Trianon száz éve és most

2019. augusztus 14., szerda

A trianoni békeszerződés előzményeiről, a közvéleményben való megjelenéséről, feldolgozásáról és hatásairól beszélgetett Ablonczy Balázs, a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoportjának vezetője és Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet igazgatója Kanyó Ferenc történész moderálásával a Csillagponton. Az alkalmat a Károli Gáspár Református Egyetem Református Művelődésért Kutatóműhelye (RefCOO) szervezte a Károli Históriás Vitaest sorozat második alkalmaként.

Vajon mit szóltak volna az 1914-ben élők, ha valaki megmutatta volna nekik a Trianon utáni Magyarország térképét? Senki nem hitte volna el – jelentette ki Egry Gábor. Mint mondta, az akkori politikusok számára a jövő nem a katasztrófáról, hanem álmokról, a monarchiától való elszakadás módjáról és gazdasági befolyás szerzéséről szólt, az ország felbomlásának gondolata nem volt jelen a közvéleményben. Sőt, 1918 nyarán sem gondoltak még ennyire radikális változásra. Ablonczy Balázs szerint a politikumból sokan nem vették észre, hogy a nemzetiségeknek is megvoltak a maguk ambíciói. „Az, hogy mindenki a saját kis államát akarja megteremteni, Közép-Európa egyik legfontosabb törekvése az elmúlt kétszáz évben – és még mindig nem állt meg” – hangsúlyozta. A világháború után kiderült, hogy messze, keletre húzódott az osztrák-magyar hadsereg útja, megszállták Odesszát, kiértek a Pó-fennsíkra, és bár a közellátás, hadianyag-termelés vizsgálatából kiderülhetett, hogy ennek rossz vége lesz, ez a nagy többséghez mégsem jutott el.

A román hadsereg tiszai offenzívája után, amikor az antant felszólította Magyarországot a csapatai visszavonására, a keleti országrészek kiürítésére vonatkozó Vix-jegyzék által megrajzolt határvonal már nagyon hasonlított a későbbi országhatárra. A magyar társadalom abban reménykedett, hogy a független Magyarország kikiáltásával, Károlyi Mihály vezetésével sikerül megfelelő feltételeket elérni a béketárgyalásokon. Fontos tényező volt az osztrák-magyar közös hadsereg felbomlása, mivel a magyaroknak nem volt elég erős hadserege, hogy megvédjék magukat – vázolta a körülményeket Egry Gábor. Ablonczy Balázs hozzátette: Teleki Pál már 1918 végén írt olyan leveleket Amerikába, melyekben megjelent, hogy négymillió magyart fognak elcsatolni, 1919-ben pedig már a lapokban is olvasható volt, milyenek lehetnek az új határok –maga a békeszerződés aláírása viszont így is hatalmas ütés volt.

Egry Gábor arra is kitért, hogy az első világháború kitörésekor még nagy volt a társadalom lelkesedése, de ez 1918-ra kimerült. Ennek hozadéka a békeszerződés tragédiája és negatív megítélése. A békeszerződésre való felkészülés része volt egy propaganda, amellyel remélték, hogy a nép akaratán keresztül befolyásolhatják a világ döntéshozóit – ennek még a mai történeti tudatra is hatása van. E propaganda részei voltak a jelszavak, térképi ábrázolások, a szétszakított ország képe és a karikatúrák, amelyeket már az aláírás előtt elkezdtek gyártani, azonban az egész mögött megjelent a felelősségelhárítás is: könnyebb volt rámutatni így a bűnbakokra.

Nem pusztán trauma

De miért is nem örültek a vezetők Magyarország függetlenségének? – vetette fel Ablonczy Balázs. Ezt az álláspontot nem is lehetett volna felvállalni a politikai közösség előtt és a veszteség is túl nagy volt már addigra. A kormányzat érzékelt bizonyos elvárásokat a társadalom részéről, melyekre rájátszott, de jelen volt a valós revíziós érzés is – emellett az emberek akkor is mobilisak voltak, Amerikát akár a legegyszerűbb munkások is többször megjárták. A mozgás élménye megvolt a közösségekben, és megjelent az a modern közösségi tudat is, amelyet megsértett a békeszerződés. Az emberek mindenért Károlyi Mihályt, a tanácsköztársaságot és a kommunistákat okolták, bűnbakokat kerestek – fejtette ki Egry Gábor, majd hozzátette: annyira megrázó, kizökkentő, sokkoló élmény volt a szétszakadás, hogy ezeket a sokrétű tapasztalatokat nem lehet pusztán traumaként minősíteni.

A határon túl maradtak élményeiből és személyes elbeszéléseikből az látszik, hogy a társadalom mindennapi élete összefonódott, a helyi életvilágok szorosan összekapcsolódtak és például a magyar-román együttélés is szoros volt. 1918 novemberétől azonban elindult a tömeges menekülés, egyes településekről eltűnt az elit, és azok maradtak, illetve kapcsolódtak be a román társadalomépítésbe, akiknek már megvolt együttélés háttere. A meneküléstörténetekből kiderül, mennyi volt a beteg ember, sokan konkrétan megőrültek. A helyben maradtaknak fejlettebbek voltak a készségeik, ismerték a nyelvet, vagy egyszerűen nem volt lehetőségük elmenni – foglalta össze Ablonczy Balázs.

Az érdeklődők a Trianon 100 adatbázisában 16000 menekültről olvashatnak. Egry Gábor beszámolójából kiderült, hogy a magyar társadalomnak volt olyan csoportja, amely hamar eltűnt az elcsatolt településekről, egy sor közszolgáltatási munkát pedig az új állam sem tudott a régi alkalmazottak nélkül működtetni. Például a resicai postamestert nem tudták eltávolítani tisztségéből, mert nem volt elég román nemzetiségű tisztviselő, hogy lecseréljék. Emellett sok vasutast kirúgtak, de sokat meg kell tartaniuk, mert nem volt hozzáértő emberük. Az állami és közalkalmazottakat megyei szinten vizsgálva kiderült, Romániában a harmincas évek közepéig a kisebbségek számarányuk szerint voltak jelen a közigazgatásban. A rendszer működtetéséhez a magyar alkalmazottakra is szükség volt – ezt a román közigazgatás is belátta, csak nem merték nagydobra verni.

Az összetartozás nem múlik el

Jogos kérdés, hogy az anyaország örült-e a bécsi döntésnek?  A két háború közötti magyar politikai elit nem kért volna vissza mindent, inkább a nyelvi határokra szorítkoztak volna, viszont befelé az volt a kommunikáció, hogy vissza kell szerezni az összes elcsatolt területet. A magyar társadalom nyomást gyakorolt a politikai elitre – emlékeztetett Ablonczy Balázs. A magyar kormány nem mondhatta a közvéleménynek, hogy kevesebbet kér vissza, mert nem szeretne túlságosan elköteleződni Németország felé.

Ha bizonyos értelemben igazságosabb lett volna a békeszerződés – például jobban figyelembe veszi a nyelvi határokat – a probléma nagyságrendje is más lett volna, de a revíziós nézeteket nem változtatta volna meg. A Kárpát-medencében nem lehet tiszta etnikai határokat teremteni, de fontos figyelembe venni mindazokat, akik a bécsi döntés következtében mégsem kerültek vissza az anyaországhoz. A kormányok reciprocitási politikát folytattak, úgy bántak kisebbségeikkel, ahogyan a másik ország bánt az övéikkel. Ez hatalmas visszaélésekhez, rengeteg esetben erőszakos tettekhez, mindkét oldalon százezres menekülthullámhoz vezetett – tette hozzá Egry Gábor, majd arra is kitért, hogy 1945-47-re már megvolt egy jól felépített revíziós propaganda, ennek hozadékaként például kialakult a földrajzi helyhez ragaszkodás a Kárpát-medencében. Megjelent az érzelmi kötődés a nagy Magyarország képéhez és az elszakított helyek iránti fájdalmas vonzalom máig megmaradt – a politikának pedig szembe kell néznie azzal, hogy ezek nem változnak. Egry Gábor azt vallja, diaszpóranemzetként az emlékezés során az összetartozás gondolatára kellene fektetni a hangsúlyt, mégpedig anélkül, hogy mai vagy egykori határok közé szorítanánk a magyar nemzetet.

Berekméri Gabriella, fotó: Sipos Eszter

Istent keresem

2Tim 4,9–22

„...hozd el a könyveket...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →