Múlt, jelen és jövő Aradon

2019. október 05., szombat

1848–49 szellemisége azt üzeni ma, hogy széthúzással nem, csak összetartással lehet megmaradni és élni. Az aradi magyarság pedig élni akar, ezt pedig jól jelzi, hogy alig egy évtizede épült a legújabb református templom a partiumi városban. Október hatodika előtt néhány nappal Aradra utaztunk, hogy az arad-gáji református gyülekezet tagjaival beszélgessünk a vértanúk emlékéről és a gyülekezetükről.

– Tiszta szívemből aradi vagyok – mondja meghatódottan Gáll István, amikor a vasárnapi istentisztelet után az aradi tizenhárom vértanú emlékéről kezdünk beszélgetni. István bácsi hetvenkilenc éves, egy hónapot és a kényszerű katonaságot leszámítva egész életét Aradon töltötte. Szívfájdalma, hogy a helybeli románoknak nem sikerül elmagyarázni, megtanítani az aradi tizenhárom történetét és azt: nem igaz, hogy ellenük irányult volna a szabadságharc. A Szabadság-szoborról szólva elmondja, kétszer sírt az aradi magyarság: amikor 1925-ben eltávolították a szobrot, és 2004-ben, amikor restaurálva, új helyen ugyan, de ismét felállították az emlékművet.

Közösen kellene hordani a terheket

Ma a belvárosi református templom szomszédságában, az úgynevezett Megbékélés Parkban áll a Szabadság-szobor, vele majdnem szemben egy diadalív, amely alatt román felkelők szobrai állnak. Majdnem szemben – ez azért érdekes, mert a két szoborcsoport alakjai így pont elnéznek egymás mellett. A megbékélés gondolata indokolt, de a teret a hétköznapokban használó aradi lakosokat láthatóan inkább elválasztja: a magyarok a Szabadság-szobor tövében, míg a románok a diadalív árnyékában beszélgetnek. Mialatt a Szabadság szobor-történetének érdekességeit hallgatjuk Czégé Imre lelkésztől, megszólít bennünket egy helyi férfi, amint meghallja, hogy magyarul beszélünk. Eddig biciklijét letámasztva ült itt a közeli padon. Úgy dől belőle a panasz, mintha soha senki sem hallgatná meg: Erdélyt sosem becsülték és ma sem becsülik meg a románok, ahogyan a tizenhárom aradi vértanút sem, pedig ők még értették, Erdély milyen fontos része az országnak – mondja. Melléülünk, még folytatja:  szerinte „Románia éhen halna Erdély nélkül”.

Erdődi Ottó, az arad-gáji gyülekezet kántora máshogyan látja mindezt. A templomban – ahol többekkel is beszélgetünk – mondja el, hogy számára éppen 1848–49 szelleme üzeni azt, hogy a széthúzás nem vezet sehová, csak összetartással lehet megmaradni, sőt, úgy lehet csak élni. Felidézi a tizenhárom aradi vértanú soknemzetiségű színességét. Persze a történelmi Magyarország és a Monarchia idejében ez természetes volt, Damjanich János szerb, Knezić Károly horvát, Aulich Lajos német, Poeltenberg Ernő osztrák, míg Kiss Ernő örmény származású volt. – Példát véve tőlük így kellene ma is hordozni a terheket, közösen a magyaroknak, románoknak és más nemzetiségeknek – mondja a kántor.

Ha teheti, minden évben kilátogat a vesztőhelyre Jank Ferenc, a gyülekezet főgondnoka, hogy emlékezzen a vértanúkra. – Mindig beleborzongok, hogyan lehettek ilyen kegyetlenek az emberek, hiszen Isten egészen másra tanít bennünket – mondja. A főgondnokságot nem magának kereste, de büszkén vállalta a feladatot. A 2005-ben befejezett templomuk építésében tett fáradozásait szívesen említi, mert úgy érzi, hozzá tudott járulni a megvalósításhoz. A kérdésre, templomépítésük azt jelenti-e, hogy jövőt is remél az aradi magyar reformátusság, Jank Ferenc igennel felel. Bár hozzáfűzi: egyre inkább jellemző, hogy „Isten dolgait félreteszik” az emberek. Ők mégis a jövőbe tekintve építik a közösségüket.

Idejében elvetni a magot

– Nincs jövő gyermekek nélkül, ők a jövő építésének téglái – mondja Kiss Enikő presbiter. – Fontos, hogy már gyerekként érezzék és tudják, hogy élő gyülekezethez tartozni jó, hogy van kire számítaniuk, és legyen baráti körük. Nálunk a gyülekezetben kevésbé vannak jelen a fiatalok, ezért is szükséges idejében elvetnünk a magot a szívükben-lelkükben. Reméljük, hogy majd felnőttként is ide tartoznak a családjukkal a közösségünkhöz – hangsúlyozza a tanárnő és édesanya.  Kirándulásokat 1992 óta szerveznek a gyerekeknek, de két éve már családos kirándulásokat is tartanak.

– Házat és templomot csak a jövőnek kezd el építeni az ember – mondja Czégé Imre, a gyülekezet lelkipásztora. Az 1980-as évek végén az arad-belvárosi gyülekezetben szolgálva irányította a templom és a parókia felújítását, hasonlóképp tett Kisperegen, majd Nagyperegen a templom mellett még az iskola felújítását is megszervezte.  Ezután engedett a hívásnak, és 1992-ben az arad-gáji gyülekezet lelkésze lett. Itt néhány hónap után már a templomépítést szervezte. Nem volt könnyű feladata, mert az első terveket a helyi hivatalok engedélyezték ugyan, de Bukarest nem, sőt, acél tetőszerkezetet, tűzcsapokat, óvóhelyet és tűzoltáshoz szükséges víztározó medencét írtak elő az építkezés engedélyezéséhez. Végül sikerült elérni, hogy mindebből megelégedjenek a fém tartószerkezet megépítésével. A hatóság belátta, ha baj lenne, a templom szomszédságában működő termálfürdő vize is alkalmas az oltáshoz. Így megépülhetett a templom, amelyhez jelképes – mai áron számolva – ötszáz lej, azaz valamivel több, mint harmincezer forint támogatást kaptak a román központi költségvetésből.

Templomuk építése sok szempontból különös történet. Egybeolvasztja a múltat, a jelent és a jövőt, például azért is, mert beépítettek néhány ablakkeretet a Galgón lebontott református templomból. A keretek évtizedekig vártak Aradon, hogy újra templom részét képezzék, de az építkezés többször meghiúsult. Először 1957-ben, amikor Csiha Kálmánt, a gyülekezet akkori lelkészét, későbbi püspököt börtönbe zárták az 1956-os magyarországi forradalom után. Csiha Kálmánnak egy obeliszk állít emléket a templom mellett.

– Arad emlékező város – mondja Czégé Imre az újabb történelmi események felidézéséhez kapcsolódva. – Mi, aradiak emlékezünk arra, mi történt október 6-án, hogy mi történt 1956-ban, és még sok minden másra, de a főhajtás mellett szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy a jövőt is építjük, ahogyan ezt az új templomunk is jelzi – erősíti meg újra a lelkipásztor.

Magyarul is, románul is tanítják egymást a gyerekek
A gyülekezetben természetesen jelen van a kétnyelvűség, főleg a gyerekek körében. Sokan születtek vegyes családba – magyarázza a lelkész –, van, aki magyarul tanul a gyülekezetben a többi gyerektől, míg mások itt egészítik ki a román nyelvtudásukat.

Sokszínű diakónia

A templomból átsétálunk a parókia kertjén keresztül az imaházba. Természetesen ennek az épületnek is megvan a maga története: hajdanán bankfiók volt. Erre ma már nem sok minden emlékeztet, de a mennyezeten még van egy vörösréz lámpa, amely abból az időből maradt – mutatja a lelkész. Ma hitelek helyett élő Igét kaphatnak itt az emberek. Egykor ezt az épületet akarták templommá átalakítani, de nem sikerült. Végül 2015-ben teljesen felújították az imaházat.

A raktárhelyiségben labirintusszerűen sorakoznak az egymásra tornyozott adományládák a lebontott galgói templom úrasztala és szószéke mellett. A gyülekezet egy holland alapítvánnyal áll partnerségben, az onnan érkező adományokat ők tárolják, majd innen a külföldi önkéntesek az aradi református gyülekezet fiataljaival és önkénteseivel viszik Aradra, Lippára és a megye falvaiba. A dobozokban gyermekruhák, játékok vannak, de akad babakocsi, mosógép, az udvaron pedig számtalan bicikli, kerekesszék is. Utóbbi azért is fontos, mert a gyülekezet 2010-óta minden évben szervez táborokat mozgáskorlátozottaknak, így a nekik szánt adományokat is könnyen célba tudják juttatni.

Az aradi-gáji református gyülekezet a hollandoktól függetlenül, már a rendszerváltás előtt segítette a látókörébe került szegényeket. A mai napig  tartanak saját gyűjtéseket is. Volt rá példa, hogy az adomány átadásakor látták, vízre lenne a legnagyobb szükség, ezért több kutat fúrattak a nyomorban élő családoknak, akiknek ezzel megoldódott az ivás, a tisztálkodás és a főzés gondja is. – Az adományokat főleg nagycsaládosok és nehéz szociális körülmények között élők kapják, de nemcsak magyarok és nemcsak reformátusok – mondja a lelkipásztor –, hanem mindenki, akinek szüksége van rá: románok, romák, szerbek, szlovákok is. 

Ez a kép pedig ismét az aradi tizenhármat juttatja eszünkbe, akik legalább annyiféle nemzetiséget képviseltek, mint ahányféle nemzetiségű családnak segített már a gyülekezet.

Hegedűs Márk, fotó: Kalocsai Richárd

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. október 6-i számában.

Istent keresem

Mal 3,13–24

„...különbség van az igaz és a bűnös között...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →