Adventi látogatás – Szűcs Ferenc igehirdetése

2010. december 13., hétfő

Nyíljon ki a fülünk az evangéliumra, nyíljon meg a szemünk, hogy lássuk a világosságot, amely meglátogat bennünket és oldódjon meg a szánk és a nyelvünk!

Nyíljon ki a fülünk az evangéliumra, nyíljon meg a szemünk, hogy lássuk a világosságot, amely meglátogat bennünket és oldódjon meg a szánk és a nyelvünk hangzott el Szűcs Ferenc igehirdetésében egy évvel ezelőtt. Adventben, karácsonyra készülődve az ünnephez kötődő prédikációkat, áhítatokat adunk közre, most a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetőjének a Lk 1,7679 alapján elmondott igehirdetését közöljük.

Lekció: Lukács 1, 6479.
Textus: Lukács 1, 76
79
...mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait, hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által, Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogatott minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.

Valaki az első század énekeskönyvének nevezte Lukács evangéliumának elejét. Valóban, a négy evangélium közül itt énekelnek a legtöbbet. Amint hallottuk a lekcióban, énekel Zakariás pap, Keresztelő János apja, énekel Mária és Erzsébet, énekelnek Bethlehem mezején az angyalok, és szép búcsúéneket mond az öreg Simeon is. Később az óegyház liturgiájában latin kezdő szavaik alapján emlegették ezeket az énekeket.

Az evangélista szinte úgy látja az idők teljességét, az üdvtörténet csúcsát, mint egy csodálatos liturgiát, ahol a menny és a föld felelget egymásnak. Csodálatos angyali üzenetek, anunciációk hangzanak el a magasságból, amire szinte visszhangzik a föld és ének fakad fel a szívekből.

Tulajdonképpen ennek kell történnie azóta is minden ünnepen. Isten megszólít minket, bejelenti nekünk a jó hírt és ahol ezt megértik, ott úgy zendülnek meg a szívek, ahogy egy igazán nagy művész keze nyomán megszólal egy hangszer. Valójában ma is csak ott van igazán ünnep, ahol elér az evangélium, az örömhír az emberekhez és ennek nyomán ének, Istent dicsőítő és magasztaló dallam csendül fel.

1. Zakariás énekében kétszer is visszatér ez a  kifejezés, hogy Isten meglátogatta népét. Ezért ez a zsoltár is olyan, mint egy visszapillantó tükör. Adventben, karácsony küszöbén tudatosan kell felidéznünk, hogy hányszor és hogyan látogatott meg az Isten már eddig is. Sajnos, a mi nyelvünkben ennek a kifejezésnek inkább negatív csengése van már. „Nagyon meglátogatta őt az Isten” – ez faluhelyen az én gyerekkoromban valami nagy próbatételt jelentett legtöbbször. Annak a finom körülírása volt, hogy valakit valami nagy baj, gyász vagy veszteség ért. Sajnos ezért ebben a mondásban az Istentől való félelem jelenik meg. Jaj, csak ne látogasson meg inkább, mert akkor elvesz valamit! Elveszi az egészségemet, elveszi mellőlem azt, akit szeretek. Elveszi a szívemből a békességet.

Zakariás éneke nem ilyen látogatásról szól. Szabadulásokra emlékezik és arra, hogy Isten megadta, hogy félelem nélkül szolgáljunk neki. Lassan kezdjük elfelejteni azokat az időket, amikor sokaknak félteni kellett az állásukat, amikor megkereszteltették gyermeküket, vagy akár csak a templomba jöttek. Zakariás éneke visszanéz és látja azt az Istent, aki megemlékezik ígéreteiről, aki nemzedékről nemzedékre megtartja a szövetséget, és akinek a látogatása mindig szabadulást, békességet jelentett.

Az adventi és a karácsonyi csendben fel tudjuk-e idézni, hogy amikor sötétségben ültünk, a halál árnyékában, akkor egyszer csak váratlan látogatónk akadt. Bekopogott hozzánk és egyszerre csak világosság támadt. Mint amikor egy sötét szobában felhúzzák a redőnyt és beragyog a napfény.

Aligha lehetne szebb képpel kifejezni az Úr érkezését, mint egy váratlan látogatással. Hiszen nemcsak a mi életünk, de egyházunk története, sőt népünk története is tele van ilyen meglátogatásokkal. Testvéreim, a reménység ma is abból táplálkozik, hogy felidézzük, megénekeljük annak az Istennek a látogatását, aki éppen a legsötétebb időkben jelentkezett be és azt mondta: nem vagy egyedül. Lehet, hogy sokan gyűlölnek, de én örökkévaló szeretettel szeretlek téged.

2. Isten látogatása mindig nagy kontrasztokat jelent. Ő úgy jön fényt és életet hozva, hogy sötétség borítja a földet és éjszaka a népeket – ahogy Ézsaiás próféta látta a maga idejében a történelmi helyzetet.  Isten könyörülő irgalma azt jelenti, hogy a napfelkelte, a felkelő fény jön látogatóba.

Jó száz éve legalább, hogy sokan úgy beszélnek a mi nyugati kultúránkról, világunkról, mint amely valóban a napnyugtának a világa. Sokan mondják ki, hogy Európa, a nyugati civilizáció a lenyugvó nap kontinense. És ez persze igaz a tőlünk még nyugatabbra eső kontinensre, Amerikára is. Akik ezt gondolják, azoknak sok szempontból igazuk is van. A szellemi, az erkölcsi helyzet valóban olyan, hogy megnyúlnak az árnyak. Rávetülnek a közösségi életre, a politikára, a gazdaságra és joggal érzik sokan, hogy ez a napnyugat csakugyan a maga naplementéjét éli át.

Adventi igénk azonban naptámadatról, felkelő napról beszél. Egy olyan új hajnal hasadását jelenti be, amely fényét nem a nagyvárosok villózó műfényeiből kapja, hanem az égen megjelenő nap erejéből és tüzéből.  Zakariás éneke nem sokkal Jézus megszületése előtt az ő látogatását jelenti be. Aki a világosságból való világosság és az igaz Istenből való igaz Isten – ahogy egyik óegyházi hitvallásunk mondja. Benne valóban Isten, az igazi világosság látogatta meg ezt a földet. 

Igen, ezt már tudjuk és hirdetjük több mint kétezer éve. De hát akkor mért nincs több fény, több igazság és forróbb szeretet ezen a földön?

Nyilvánvalóan nem azért mert a fényforrás megszűnt, hanem azért, mert a látásunkkal, a szemünkkel történt valami baj. Oscar Wilde-nak van egy megrázóan szép novellája a vakok völgyéről. Egy olyan zárt közösségről szól ez az elbeszélés, ahol valamilyen különös járvány következtében már nemzedékek sora született úgy, hogy semmit sem látnak. Egyszer azonban valaki betéved ide a látók közül. És ekkor támad igazán nagy konfliktus, mert ez az idegen különös dologgal bosszantja fel azokat, akik már beletörődtek abba, hogy a dolgokat csak másképpen lehet érzékelni. Ő a csodálatos tavaszi színekről kezd beszélni, a napfelkeltéről, a virágok színpompájáról és ez az idegen teljesen összezavarja a közösség életét.

Valószínűleg maga az író is karácsonyi novellának szánta eredetileg az írást, mert valami hasonló dolog történt velünk, emberekkel is. A vakok völgyét, a sötétségben ülő népet, a halál árnyékában lakozókat meglátogatta a felkelő fény a magasságból.

De úgy látszik, ez önmagában még nem elég. Még egy csodálatos gyógyulásnak is meg kell történnie, hogy igazán látóvá legyünk. Valakinek meg kell nyitni a szemünket.

3. Zakariás pap története ezt a folyamatot is elmondja. Mert mi is történt vele? Gábriel angyal nagy örömhírét hallotta ő a templomban, mégpedig szolgálata közben. Neki és feleségének fia fog születni, aki majd az érkező megváltó útkészítője lesz. Ez olyan hihetetlennek és lehetetlennek tűnt számára, hogy nem merte komolyan venni. Bizonyára feltűnt már sokaknak, hogy a Szentírásban ez is típustörténet. Amikor valami nagy korszakváltást készít az Isten, akkor sorra-rendre idős házaspárokhoz kopogtat be az isteni hírnök és bejelenti egy gyermek születését. Biztosan nem véletlenül van ez így, mert a hitnek és a reménynek az igazi próbája az, hogy támadhat-e élet, jövő ott, ahol már a biológia rendje szerint ez lehetetlen.

Azt kell mondanunk, hogy amikor a naptámadat meglátogat minket, akkor az felkavarja a vakok völgyének világát. Azt, hogy a sötétben minden bűn egyforma és semminek nincs következménye – vagy a másik oldalon azt, hogy úgysem változik itt semmi, meg kell szokni a sötétet, alkalmazkodni kell ahhoz, hogy így mennek a dolgok, hogy csak tapogatjuk a falakat – ahogy Ézsaiás mondja, mert kiutat úgysem látunk.

Úgy gondolom, Zakariás pap tipikus példája a vakok völgyének. Egy kicsit a jeruzsálemi papságnak is. Amelyik végzi a szertartást a templomban, de nem vár változást a mindennapi életben, nem készül arra, hogy Isten valami újat cselekszik. Nem hisz abban, hogy lehet öregen is újonnan születni. És ezért Isten kilenc hónapra megvonja a szót ettől a szolgájától.

Igen, van egy ilyen advent is a Bibliában. Amikor az Úristen azt mondja: légy csendben. József Attila sorai jutottak eszembe: ”Fecseg a felszín, hallgat a mély.”

Igaz, ez a mi egyházi életünkre is! Sok minden hangzik sokfelé, de a szólás szabadságában nem mindig vesszük észre, hogy sokszor a felszín fecseg.

De ennek a több hónapos adventi hallgatásnak az az áldása, hogy amikor Zakariás újra szót kap, akkor ez a szó az Istent magasztaló ének lesz. Lehet, hogy köztünk is vannak olyanok, akik úgy érzik, egy időre megvonta a szót tőlük az Isten. Karácsony közelében jó lenne talán azon elgondolkozni, nem azért van-e ez, mert régóta vár tőlünk talán egy nagyon fontos szót Ő maga. Mert ugye ismerjük mindnyájan azt, amikor halogatjuk a döntést, amikor nem merjük elkötelezni magunkat, akkor sok mindent mondunk, mégis mindig megkerüljük a határozott választ.

Ezért akar Isten előbb látóvá tenni bennünket, hogy hallhatóak is legyünk. Ez fordítva nem megy. A sorrend ez: Hittem, azért szóltam. Ha valakitől Isten egy időre megvonja a szót, akkor azon kell elgondolkozni: nem a hitemet, a látásomat akarja-e előbb gyógyítani, hogy azután megnyissa az én ajkamat is, hogy hirdesse szám az  Ő dicséretét?

Azzal kezdtem az igehirdetést, hogy az igazi ünnep, az, amelyikben felzeng az Istent magasztaló ének. Ám ez soha nem a szánknál kezdődik. Nem a hangszalagok kérdése a karácsonyi ének, hanem azé, hogy megnyílt a fülünk, a szívünk és a szemünk.

Legyen ez a sorrend ezen a karácsonyon is: nyíljon ki a fülünk az evangéliumra, nyíljon meg a szemünk, hogy lássuk a világosságot, amely meglátogat bennünket és végül oldódjon meg a szánk és a nyelvünk, mert áldott az Úr, Izráel Istene, aki meglátogatta és megváltotta népét. Ámen.

Istent keresem

2Krón 34

„...leromboltatta az oltárokat, ...összetörette a bálványokat...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →