„Kérdezzék meg, hogy mit jelent!”

2020. március 05., csütörtök

Fontos, hogy egyházunkban emberileg, szakmailag és spirituálisan is felkészült munkatársak foglalkozzanak a rászorulókkal, véli Beszterczey András. Erről beszélgettünk a Magyarországi Református Egyház (MRE) az ettől az esztendőtől kezdve régi-új megnevezéssel működő Diakóniai Irodájának vezetőjével, akitől azt is megtudtuk, hogy nem csak a nevük változott meg.

– Ha laikusként a „szeretetszolgálat" szót halljuk, legtöbbünk lelki szemei előtt a Nyilas Misi Pakk, az Otthon Melege tűzifaprogram és társaik, a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) közismert kampányai jelennek meg. Ez azonban így nem teljesen helytálló, hiszen ön a – mindeddig – Szeretetszolgálati Iroda néven működő egység vezetője, amely nem azonos az MRSZ-szel.

– A református egyházban évtizedek óta működő Diakóniai Osztály idővel Szeretetszolgálati Iroda, 2020. január 1-től pedig újra Diakóniai Iroda lett. Az első névváltozás azért is történt, mert az akkori vezetők úgy gondolták, hogy a diakónia szó kevésbé érthető a közvélemény számára. Egyszerűbb, befogadhatóbb, kedvesebb nevet akartak kitalálni, amely egyben hívószó is, és jobban tükrözi az irodán keresztül végzett szolgálatot. Ezért cserélték le akkoriban a Diakóniai Osztály nevet. Idővel viszont megfogalmazódott az igény arra is, hogy legyen az egyháznak egy olyan alapítványa, amely célzott karitatív tevékenységet folytat: krízisintervenciót, a szegények elérését, a katasztrófák idején a gyors segítségnyújtást. Erre azért volt szükség, hogy az egyház még egyértelműbben kiléphessen az intézményes keretekből, és legyen olyan rugalmasabb szervezet, amely gyorsan tud reagálni. Így jött létre a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány, amelyet ma röviden MRSZ-nek hívunk. Ekkor kezdődtek a félreértések is.

– Egyházunkban tehát mindeddig két „szeretetszolgálat" nevű egység működött, az MRSZ Alapítvány és az MRE Szeretetszolgálati Iroda. Nem okozott ez többletmunkát a mindennapi feladatokban, illetve zavart a támogatókban?

– Számunkra ez mindig egyértelmű volt, mert míg a Szeretetszolgálati Iroda az intézményes diakóniában tevékenykedik, és a fő profilja az intézményfenntartás, addig az alapítvány a maga szociális és karitatív kereteiben egészen más oldalról próbálja elérni a rászorulókat. Az is motivált minket a névváltoztatásban, hogy az esetleges támogatóknak is legyen egyértelmű, melyik szervezetet keresik fel. A többletmunka inkább a titkárságunkon csapódott le: a napi telefonhívásaink több mint felét az tette ki, hogy az Irodát hívták fel olyan felajánlással vagy kéréssel, amelyben az alapítvány volt az illetékes. Hála Istennek, egy épületben van a székhelyünk, így a kolléga azonnal a megfelelő helyre tudta kapcsolni a hívót. Viszont az nem igaz, hogy két szeretetszolgálata van az egyháznak. Én abban hiszek, hogy egy szeretetszolgálata van, amelynek a korábban említett logika szerint van két megjelenési formája. Egészen más szervezeti felépítést igényel a jelenleg ötvenegy intézményt fenntartó iroda vezetése. A mi működésünk anyagi forrása elsősorban nem adományokból, hanem állami támogatásokból származik: minden intézményünk célzott állami támogatásokat kap, a gondozottainktól pedig térítési díjakat kérünk. Ez rengeteg pénz mozgatását is jelenti: a támogatásokat nemcsak elfogadni kell, hanem el is kell velük számolni. Az irodánkban olyan munkatársak dolgoznak, akik jogi, szakmai, személyügyi, könyvelői segítséget tudnak nyújtani a teljes hálózat számára. Egy közel hétezer ellátottal és mintegy ezernyolcszáz munkavállalóval működő intézmény esetében ehhez komoly apparátusra van szükség. Az iroda azt a célt szolgálja, hogy „minden illendően és rendben történjék" (1Kor 14,40).

– Január 1-től Diakóniai Iroda megnevezéssel működnek tovább. Ez már kifejezőbb név, de ha az interneten keresgélünk, kevés különbséget fedezünk fel az iroda és az alapítvány arculata között.

– Kezdetben az irodának is az volt az irányelve, hogy az alapítvány az iroda egyik kinyújtott karja, amellyel a jobban szem előtt lévő helyzetekre, eseményekre reagál, és amelyen keresztül meg tudjuk mutatni a társadalomnak, hogy az MRE törődik a rászorulókkal. Az alapítvány jelent meg a logóval a sajtóban, és így az arculatunk összemosódott. Mostanra fogalmazódott meg a vágy, hogy mindkét szolgálati ág hatékonyabban mutassa meg a saját tevékenységét. Szeretnénk, hogy ha például a fogyatékossággal élők vagy az idősek között végzett intézményes szolgálatra gondol valaki, akkor a Diakóniai Iroda jutna eszébe. Ezért tervezzük saját arculat, új logó megalkotását is. Szerintem ez a lépés nem gyengíti, inkább erősíti a két szolgálatot.

– Változott a megnevezésen kívül más is?

– A Zsinat úgy döntött, hogy az eddig a református egyház központi fenntartásában lévő intézmények fenntartója mostantól az iroda lesz. Ez óriási felelősség mindkét oldalon. Nagy bizalom ez a zsinati atyák részéről. Hálás vagyok érte, mert úgy hiszem, hogy ez az iroda többéves szolgálatának az elismerése és eredménye. Jó sáfárként próbáltuk hűen őrizni és gyarapítani azokat a tálentumokat, amelyeket kaptunk, így most továbbléphetünk. Ezzel a lépéssel együtt adta magát a névváltozás, amelyben van némi szándékosság. A diakónia a szekuláris, modern világban sok ember számára nem érthető fogalom. De pont ezért a szándékosság: kérdezzék meg, hogy mit jelent! Akkor elmondhatjuk, és máris létrejött a párbeszéd: bizonyságot tehetünk. A diakóniának szélesebb jelentéstartalma is van, mint a szeretetszolgálatnak. Szótári jelentése szerint ugyan a diakónia épp szolgálatot, szeretetszolgálatot jelent, de jelenti a támogatást, a segítséget is. A görög diakonos szó jelentése szolga. De van a szolgára másik kifejezés is, a doúlos. Ő társadalmi meghatározottsága szerint szolga. A diakonos viszont elhívást kapott, tudja, kinek és mi célból szolgál. Ezért vélem úgy, hogy a diakónia többletjelentéssel bír, mert olyan tudatos professziót feltételez, amelyben megvan az elhívás, a felkészültség, a tudatosság és a hozzákapcsolt szolgálati irány. A diakónus ehhez teljes mértékben tartja magát, emberileg, szakmailag és spirituálisan is felkészült.

– Milyen intézmények és szolgálati területek tartoznak önökhöz?

– A legtöbb ellátottunk idős ember. Fogyatékossággal élőket is gondozunk, kisebb létszámban hajléktalanokat, pszichiátriai betegeket segítünk, és a sikert spirituális értelemben tekintve eredményesen próbálunk szenvedélybetegekkel, fiatalokkal, tinédzserekkel törődni. Új ágazatunk a felzárkózás, amely a leghátrányosabb országrészekben a leszakadó, lemaradó gyermekeknek, szülőknek akar segíteni tanodákkal, biztos kezdet gyermekházakkal. Kiemelten több odafigyelést igénylő területünk a gyermekvédelem: nevelőszülői hálózatot tartunk fent, amelyen belül közel ezernyolcszáz gyermeket nevelünk, emellett pedig családok átmeneti otthonában is foglalkozunk a segítségre szorulókkal. Valószínűnek tartom, hogy a jövőben mindegyik terület tovább fog növekedni.

– Melyik területen érzi a legnagyobb szükségét a munkájuknak?

– Az előbbi sorrend jelzi a társadalmi igényt is. Az idősödés – ha megadatik – az élet természetes része. A mindennapjaink része az is, hogy a fogyatékossággal élő emberek velünk élnek, habár ők nincsenek és nem is lesznek annyian, mint az idősek. Ezért az idősgondozás mindig nagyobb feladatunk lesz, de őket követik a fogyatékossággal élők. Amiben úgy érzem, hogy – nemcsak mi, hanem az egész ország ellátórendszere – le vagyunk maradva, az a szenvedélybetegek és a pszichiátriai betegek segítése. Ahol viszont jelen vagyunk, ott sikereink vannak: a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Központ, a Válaszút Misszió Drogkonzultációs Iroda, a dunaújvárosi drogambulancia és nappali ellátásunk mind-mind olyan ikonjai ennek a missziónak, amelyekre büszkék lehetünk, és hálát adhatunk azért, hogy jól működnek.

– Hogyan kerül be valaki a rendszerükbe? Az egyháztagok mellett mások is kaphatnak segítséget?

– A samaritánus lelkületnek ott kell lennie a szolgálatokban. Ez azt jelenti, hogy ha egy rászoruló embernek akkor és ott az én segítségemre van szüksége, akkor és ott teszem a dolgom. Nem minősítem aszerint, hogy melyik valláshoz, népcsoporthoz tartozik, vagy milyen nyelven beszél. Nem teszek és nem is tehetek különbséget. Akkor és ott neki az én segítségemre van szüksége. Erre fűzöm fel a diakóniai munkát. Az egyházba való beágyazottságunk miatt a legtöbb jelentkező a gyülekezetekből jön, de a diakóniánk minden segítséget kérő számára nyitott. De míg egy karitatív szervezetnek elemi kötelessége, hogy ha megtörténik a baj, azonnal menjen és segítsen, addig hozzánk leginkább jönnek az emberek: szóban vagy írásban kérik a gondoskodást, így segítjük tovább utána az életüket. Az állami támogatás miatt viszont van kötelező kiválasztási szempontunk: az állam megmondhatja, hogy rászorultság alapján kiket vehetünk föl arra a helyre, amelyet ő fizet. Idősellátás esetén például olyanok jöhetnek be az otthonokba, akiknek négy óránál több gondozásra van szükségük. Minden területnél vannak feltételek. Szomorú, hogy egyáltalán lennie kell intézményes formában kiépült szociális, diakóniai rendszernek – én annak örülnék igazán, ha az idősotthonainkat be kellene zárni, mert mindenki saját családjával maradhatna, és életük végéig gondoznák őket. Erre viszont senki sincs felkészülve, ez már a bibliai időkben is probléma volt. Ezért is lettek a diakónusok, hogy törődjenek az özvegyekkel, az árvákkal, a betegekkel. Ezt szent kötelességnek tartom – így segítjük őket.

– Vannak időszakos programjaik, akcióik is?

– Előfordulnak ilyenek, habár nálunk a tényleges akció a folyamatos, mindennapi szolgálat, munka. De például, hogy a társadalmat érzékenyítsük, a sajósenyei szolgáló közösség Kövér Imre intézményvezető irányításával több évig Együtt – Egymásért elnevezéssel kétévente fesztivált szervezett, amellyel a fogyatékossággal élőkre hívtuk fel a figyelmet. Mára már ez a fesztivál átkerült Őrbottyánba, ahol már meg is tartottuk az első sikeres rendezvényünket. Világossá szeretnénk tenni, hogy az ő életük ugyanolyan szép és teljes, és semmivel sem hátrébbvaló, kevesebb, mint a miénk – csak ők másként élik meg a hétköznapjaikat.

– Milyen terveik vannak ebben az esztendőben?

– A további tervek a szervezeti változás miatt még alakulnak. Hála Istennek, az állami ágazatirányítás számon tart minket: a módszertani csoportunkat minden egyeztetésbe bevonják. Ez is a munkánk elismerése, és azt bizonyítja, hogy amit teszünk, az jó és példaértékű. Habár véleményem szerint nem elég a példamutatás: vonzóvá is kell lennünk.

Kocsis Julianna, fotó: Sebestyén László

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2020. február 2-i számában.

Istent keresem

Lk 20,9–19

„A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink