Prostituáltak

2012. december 18., kedd

A Fiú botrányos, mert a szentség kiáradására és a csoda természetére vonatkozóan személyes kérdésfeltevést fogalmaz meg, amitől a történelminek nevezett egyházban bizonyára elszoktunk, és nem is tartjuk illendőnek – véli Visky András író.

Petrik András A Fiú című filmje azt a kérdést veti fel – Balassa Péter szép szavával: – a fényíráseszközeivel, hogy milyen módon válhat saját kultúránk jelenidejévé a Megváltó születésének csaknem kétezer éves története, ez a múltbéli egyszeri és szent esemény. Vagy, másként fogalmazva: mi is tulajdonképpen a csoda valódi karaktere számunkra, amennyiben csoda alatt most az emberi és isteni közvetlen, minden korábbi tapasztalatot, bejáratott és rögzült nyelvi jelentést, nem utolsó sorban pedig teológiai tudást fölülíró és megkérdőjelező találkozását értjük.

A film szélsőséges reakciókat, átkokat és magnificatokat váltott ki a hívők körében, a szenvedélyes állásfoglalásokat olvasva azt hihetnénk, dogmatikai vakság és teológiai dilettantizmus, tolakvó exhibicionizmus és extrém provokációk uralják a képsorokat, de szó sincs róla, a kortárs film-, valamint persze színház-, képző- és performansz-művészeti szcénát tekintve ugyanis kifejezetten szelíd, finom poétikus elemekkel és gyermekien tiszta humorral „megemelt", csöndes alkotással van dolgunk, amelyet ráadásul a bibliai ábrázolások legjobb hagyományát fölidéző képi látás (operatőr Győri Márk, jelmez Szlávik Júlia) és rendkívül visszafogott, precíz színészi munka jellemez (György Evelyn, Kovács Krisztián, Kürthy Lajos, Nagy Ervin, Kovács Patrícia, Rajkai Zoltán), nem feledve a viszketeg eredetiség kísértésének egyetlen pillanatra sem engedő forgatókönyvet (Petrik András, Pásztory Ádám, Gyöne László), valamint a film teljes, kiválóan megalkotott hangzásvilágát a világ felett dobogó szív erős motívumával (zeneszerző, sound designer Mizsei Zoltán). Úgy tűnik viszont, hogy mindenkit váratlanul ért, hogy az egyház felkérésére született, reprezentatív adventi mozi megalkotását és legyártását nem mindenestől fogva megbízható szalonművészekre bízta az egyházi vezetés – nos lássuk be, ez igazán nagy meglepetés, mi több, karácsonyi ajándék! –, nem olyanokra tehát, akik státuszuk tekintélyénél fogva tudják, mi a karácsony lényege, és ezt megnyugtató módon, magukat körültekintő teológiai kontrollnak alávetve és lehetőleg saját gondolat nékül közvetíteni is módjukban áll, mindannyiunk megnyugtatására.

A Fiú azonban – nem utolsó sorban az állóvizek felzavarására magukat elszánt adventi angyaloknak is hála! – botrányos mégis, mert a szentség kiáradására és a csoda természetére vonatkozóan személyes kérdésfeltevést fogalmaz meg, amitől a történelminek nevezett egyházban bizonyára elszoktunk és nem is tartjuk illendőnek. Ha kampány, akkor a filmnek perfekt intézményi önreprezentációnak kell lennie, elsőrendűen ideológiai képződménynek tehát, amit az alkotásnak alázatosan szolgálnia kell, és véletlenül sem megkérdőjeleznie. Petrik András filmje viszont nem kérdőjelez meg semmit, ennél sokkal tovább megy, egyszerűen figyelmen kívül hagyja az ilyesfajta terméketlen megfontolásokat és a találkozás valódiságára, ennek elképesztő, nyitott lehetőségére koncentrál. Kiemeli tehát a karácsonyi történetet az önelégült és agressziv kinyilatkoztató beszédmód centrumából és visszahelyezi a perifériára, oda, ahol mindig is volt, a lehető legközelebb a minden mozzanatában ma is botrányos első karácsony szituációjához, és így teszi ki magát és a nézőt az evengéliumi történetnek. Ezzel a döntéssel a film arra irányítja a néző figyelmét, hogy akik tisztában vannak a karácsony lényegével, vagy akik pontosan tudják, hogyan is illik, kell és lehet Istennek magát kinyilatkoztatnia a világban, azok bezárták magukat a vallásos rutin vagy az önigazult teológiai furror ketrecébe, ahonnan csak a radikális nyelvi megújulás feltételével van kitörés.

A vitában mindazonáltal elhangzik egy kérdés, amely személyesen megérintett, kísérletet teszek tehát erre az egyetlen fölvetésre a magam módján válaszolni, adventi lelkigyakorlatként, ha úgy tetszik. A kérdés így hangzik: Mit keres egy prostituált ebben a születési sztoriban?

Azt amit mi mindannyian és bizony én magam is: hitelességet, létezésünk méltóságát, a szeretet közvetlenségét és ingyenességét, iszonyatos örömtelenségünk és meddőségünk elvételét, istenarcúságunk helyreállítását. A film prostituáltja ugyanazt keresi, amit egy bibliai másik, a városból kitaszított, kőfalon lakó jerikói Ráháb, akit a Zsidókhoz írt levél szerzője Ábrahámmal, Jákóbbal és Józseffel együtt a hit hősei között emleget, mert Józsuét és társait „békességgel fogadta", és akit a Szentírás Jézus nemzetségtáblázatába is fölvesz, tehát Krisztus ősanyjaként emleget.

A Megváltó közvetlen közelségében mindannyian, nincs kivétel, prostituáltak vagyunk, beleértve az egyházi intézményt is: ennek a belátása valódi kezdet mindannyiunk számára, ehhez a nullaponthoz vezet vissza mindegyre a karácsonyi Evangélium. A belátásból viszont máris öröm fakad, a világban való létezésünknek egy egészen más perseptívája. Egyikünk sem stratégiai partnere a szentség kiáradásának és Isten önmaga kinyilatkoztatásának. Ráhábnak lenni viszont nagy esély, ha valaki, akkor ezt Ráháb tudván tudja.

Visky András író, egyetemi tanár

Istent keresem

2Tim 1,1–7

„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →