Itthon vagy otthon?

2019. június 03., hétfő

„Az ott-hon nekem több annál, mint amit szavakkal, elméletekkel, történelemmel, egyházzal vagy akár hellyel meg tudnék határozni″ – Adorjáni László kolozsvári lelkipásztor gondolatai az egységről és az összetartozásról.

Egyházunk egységnapjának tizedik évfordulója kapcsán több emlék kavarog bennem. Az egyik az a tíz évvel ezelőtti öröm és lelkesedés, amely akkor ragadott magával, amikor Debrecen főtere templommá öltözött át, és rádiós sátrunkból élőben közvetítettük haza Kolozsvárra, hogy végre újra együtt lehetünk mi, magyar reformátusok. Akkor úgy láttam, hogy ahhoz a családhoz hasonlítunk, amelyet szétszórt a háború, és amelynek tagjai hosszú idő után végre újra találkozhatnak. Nehéz szavakba foglalni, milyen érzés, amikor hivatalosan is hazamehet az, aki azelőtt legfeljebb csak ritkán juthatott el abba az anyaországba, amelyet legfeljebb csak burkoltan nevezhetett a hazájának. Abban az időben én is csak úgy kaphattam útlevelet, amikor meg akartam látogatni magyarországi rokonaimat (és titokban a Krisztusban hívő testvéreimet is), ha vállaltam, hogy visszatérésem után leírom, hol jártam, kivel találkoztam, miről beszélgettünk. Leírtam hát azt, amit le lehetett írni.

Haza? De hiszen éppen ezzel van a gond! Én itthon vagyok Erdélyben. Itt születtem, és apai ágon őseim is mind, sok száz éve ide gyökereztek. Nekem itt a hon. Az ott-hon pedig egy kicsit távolabb került. Az az országrész, ahol édesanyám és elei éltek. Az ott van, amit a jelenlegi határ végül is csupán jelképez akár a kommunista, akár az európai unióban. Az ott-hon nekem több annál, mint amit szavakkal, elméletekkel, történelemmel, egyházzal vagy akár hellyel meg tudnék határozni. Amióta Istenre mint Atyámra is merek gondolni, azóta néha magamat emlékeztetve dúdolgatom a régi éneket: „Itt nincs hazám…” Éppen emiatt vagyok kicsit idegen Kolozsváron, Debrecenben vagy Budapesten is.

Ugyancsak nehézség, hogy a hosszú ideig külön élő családtagok sokszor arra döbbennek rá, hogy olyan kevés, olyan távoli az, ami közös maradt. Összefonódunk azzal a világgal, amelyben évtizedek óta élünk. Ez jobban betölti emlékeinket, meghatározza mindennapjainkat és terveinket, mint a lelkünkben féltve dédelgetett összetartozás álma. Amikor végre találkozunk, döbbenten látjuk, hogy szinte idegenek lettek a rokonaink.

Akkor hát itthon és otthon is egyedül vagyunk? Az, ahogyan engem Isten annak idején megszólított és megragadott, éppen ennek az ellenkezőjéről szól. Akkor a Szentírás ismert, de addig erőtlennek vagy érthetetlennek tűnő mondatai egyből élni kezdtek, és egyik rácsodálkozás a másikat követte: nocsak, ez is működik! Az első ilyen felismerésem éppen az volt, hogy Isten előtt akkor sincsen akadály, ha azt találóan vasfüggönynek nevezik. Ugyanis ezen keresztül éppen Magyarországról küldött át olyanokat, akik előtt nem voltak határok, egyháziak sem, és szűk körben, de együtt éltük át, hogy Krisztus valóban felszabadít és egyesít.

A másik annak az ígéretnek a sorozatos megelevenedése volt, amelyet Jézus mondott a kétségeskedő embernek: „Bizony mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, az százannyit kap: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket és szántóföldet üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10,29–30) Igen, sajnos elidegenedhetnek egymástól a közeli rokonok és nemzettársak, és legfeljebb csak a nosztalgia gyenge zsinórja, a nemzeti szalag vagy vallásos sallang köti őket össze. Ezzel szemben gyakran az idegennek, néha még ellenségesnek vélt emberben találtam a családtagnál is közelebbinek tűnő társra sokszor perceken belül, mert őket Krisztus tette rokonaimmá.

Erre az egyszerű, ajándékba kapott „együtt”-re csodálkoztam rá megannyiszor, amelyet úgy kaptunk, mint mannát a puszta földjén, és ámulva tapasztaltuk, hogy az Egyet értettük úgy, hogy azt nem valamely közös elv, tanítás, érdek, netán harag, dac, sérelem (esetleg a trianoni) sarkallta, hanem csak Megváltónk vonzása. Olyan ez, mint amikor az ő országa megcsillan már itt, a földön közöttünk, bennünk.

Adorjáni László, fotó: Szarvas László

A szerző kolozsvár-alsóvárosi református lelkipásztor. Az írás megjelent a Reformátusok Lapjában.

 

Istent keresem

Jak 2,14–26

„Mutasd meg nekem a hitedet cselekedetek nélkül, én is meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →