Látni több, mint kinyitni a szemünket

2019. október 14., hétfő

„Mindig imádsággal indulok és azzal is jövök el, mert Isten az egyetlen, aki meg tudja vigasztalni, azokat, akik elveszítették a látásukat” – vallja Nógrádiné Kovács Alexandra, a Református Missziói Központ Vakmissziójának lelkipásztora. Október 15-e a fehér bot napja, ebből az alkalomból a református vakmisszióról és a látássérültek lehetőségeiről, mindennapjairól beszélgettünk.

– Milyen személyes élmények indították el a református lelkészi szolgálat felé?

– Katolikus családba születtem, mindig jelen voltak életemben a hittanórák és a templomi alkalmak. Egy meghatározó emlékem van körülbelül öt éves koromból: mikor kijöttünk miséről, egy idős asszony felém nyújtott egy rózsafüzért és azt mondta, azért adja nekem, mert Istent fogom szolgálni. Bár akkor még nem tudtam, mit is jelent ez, örömmel elfogadtam. Aztán a szüleim áttértek a református vallásra, én pedig a Kecskeméti Református Gimnáziumba kezdtem járni, ahol áhítattal indultak a napjaim. Akkor éreztem először, hogy ez más, mint korábban, már Isten hívogat. Végül a konfirmáción kapott igém szólított meg: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz” (Józs 1,9). Még ezután is voltak bizonytalanságaim, orvos szerettem volna lenni, de folyamatosan ott motoszkált bennem a kérdés: a testet vagy a lelket gyógyítsam? Aztán egy újabb ige adta meg a választ: „Hallgass az Úr szavára, amelyet most mondok neked, akkor jól jársz, és életben maradsz!” (Jer 38,20) Ekkor rájöttem, hogy nem jó az, ha én irányítok, és átadtam a trónt Istennek. A teológián pedig megerősödtem abban, hogy ott a helyem.

– Egy éve szolgál a Református Vakmisszióban. Mik az eltelt idő tapasztalatai?

– Nem készültem a vakmisszióhoz, de tanulmányaim utolsó évében a férjemmel együtt sokszor kérdeztük Istent, mi a terve, merre menjek? Az egységes lelkészképesítő vizsga előtt ellátogattam Hajdúszoboszlóra, a debreceni látássérültek csoportjához, ahol olyan szeretettel fogadtak, amiből azt éreztem, helyem van közöttük. Végül aztán ide kaptam meg a kirendelést. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom érezni magam.

– Mivel foglalkozik pontosan ez a missziói terület?

– Alkalmakat szervezünk a munkatársaim és önkéntesek segítségével Budapesten, illetve Debrecenben és gyülekezeteket látogatunk. Hétfőnként konfirmációi előkészítőt tartok, négy látássérült testvérünk konfirmál majd 2020 pünkösdjén. Szerdánként tematikus beszélgetéseket szervezünk a fővárosban, a Hermina úti intézetben olyanok számára, akik frissen veszítették el látásukat – együtt próbáljuk feldolgozni ezt a traumát. Emellett csütörtökönként a Hungária úti intézetben vezetek csoportot, havi egy szombaton Debrecenben vannak csendesnapjaink, vasárnaponként pedig gyülekezetekbe megyünk érzékenyítő programokkal.

– Akik nemrég veszítették el látásukat, hogyan kezelik ezt a traumát?

– Tavasszal egy ilyen esetben egy láttássérült azt mondta nekem, már nem érzi bajnak, hogy nem lát, mert így ismerhette meg az Urat. Ez számomra is olyan döbbenetes volt, hogy megkönnyeztem. Ebbe a szolgálatba is mindig imádsággal indulok és azzal is jövök el, mert Isten az egyetlen, aki meg tudja vigasztalni őket. Hiába mondanék én magamtól bármit, a Szentlélek Isten az, aki beköltözik a szívükbe és megnyugvást, békességet ad nekik.

– Hogyan találnak rá a Református Vakmisszió tevékenységére?

– Nagyon sokszor látogatok el magánszemélyekhez is, mert így tudom a legkönnyebben hívogatni alkalmainkra a látássérülteket. A különböző egyesületeknek szoktam küldeni leveleket, de a legtöbb megkeresés telefonon érkezik: látogatást, lelkigondozói beszélgetést kérnek – én pedig azonnal megyek hozzájuk. A legtöbbször egymásnak adják át rólunk az információt.

– Hogy érdemes érzékenyíteni a társadalmat a látássérült emberek elfogadására és segítésére?

– Ha gyülekezetekbe megyünk, ott mindig röviden hirdetek igét, aztán átadom a terepet a látássérülteknek. Velünk szokott tartani a vakokból álló Landini együttes, és van, aki verset szaval. Ha egész napra megyünk egy egyházközségbe, akkor külön érzékenyítő programot is viszünk magunkkal: megmutatjuk a fehér bot használatát, bemutatjuk, hogyan telnek a látássérültek hétköznapjai; hogyan közlekednek vagy hogyan főznek meg egy bablevest.

– Ez valószínűleg mindenkit érdekel: hogyan?

– A Hermina úti intézetben van egy háromhónapos tanfolyam, melyre az egész országból jöhetnek látássérültek. Ott gyógy- és fejlesztőpedagógusok foglalkoznak velük, megtanítják nekik a fehér bot használatát, az önálló közlekedést és a mindennapos tevékenységeket. Ennek köszönhetően egy látássérült ember képes elvégezni ugyanazokat a dolgokat, mint a látó társai.

– Ezt a megtapasztalást hogy fogadják a látók?

– Meglepődnek – de ezen keresztül is rájöhetnek, hogy léteznek csodák. Amikor elkezdtem a szolgálatot, én is részt vettem ezen a tréningen a Vakok Állami Intézetében. Amikor megtanultam a Braille-írást és a szememet bekötve a mindennapi feladatok elvégzését, átéreztem, milyen érzés ez a nem látók számára. Jó volt megtapasztalni, hogy mindig van remény – kell hozzá az Úr segítsége, de ezt is meg lehet tanulni.

– Készülnek valamilyen programmal a fehér bot napjára?

– A látássérültekkel foglalkozó egyesületek országszerte szerveznek alkalmakat, így mi előrehoztuk műsorunkat október 7-ére, a Hungária úti intézményben találkoztunk. Mészáros János Elek, a 2012-es Csillag születik tehetségkutató győztese énekelt nekünk, történeteket mesélt és ezeken keresztül tett bizonyságot hitéről. A látássérültek pedig verseket szavaltak. Ez mindig jó alkalom arra, hogy találkozzunk és felhívjuk a figyelmet a közöttünk élő, nem látó emberekre.

Légy a látássérültek szemévé!

Október 15. a fehér bot világnapja – vagyis a látássérültek nemzetközi napja. Ahogy a látássérülteket segítő eszköz felhívja a figyelmet a segítségre szoruló embertársainkra, úgy figyelmeztet ez az alkalom arra, hogy a vakok és gyengénlátók életének megkönnyítése, megfelelőbb integrálása mindnyájunk kötelessége.  A világnap célja, hogy kinyissa a szemeket, és a figyelmet a segítségnyújtásra irányítsa. Hazánkban a rendezvénysorozat programjai leginkább az együttérzést és a megértést hivatottak felerősíteni, az érzékenyítéseket, előadásokat annak reményében tartják, hogy látók és nemlátók között leomoljanak a láthatatlan falak.

– Mik a tervek a Vakmisszióban a következő időszakra?

– Szeretnénk, ha nemcsak Budapesten és Debrecenben lennének alkalmaink, hanem feltérképezhetnénk az ország többi részét is. Jó lenne elérni azokat a gyülekezeteket, melynek vannak látássérült tagjai és eljutni iskolákba is csendesnapokat, érzékenyítő programokat tartani. Ezek azok a lehetőségek, amikor bizonyságot tehetünk arról, hogy Istennek mindenkivel terve van.

– „A hit hallásból van” – hitvallás lehet ez a látássérült emberek között? A szavakon túl hogyan közvetíthető számukra az ige?

– Mindenképp ez az alapvető számukra, hiszen ők a hallott igéből tudnak leginkább meríteni. Sokan ismerik a Braille-írást, vannak pontírásos Bibliák, és én magam is megpróbálok minél több éneket így leírni számukra, amiben sokat segít egy látássérült asszonytestvérünk. Azonban vannak – főleg a cukorbetegek között –, akik nem tudják elsajátítani a pontírást, ilyenkor csak a hang segít: az énekek szövegét például előre bemondom, de vannak már audio Bibliák, beszélő telefonok, számítógépek vagy éppen internetes lehetőségek. Nehezebb őket kimozdítani és megszólítani, mint a látókat, sokszor van bennük félelem és szorongás az utazás miatt is, de a vakmisszió autóval is segítséget nyújt a közlekedésben. A tapasztalat pedig az, hogy ha Isten igéje eléri őket, jönni fognak.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Sebestyén László

Istent keresem

1Thessz 2,1–12

„...a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →