Ahol a kevés is sokat jelent

2019. augusztus 03., szombat

„Úgy működünk, mint egy család. A családot pedig mindig hordozni kell” – vallja Pálinkás Gyula és felesége, Pálinkásné Balogi Beáta, akik már tizenhárom éve szolgálnak három kis szatmári településen: Milotán, Magosligeten és Uszkán. A Kossuth Rádió augusztus 4-én délelőtt a milotai gyülekezetből közvetít istentiszteletet, mi pedig utánajártunk, hogy is telnek a közösség hétköznapjai.

Hosszú út vezet Budapestről az ízes nyelvéről és finom ízeiről híres Szatmárba. A határ mentén húzódó kis falvak alkotta vidék ugyan nem tartozik az ország leggazdagabbjai közé, lakói mégis vendégszeretők, az idegeneket is pont olyan lelkesedéssel fogadják, mintha rég látott kedves ismerősök térnének be hozzájuk. Mi is úgy ülünk a kilencszázötven lelket számláló Milota parókiáján, mintha hazajöttünk volna, pedig először találkozunk a Pálinkás lelkészházaspárral. A családias légkör egyébként az egész Szatmári Református Egyházmegyére jellemző. A hetvennégy, többségében apró gyülekezet között erős összetartás tapasztalható, egy-egy evangélizációra akár ötven kilométerről is eljönnek a hívek, hogy megtöltsék azokat a templomokat, amelyekben év közben átlagosan húsz-harminc fő vesz részt a vasárnapi istentiszteleteken. Ebben fontos szerepet játszik a lelkipásztorok hozzáállása.

Értékelik a törődést

Pálinkás Gyula és felesége, Pálinkásné Balogi Beáta immár tizenhárom éve szolgál a három kis szatmári településen, Milotán, Magosligeten és Uszkán. A három kisgyermeket nevelő lelkészházaspár nagyon szereti a vidéket, habár jól tudják, nem könnyű feladatot kaptak hivatásul.

– Teológuskorom meghatározó élménye volt, amikor Mérán voltam legációban Kusnyír Lászlónál. Ő akkoriban hét pici közösségben szolgált. Emlékszem, a végére végtelenül elfáradtam: mivel épp pünkösdi bűnbánati hét volt, összesen harminckétszer prédikáltam. Akkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, vajon miért végez valaki ilyen megterhelő feladatot. Hiszen okos, művelt ember – emlékszik vissza Pálinkás Gyula. – Azt azonban láttam, hogy mindenütt nagy szeretettel fogadják. Azóta több mint húsz év telt el, és mi ma ugyanezt éljük át. Ezek a kis közösségek valamilyen szinten tisztában vannak gyengeségükkel. Épp ezért sokkal jobban értékelik a törődést: nekik a kevés is sokat jelent. Azonban a nehézség is pont ebből fakad: frusztrációikat valamilyen módon mindig ránk vetítik ki. Tehát úgy működünk, mint egy család. A családot pedig mindig hordozni kell – magyarázza a lelkipásztor.

Út a romák lelkéhez

Nem csak a térség sajátos, aprófalvas településszerkezete okoz nehézséget. Szatmárra is jellemző a roma lakosság nagy arányú jelenléte. Uszkán és Magosligeten ők alkotják a többséget. Az uszkai cigányok mindemellett szabadkeresztyének, ami időnként kihívás lehet a lelkészeknek. A magyarok és romák egyébként alapvetően békességben élnek egymással, nincsenek lopások, így bűnözésből adódó konfliktusokat sem kell elsimítani. Annál nagyobb kérdés, hogyan lehet közöttük gyülekezetet építeni. A lelkipásztor szerint sokan közülük eltérő kultúrájukból, szocializálódásukból adódóan alapvetően nem nyitottak a református istentiszteletekre: nekik nehézséget okoz elfogadni „komor” templomainkat, zsoltárainkat. Azt se tartja azonban megoldásnak, hogy külön alkalmakat szervezzenek számukra „református” címszó alatt, hiszen az igény az önálló program szervezésére már önmagában is azt bizonyítja, hogy nem integrálódtak a gyülekezetbe. – De találkozunk olyan cigányokkal is, akik járnak a gyülekezetünkbe, mindhárom településen van erre példa. Olyan is akad, aki a szabadkeresztyénektől jött el hozzánk. Persze ettől függetlenül ők nem „térnek át”, megtartják az ott megszokott dolgaikat, ugyanakkor hozzánk is eljönnek – ez szokatlan dolog, de ilyen is előfordul. Ráadásul a cigányokra fokozottan igaz az, ami egyébként az egész vidékre: hatványozottan hálásak, ha emberi hangot hallanak – fogalamaz a lelkipásztor. Szép példája az együttélésnek, hogy temetések alkalmával a romák a halott búcsúztatásakor – a lelkésszel egyeztetve – gitároznak a temetőben, de ezt mindig úgy teszik, hogy ne sértsék meg a református hagyományokat. – A harang szavának, a palástnak tekintélye van a szemükben, szabadkeresztyénként is sokszor keresnek meg minket. Lerombolhatom ezt azzal, ha szemükre vetem, hogy nem fizetnek egyházadót, így nem jár temetés, nem közénk valók – de ezzel nem jutok sehová. Megpróbálhatom ezt úgy eléjük tárni, hogy számukra is fontos üzenetet hordozzon. Például hogy a harang a feltámadás harangja, a palást pedig az igehirdetés jelentőségét hirdeti: adott egy ember, aki bár nem méltó rá, mégis szólnia kell – ezeket a képeket ők néha sokkal jobban értik, mint az átlagos, szekularizált társadalomban nevelkedett embertársaik – magyarázza a lelkész.

A házaspár szerint a romák lelkéhez az alázaton keresztül vezet az út. – A közösségvállalás a legtöbb, ami tehető értük. Leülünk, és együtt vagyunk velük. Ez is misszió – nem olyan, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva és ahogy „kellene” azt végezni, de ez is egy módja. Sőt talán ez az egyedüli módja – hangsúlyozza Pálinkásné Balogi Beáta.

Veszteségből nyereség

A vidék másik különlegessége a határmenti létből fakad. Az Ukrajnában tapasztalható magyarellenes hangulat és gazdasági hanyatlás miatt Kárpátaljáról sokan áttelepülnek Magyarországra. Az idősebbek többsége azonban nem akar messzire szakadni szülőföldjétől, ezért a hátárhoz közeli településeken vásárol házat. Az ő gyülekezetbe kapcsolódásuk többnyire zökkenőmentesen, természetes módon történik.

–  Ki kell mondanunk: ami Kárpátaljának veszteség és szomorúság, az nekünk ebben az esetben nyereség, hiszen a mi közösségünkbe beintegrálódnak az ide költözők – osztja meg tapasztalatait Pálinkás Gyula.

Ahol az összefogás nem utópia

A terhek hordozásában a házaspár nincs egyedül, lelkésztársaik segítségére szinte minden területen számíthatnak. A lelkipásztor szerint a tehetősebb egyházmegyék több gyülekezetében felüti a fejét a rivalizálás annak következtében, hogy a lelkészek kényszerűségből menedzserré avanzsálnak, hiszen az egyházközségükhöz tartozó intézményeket valahogy működtetniük kell. Ezen a vidéken viszont kevés a hasonló, anyagilag jelentősebb lehetőség, és ennek a látszat ellenére pozitív hozadéka is van. – Elsődleges feladatunk maradt, hogy Igét hirdessünk, hitoktatást végezzünk, nem frusztrál minket a tudat, hogy menedzserré kell válni – ami egyébként nem rossz dolog, mert a mai világban a lelkésznek sajnos ehhez is értenie kell. De emellett „szabadidőnkben” lelkészzenekart hozunk össze vagy elmegyünk együtt túrázni – foglalja össze Pálinkás Gyula. A kapcsolatépítés pedig működik, az egyházmegyét áthatja a családias hangulat. A házaspár abban látja ennek gyökerét, hogy a gyülekezetek hasonló sorsúak.

– Szatmár sűrűn lakott vidék – teszi hozzá felesége. – Ebből következik, hogy a gyülekezetek nagyon közel vannak egymáshoz, így adja magát a lehetőség, hogy közös programokat szervezzünk. Rendszeresen összefogunk például a szomszédos Tiszabeccsel. A két falu kórusai gyakran lépnek fel együtt – a próbák hol itt, hol ott vannak, és ezzel együtt jön a kapcsolatok elmélyülése, a szeretetvendégség is. Mivel már tizenhárom éve itt vagyunk, sokfelé helyettesítettük a kollégákat, így a környező gyülekezetek tagjai is ismernek minket – és mi is őket – összegzi Pálinkásné Balogi Beáta.

Zenélő lelkészek, éneklő gyülekezet

A házaspár mindkét tagjának jó a zenei érzéke, és ezt a tálentumot a gyülekezeteikben és egyházmegyéjükben is kamatoztatják. A Borsodból származó Beáta még gyerekként szerette meg a zongorát. Mindössze hetedikes lehetett, amikor az akkori lelkésze kántorképzőbe küldte, néhány héttel később pedig már szolgált a szalonnai gyülekezetben.

A kínálkozó zenei pálya ellenére mégis inkább az egyházat választotta, mint mondja, ez a kötődés erősebb volt. De a zenei és egyházi lét számára folyamatosan kéz a kézben jár, és kíséri őt férjével együtt, akivel 2005-ben házasodtak össze. A zene első szolgálati helyükön, Törökszentmiklóson is segítségükre volt. – Habár nem olyan profin, mint a feleségem, de én is zenélek, gitározok, és sok örömöm fakadt abból, hogy a zenén keresztül még a legengedetlenebb gyerekkel is szót értettem az ottani általános iskolában, ahol hitoktató lelkész voltam. Azokban az években indult a Megasztár elnevezésű tehetségkutató, amelyben a törökszentmiklósi származású Molnár Ferenc Caramel is indult, neki együtt szurkoltunk neki a helyi gyerekekkel – ez is segített, hogy befogadjanak, hogy kapcsolódni tudjunk – emlékszik vissza Pálinkás Gyula.

Szatmárba kerülve aztán folytatták, amit elkezdtek. Az énekelni szerető milotai gyülekezetnek már kórusa is van. – Mindhárom gyülekezetben használjuk az új énekeskönyvhöz tartozó előkészítő füzetet. Amikor majd elkészül a gyűjtemény, a mi gyülekezeteinknek nem lesz újdonság, hiszen ittlétünk tizenhárom éve alatt sok hasonló jellegű éneket énekeltünk az énekeskönyviek mellett, de egyháztagjaink nyitottak a könnyedebb műfajok felé is – osztja meg Pálinkásné Balogi Beáta, aki kántori szolgálatot is végez.

Különlegesség, hogy az egyházmegyében lelkészekből alakult együttes is működik, amelynek a Pálinkás házaspár oszlopos tagja. A Hirdesd az igét zenekar 2015 óta lép fel az egyházmegye különböző alkalmain, az énekeket úgy dolgozzák fel, hogy együtt énekelhessék azokat a gyülekezetekkel. A visszajelzések alapján pedig sokat jelent a szatmáriaknak, hogy lelkészeik fogtak össze és zenélnek együtt.

Gyógyító találkozások Szatmárban

A Szatmári Református Egyházmegyében ötödik esztendeje szerveznek rendszeresen – tavasszal és ősszel – evangélizációs esteket. Ezek különlegessége, hogy az alkalmakat nem azonos helyszínen rendezik: tavasszal szerte az egyházmegyében a nagyobb, ősszel pedig regionális jelleggel a kisebb templomokba várják az igehallgatókat. A program célja, hogy a térség sajátos, aprófalvas településszerkezete miatt évközben húsz-ötven fő között mozgó gyülekezetek megtapasztalják: templomuk megtelik, részei az egyházmegyének – összetartoznak.

Elmenni és visszavágyni

A házaspár őszintén megvallja: időnként nekik is szükségük van az eltávolodásra, a pihenőre. Erre pedig hatékony technikájuk van: ilyenkor lehetőség szerint elutaznak gyermekeikkel, szeretnek együtt biciklizni vagy kirándulni. – Nem teljesen ugyan, de kizárjuk a feladatokat, megkeressük annak lehetőséget, hogy kicsit csak apa, anya, gyerekek legyünk, és nem tiszteletes úr vagy tiszteletes asszony – mondja Pálinkás Gyula.

– Időnként vágyunk elmenni, kiszakadni kicsit, de alig várjuk, hogy visszatérjünk. Szeretünk itt élni – teszi hozzá felesége. A házaspár különösen fontosnak tartja szolgálati helyükkel kapcsolatban, hogy a szatmáriak nagyon elnézők, és a hibákat meg tudják bocsátani – nagyon nagyot kell ahhoz rontani, hogy ez ne következzék be. – A kicsi közösségek a keveset is nagy hálával viszonozzák. Mi valamelyest megtanultunk ezzel jól együtt élni – és gyakorlatilag mi is csak hálából végezzük feladatainkat. Korábban talán megtehettük volna, hogy elmegyünk innen, anyagilag kifizetődőbb helyet választunk, de úgy döntöttünk, maradunk amolyan „mezítlábas” szatmári lelkészeknek – összegzi mosolyogva a lelkipásztor.

Kocsis Julianna, fotó: Kalocsai Richárd, muemlek.hu

Az riport eredeti változata megjelent a Reformátusok Lapja augusztus 4-i számában.

Istent keresem

2Krón 4

„...befejezte Hírám azt a munkát, amelyet az Isten házában kellett készítenie Salamon király megbízásából...„ tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →