Forgalommal szemben a damaszkuszi úton

2019. április 15., hétfő

Meglátogattuk a szír főváros kétezer éves keresztyén emlékhelyeit, valamint a mai örmény és arab ajkú református közösségeket. Testvéreink a háború éveiben maguk is „bejárták" Pál apostol lelki útját: a szenvedések között olyan új látást kaptak, ami számunkra is példaértékű.

A libanoni-szíriai határon még verőfényes napsütésben fürdenek az Antilibanon 2800 méteres, hófödte hegyvonulatai, Aszad elnök több emelet magas portréja is, ami az országba belépőt fogadja. Azonban ahogy a sziklába vájt autóúton ereszkedünk lefelé a Helbun-völgybe, egyre inkább beborul az ég, és mire a főváros közelébe érünk, esőcseppek homályosítják el a kilátást. Mintha a természet is a szétlőtt falvakat, lebombázott városokat siratná.

A Damaszkuszba vezető utat pusztítás nyomai és csönd szegélyezik. Félig lerombolt települések, szitává lyuggatott épületek, üres utcák mellett hajtunk el – a némaságot csak a szitáló eső és a motor berregése töri meg. Kísérőink is elnémulnak, csak később, már itthon derült ki, hogy Dúma romjait láttuk – a fővároshoz közeli településre 2012-ben vették be magukat az ellenzékiek, és csak heves harcok árán, öt évvel később foglalták vissza a kormányerők, akik állítólag vegyi fegyvereket is bevetettek. A kiterjedt oázisban fekvő metropolisz több külvárosa is hasonló sorsra jutott a nyolc éve tartó polgárháborúban. Mintha a világ legrégebben lakott városába vezető utat düh és gyűlölet lengné be – akárcsak kétezer éve.

Megőrizni a reményt a Közel-Keleten
„Megtanultuk, milyen az, amikor a bajban segítséget kapunk, most mi szeretnénk segíteni testvéreinknek megőrizni a reményt ezekben a nehéz időkben" – fogalmazott Bogárdi Szabó István püspök a közel-keleti örmény és arab nyelvű református közösségekkel kötött együttműködési megállapodás aláírásakor. Március végén magyarországi református egyházvezetői küldöttség látogatta meg a libanoni és szíriai református partneregyházak gyülekezeteit és a magyarországi támogatásból megvalósuló projekteket.

„Miért üldözöl engem?”

„Ha kérdezik, hol találnak minket, azt szoktam felelni, a címünk benne van a Bibliában” – meséli mosolyogva Armash damaszkuszi örmény ortodox püspök. Templomuk és iskolájuk az óváros szélén áll, a városfal szomszédságában, és Az apostolok cselekedeteinek 9. fejezetéből ismert Egyenes utcára nyílik. A helyiek szerint Sault – a későbbi Pál apostolt – a közeli kapun át vezették be kézen fogva Damaszkuszba. Ez azután történt, hogy a keresztyének elleni gyűlölettől fűtött férfinak a város határában megjelent Jézus Krisztus és ő elveszítette látását. A fenyegető lendület megtört a kérdés hallatán: „Miért üldözöl engem?” Az erőszak akkor a falakon kívül maradt.

Az ortodox egyházi vezető szívélyesen fogad minket, kávéval kínál, még a templomukat is megmutatja. A férfi, aki Németországban doktorált liturgikából, azt mondja, feléjük másképp élik meg az ökumenét, mint Európában: „Nagyon komolyan hisszük, hogy a láthatatlan egyház egy, és mindannyian a tagjai vagyunk. Ezért az örmény egyházra is úgy tekintünk, mint amelyiknek két ága van: egy ortodox és egy protestáns.” Valahogy el is hisszük neki.  

Mint kiderül, a két közösség épp a háború előtt kezdte el keresni a kapcsolódási pontokat, a közös szolgálat lehetőségét, rendszeresen részt vesznek egymás istentiszteleti alkalmain is. Az elmúlt évek harcai miatt sok hívő elmenekült Damaszkuszból és környékéről – az Armash püspökre bízottak száma négyezerre csökkent, a helyi örmény protestáns közösség is nagyon kicsi –, együtt próbálnak tenni a környezetükben élő szegényekért, valamint kettős kisebbségben élve megőrizni keresztyén és nemzeti identitásukat.

„Ki vagy, Uram?”

Néhány háztömbbel arrébb, az örmény református közösség iskolájában közben véget ér a tanítás. A pedagógusok türelmesen megvárnak minket, és míg mi az utcai kirakatokban gyönyörködünk, ők körbe ülnek az udvar árnyékos részén és beszélgetnek. Épp így várhatták az estét kétezer éve is az emberek Damaszkuszban. Partneregyházunk 1950-ben vásárolt meg egy tradicionális lakóházat, amiben aztán iskolát alakított ki. Az udvarra nyíló szobákban korábban egy-egy család lakott, azóta pedig generációk tanulták a betűvetést és a számolást.

A 250 gyereket befogadó intézmény a magyar kormány tavaly októberi támogatásának hála hamarosan megújulhat. Most még elég kopottak a padok, a falra is ráférne egy festés, és a gázolajjal működő kályha sem a legkorszerűbb – delegációnk egyik tagja meg is jegyzi, hogy a látottak az elemi iskolai időkre emlékeztetik, csak ők szénnel fűtöttek. Talán jól érzékelteti az állapotokat, hogy annak azért már legalább ötven éve…

„Ne feledjétek, Ti az egyik legfontosabb munkát végzitek – emlékezteti Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök a tanítónőket az udvaron. – Nemcsak kinyitjátok a világot a gyerekek számára azzal, hogy írni és olvasni tanítjátok őket, de Isten országára is kinyitjátok az életüket.”

„Íme, itt vagyok”

Másik testvéregyházunk, az arab ajkú Szíriai és Libanoni Református Nemzeti Zsinat (NESSL) moderátora is az oktatásban látja Szíria jövőjének kulcsát. „Az épületeket könnyen újjáépíthetjük, de az emberi szív sebeit sokkal nehezebb begyógyítani” – mondja Butros Zaour, a NESSL damaszkuszi gyülekezetének lelkipásztora, miközben a bombázás után helyreállított gyülekezeti teremben kortyolgatjuk aznapi sokadik vendégváró feketénket. 

Az arab ajkú protestánsok 1866-ban jelentek meg Damaszkuszban, és az elmúlt 150 évben az ország második legnagyobb gyülekezetévé nőtték ki magukat (a tengerparti Latakia után, ahol még 2017-ben jártunk). Annak idején örmény hittestvéreikkel közösen építettek templomot, ami aztán a megnövekedett közösség tulajdonába került, de az örmény reformátusok a mai napig használhatják, ők is itt tartják istentiszteleteiket.

A radikális csoportok a valláson és az erőszakon keresztül próbálnak hatalomra jutni – ezt nemcsak a keresztyének tapasztalták meg az elmúlt években Szíriában, hanem a muszlimok is. Vendéglátóink elvisznek minket a damaszkuszi Omajád-mecsetbe – az arab világ hét csodájának egyikébe, ahol állítólag Keresztelő János fejét is eltemették. A pénteki ima után az egyik legfontosabb iszlám vallási központ vezetője, a NESSL moderátorának személyes barátja is köszöntött minket. Iszlám szélsőségesek elrabolták és levágták az egyik fülét, amiért nem támogatta az ideológiájukat.

„A félelem, a pusztítás és a gyűlölet nem szíriai szokás, külföldről hozták be országunkba” – vallják vendéglátóink, akik az évekig tartó harcok során, az őket ért támadások után is imádkoztak az ellenségért, most pedig a megbékélésért dolgoznak. A református iskolákban korábban is egy padban ültek a muszlim és a keresztyén gyerekek, de azzal, hogy 11 millióan elhagyták otthonaikat, felborultak az arányok, többségében muszlim gyerekeket tanítanak – nemcsak betűvetésre, számolásra és idegen nyelvekre, hanem megbocsátásra, mások elfogadására és békés együttélésre. Vasárnapi iskoláikban és más gyülekezeti programjaikon is hasonlóképpen van ez. Hogy nem eredménytelenül, azt talán az is mutatja, hogy karácsonyi istentiszteletüket a televízió is közvetíti.

„… újra látott”

Damaszkuszi utunk Anániás házában ér véget. Az Úr Jézus egykori tanítványának, a hagyomány szerint Damaszkusz első püspökének háza méterekkel a mai utcaszint alatt van. A már ismerős belső udvarok egyikéből nyílik a lépcső, amin leereszkedünk a ferencesek által templommá alakított kőépületbe. Ezen a helyen szólíthatta meg Anániást egy látomásban Jézus (Apcsel 9,1-30), talán pont itt hangzottak el a szavak: „Íme, itt vagyok, Uram.” Jézus pedig így szólt hozzá: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában a tarzuszi Sault: mert íme, imádkozik...” Ahogy azt már jól tudjuk, Anániás vonakodott, mert sok rosszat hallott róla, hogyan üldözi a Krisztus-követőket, aztán mégis engedelmeskedett, elment hozzá és ezt mondta neki: „Testvérem, Saul! Az Úr, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, azért küldött engem, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.” Ami ezután történt, arról a Biblia így tudósít: „És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott, azután felkelt, és megkeresztelkedett, majd (...) hirdetni kezdte a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia.”

A kápolna áhítatos csendje Fekete Károly néhány órával korábbi mondatait erősíti fel bennem. A tiszántúli püspök, látva a polgárháborútól és kisebbségi léttől szenvedő helyi keresztyének tanúságtételét és sebeket gyógyító szolgálatát, így fogalmazott: „Irigylésre méltó, hogy az átélt szörnyűségek ellenére megnyíltak a szemeitek, látásra jutottatok és nemcsak helyre akarjátok hozni a múlt hibáit, de új kezdeten munkálkodtok. Példamutatásotok nekünk is erőt ad legyőzni önmagunk erőtlenségeit.”

Feke György

Fotó: Ábrám Tibor, Feke György, Harmathy András, Ódor Balázs

„Szabadíts meg üldözőimtől"
Ha többet szeretne megtudni a szíriai keresztyénségről, valamint a közel-keleti protestánsok helytállásáról, olvassa el a németországi Gustav Adolf Werk (GAW) segélyszervezet magyarul is megjelent kiadványát.

Istent keresem

Bír 2,6–3,6

„A nép pedig az Urat szolgálta Józsué egész életében...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →