ők énekeltek nekem, aztán én nekik, de tanultunk új dalokat is. Ez az élmény beférkőzött a szívembe és sokig ott is marad.”  

Segíteni nem nehéz

Juhász Györgyi közel harminc éve dolgozik az Országos Mentőszolgálat szentendrei mentőállomásán, illetve sürgősségi orvos Esztergomban és tagja az Orvosok Határok Nélkül szervezetnek is. „A mentőállomáson szoros a kapcsolatunk a helyi tűzoltósággal, rajtuk keresztül hívtak a Magyar Református Szeretetszolgálathoz is: először a kárpátaljai Dercen önkéntes tűzoltóságán oktattunk elsősegélynyújtást” – emlékszik vissza. Így már azelőtt az orvosi csapat tagja volt, hogy maga a csoport hivatalosan megalakult volna. „Örömmel mondtam igent a szolgálatra, mindig volt olyan dolog az életemben, amit nem azért tettem, mert dolgoznom kellett, hanem jól esett adni valamit egy mások számára fontos helyzetben” – teszi hozzá.

A sürgősségi orvos az elmúlt években járt a kárpátaljai árvízkárosultaknál, a srí lankai cunami és az indonéziai földrengés túlélőinél, illetve az Afrikai Magyar Egyesülettel Kongóban. „Számomra ez is hozzátartozik az orvosi hivatáshoz. Fontos olvasmányélményem volt Albert Schweitzer élete, emiatt is él bennem, hogy néha el kell menni oda, ahol segítségre van szükség – fogalmaz. – Nem okoz nehézséget adni, ajándéknak tekintem, hogy azt tehetem, amit szeretek.” Ebben a segítségnyújtásban családja és környezete is támogatja. „Már tudják, mennyit jelent nekem, hogy időnként elutazhatok és más keretek között, más formában gyógyíthatok” – foglalja össze Juhász Györgyi.

Nincs vége

A sürgősségi orvos azt is elmondja, bár a menekülttábor akkora területen fekszik, amit nem tudtak bejárni, azok a részek, melyeket látott, pozitív hatással voltak rá – természetesen menekülttábori viszonylatban. „Jól szervezett hely, ahol látszik a törekvés arra, hogy az itt élőknek biztosítsák az emberi léthez szükséges alapvető dolgokat” – hangsúlyozza és hozzáteszi, hogy a monszun miatt lakhatatlanná vált területekről elköltöztetik az embereket, figyelnek épségükre és – amennyire lehet – egészségükre is.

„Tragikus, hogy 2018-ban létezhet olyan népcsoport, akiknek nincs állampolgársága, nincs hazája és így a törvényen kívülre kényszerül – fogalmaz. – Ennek az a következménye, hogy bármit megtehetnek velük, ez tarthatatlan.” A doktornő szerint „csodálatos, ahogy a legnagyobb menekülttáborban világméretű összefogással dolgoznak önkéntesek, segélyszervezetek és orvosok ezekért az emberekért”, de fontos lenne, hogy „hivatalból” is kimondják: ami történik, az genocídium. „Ez egy olyan helyzet, amire nem találok szavakat, de nem szabad elfelejtenünk, hogy még nem egy lezárult folyamat” – hívja fel a figyelmet.

Mégis

„Minden ehhez hasonló helyzet ad valamit az emberhez, de az már rajtunk múlik, mit kezdünk ezzel. A nehézségek között élőktől alázatot és türelmet tanulhatunk, amire nagy szükség van” – válaszolja arra a kérdésre, milyen tapasztalatokkal indul haza. A doktornő szerint nagyon fontos lenne, ha megtanulnánk figyelni egymásra – és nemcsak néhány száz kilométer távolságba, hanem határokon átívelő módon.

Juhász Györgyi arra is emlékeztet, sokszor könnyebb általánosságban beszélni egy helyzetről, hiszen akkor tárgyilagos maradhat az ember, de szükség van a személyes megtapasztalásra és a találkozásra. „Sok mindenre számítottam, de arra nem lehet felkészülni, amikor ránézek valakire és meglátom a szemében az egész élettörténetét – idézi fel. – Azt hiszem, egyszerűen nem lehet feldolgozni azt, ami velük történt – de ők mégis megpróbálják!”

Riporter: Juhász Márton
Szerkesztette: Farkas Zsuzsanna
Fotó: Kalocsai Richárd, Osgyán Dániel, Vargosz

A küldetés tagjainak beszámolói:

Tóth Gábor: Segíteni kiváltság 

Kiss Adrienn: Magyarország jó hely! 

Szőke Ildikó: Mankó akar lenni a betegeinek
Hegedüs Szabina: Ahol egy ölelés a legszebb fizetség

Sári Ferenc: Ami nem helyettesíthető
Juhász Márton: Hogy kerül a gekkó a plafonra?

Osgyán Dániel: Hálára tanít a szenvedés
Kutnyánszky Valéria: Így töltődik az akkumulátor
Juhász Márton: Hogy kerül a gekkó a plafonra?
Kalatovics Artúr: A bengáli tigris hazájában
Sebő Gábor: Tekintetek, amik átformálnak

Istent keresem

4Móz 12

„De nem ilyen Mózes, a szolgám! Őrá az egész házam van bízva!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →