Közös felelősségünk

2020. február 24., hétfő

Amikor a kommunista diktatúra áldozatairól beszélünk, akkor nemcsak ismert személyekre, hanem egyszerű családok százezreire gondolunk. A kommunista diktatúra azon túl, hogy kíméletlenül leszámolt azokkal, akik akár a legcsekélyebb mértékig is szembe mertek szállni a hatalmi gépezettel, egész társadalmi rétegeket tekintett pusztán ideológiai alapon ellenségének. A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján két ilyen sorsot idézünk fel.

„Szabadulásom után több mint két évtizeddel […] tudtam meg Fáy Aladár özvegyétől, hogy férje 28 évi tanári munkája után semmi nyugdíjat soha nem kapott. Fáy a börtönből 1954 nyarán súlyos […] betegen jött ki […]. Halála után, 1963 nyarán az özvegy kérvényezte a nyugdíj kiutalását. Elutasították. Amikor […] újra elővettük az ügyet és kérvényeztük az akkor 78 éves özvegy számára – méltányosságból – legalább valami kegydíj kiutalását […], 1981. május 14-én harmadszor is, most már véglegesen, elutasította a Társadalombiztosítási Bizottság. A bizottság elnökét részletesen tájékoztattam a Fáy családot 35 évvel ezelőtt sújtó kálváriáról, melynek terheit főként az akkor négy kiskorú gyermekkel visszamaradt Fáyné hordozta. Így működött 1981-ben – tehát a Független Kisgazdapártot szétzúzó koncepciós per elindítása után 35 évvel – a Társadalombiztosítási Bizottság.”

E bevezető idézet főszereplője Fáy Aladár festőművész, a Képzőművészeti Főiskola professzora, az Iparművészeti Iskola igazgatója. A régi, ismert református család leszármazottja koholt vádak alapján 7 évet töltött politikai elítéltként a diktatúra börtöneiben. Kiemelkedő művészeti tehetségének megfelelő állást a későbbiekben soha nem tölthetett be, méltatlan körülmények között, az állatkert segédmunkásaként hunyt el 1963-ban.

Aki Fáy családjának – a diktatúra kicsinyes bosszújának – történetét lejegyezte, az ügy egyik főszereplője volt. Az egykori református iskolaigazgató fiát, a második világháború alatti németellenes ellenállásba bekapcsolódó Arany Bálintot az úgynevezett köztársaság-ellenes összeesküvési ügyben, az egyik első nagyszabású, teljes egészében politikai indíttatású perben életfogytiglani, majd végül 12 év börtönre ítélték. Megrendítő emlékirata, A koronatanú első kézből tudósít a per előkészítéséről, a kihallgatásokról, az Andrássy út 60. kegyetlenségéről. A címadás arra utal, hogy neki szánták a koronatanú szerepét, de ő a nyilvános tárgyalás első napján – nem kis bátorságról tanúságot téve – visszavonta az erőszakkal kikényszerített vallomásait.

E persorozat – amelyben több mint 260 embert ültettek a vádlottak padjára, egy embert kivégeztek, és összesen több mint 250 év börtönbüntetést szabtak ki – végső célja a nem kommunista politika-szellemi elit megtörése volt. A kommunista párt így akarta a magyar nemzetgyűlés demokratikusan megválasztott többségi pártját, a kisgazdapártot megsemmisíteni. Nem véletlen, hogy az első számú célpont Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára lett, szellemi és erkölcsi értelemben egyaránt a legjelentősebb vezető, aki talán a legkövetkezetesebben tiltakozott a szovjetek és a magyarországi kommunisták törvénytelen akciói ellen. A Vörös Hadsereg katonai elhárítása, a magyar törvényeket lábbal tiporva, február 25-én hurcolta el a politikust. A súlyosan jogsértő tett pontosan mutatta, hogy a szovjetek megszállta Magyarországon semmi esélye nem maradt a demokratikus berendezkedés híveinek.

A per egykori elítéltjeinek – így Fáy Aladárnak – az élettörténete arra is rávilágít, hogy a diktatúra egykori áldozatainak és családjainak megpróbáltatásai büntetésük után sem értek véget. Szabadulásuk után is másodrendű állampolgárok maradtak. A politikai rendőrség mindvégig megfigyelés alatt tartotta őket, nem kaphattak tudásuknak megfelelő állást, ami a magyar társadalom számára óriási szellemi veszteséget, családjaik számára pedig a folyamatos kiszolgáltatottságot jelentette. Fáy Aladár özvegyének a per után 35 évvel elutasított méltányossági nyugdíjkérelme a rendszernek a kisszerűségben megnyilvánuló lényegét tükrözi, nemcsak az elemi humanitás hiányát, hanem a diktatúra bürokratizált személytelenségét és a Rákosi-korszakkal való kontinuitás vállalását is. Nemhogy az egykori politikai ellenfeleknek, de a családtagjaiknak sem kegyelmeztek. Az áldozatok kései elégtételt csak a diktatúra bukása után kaphattak. Kényszerűségből elhallgatott történeteiket megőrizni és továbbadni közös felelősségünk.

Földváryné Kiss Réka

A szerző a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.

Istent keresem

Lk 20,9–19

„A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink