Újradefiniálni a missziót

2013. március 06., szerda

A Dél-Afrikai Holland Református Egyház és a Magyarországi Református Egyház partneri szerződést kötött 2011-ben, hogy ezzel is hangsúlyozzák közösségüket, tanuljanak egymástól. Attie van Niekerk, a NOVA egyik alapítója és igazgatója, egyben a Pretoriai Egyetem teológiaprofesszora nemrég hazánkba látogatott és előadást is tartott a misszió újrafogalmazásáról.

A misszióról és a világban jelen lévő szegénységről alkotott különleges nézőpontról beszélt. Mi keltette fel az érdeklődését a téma iránt?

Amikor teológiát tanultam, akkor kezdtem ráeszmélni, hogy Isten királysága magába foglalja az egész életet, a teljes valóságot, és hogy az egyház erről a királyságról tesz bizonyságot. Ám ez a királyság sokkal nagyobb, mint maga az egyház. Isten uralkodik a történelem felett, munkálja a világtörténelmet, nem csak az egyházban és nem csak mint egy szellemi-lelki entitás. Azt hiszem, ez a felismerés nagyon fontos volt, és ekkortól fogva rendszeresen kerestem a kapcsolatot nagy szükségben lévő emberekkel. Mindig úgy éreztem, hogy nem nézhetem az emberek szükségét, ha közben pedig figyelmen kívül hagyom őket magukat. Dél-Afrikában ez erőteljesen kötődik az apartheid mozgalomhoz. Kezdtem rájönni, hogy a szegénység, igazságtalanság és egyenlőtlenség a mi emberi tevékenységeinknek eredménye, és az egyenlőtlenség egy olyan jelenség, ami ellen muszáj tennünk valamit.

Még diák voltam a hetvenes években, amikor megismerkedtem a sowetoi költők munkásságával, még 1976 előtt. Belecsöppentem abba, amit úgy hívnak „az élet fekete megtapasztalása". Ezek a költők feldolgozták a sowetoi közösség tapasztalatait. A diplomamunkámat négy sowetoi és alexandrai költőről írtam, és rájöttem, hogy amit bemutatnak, az nem csak politikai probléma, hanem sokkal több annál. Rengeteget írtak a nyugati kultúráról, a versengésről, az individualizmusról és a közösség hiányáról és az egység megteremtésére irányuló törekvésekről – arról, hogy ne csak egymással versengő egyének legyünk, hanem hogy tartozzunk egy közösséghez, és a szülőföldhöz utáni vágyról is.

Kezdtem rájönni, hogy az egész nyugati kultúra, és amit a fehérek Dél-Afrikában csinálnak, az nagyon idegen az afrikai szokásoktól. Még ha azt is hisszük, hogy valami jót cselekszünk, akkor is könnyen meglehet, hogy súlyos romboló hatással vagyunk a hagyományos identitásra. A szenvedés többet jelent gazdasági, politikai vagy szegénységi problémáknál. Peter Berger, amerikai szociológus The Homeless Mind (Az otthontalan elme) című könyvében azt írja, nemcsak Afrikában, de az egész világon megfigyelhető jelenség, hogy a modernizáció terméke az otthontalanná váló elme. A nyugati kultúra elidegeníti az embert saját magától. Számomra ez az, amiben az egyház segíteni tud. Segíthet az embereknek, hogy találjanak egy olyan helyet, ahol otthon lehetnek. Ezért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk a szegénységgel.

Hogy került kapcsolatba a NOVA Intézettel? Hogyan írná le munkáját?

Az első gyülekezetemben két dologra jöttem rá. Az egyik, hogy afrikai viszonylatban a család és az otthon áll az élet középpontjában. Az emberek kimennek a földekre dolgozni. Ha megkérdez valaki egy asszonyt, aki a napon dolgozik, hogy miért csinálja, két dolgot fog mondani: fel akarja újítani a házát, vagy támogatni akarja a gyerekei tanulmányait. Vagyis nem azért dolgoznak, hogy ruhákat, kocsit vegyenek vagy azért, hogy utazhassanak. Afrikában nincs olyan intézmény, ami gondoskodna az árvákról, az idősekről vagy a hátrányos helyzetűekről, az emberekről, akik szükségben élnek. Egyedül a család az, amely gondoskodik róluk.

A másik dolog, amit észrevettem, az a fejlesztési projektekkel kapcsolatos, amiket a külvárosokban hajtanak végre. A döntéshozóknak és kormányzati hivatalnokoknak van egy elképzelésük arról, hogy minek kell történnie, de ezt sosem próbálták ki előzetesen. Ahogy az emberek értelmezik ezeket a szolgáltatásokat és fejlesztéseket, az teljesen eltér attól, ahogy eredetileg szánják őket. Például ott van egy téglavető esete. Volt egy öreg teherautója. Kidolgoztak egy tervet, hitelt nyújtottak neki, hogy felfuttassa a vállalkozását. Hirtelen nagy teherautói lettek, de nem tudta irányítani őket, és nem tudta visszafizetni a kölcsönt. Ekkor elvittek tőle mindent. Tönkrement, az emberek pedig azt mondták: „Igen, ilyen most az apartheid kormány. Akárhányszor van egy felívelőben lévő vállalkozás, jönnek és tönkreteszik." A hivatalnokok jót akartak, de nem értették teljesen a helyzetet. Amit tettek, az több kárt okozott, mint hasznot.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nagy szakadék van aközött, amit a döntéshozók gondolnak, és amit a közösség felfog. A NOVA Intézet szándéka az volt, hogy leüljön az emberekkel és időt szánjon arra, hogy megismerje helyzetüket. Csak azután kell cselekedni, hogy megértettük őket. Beszélünk az emberekkel és aztán mindig visszatérünk, amíg azt nem mondják, hogy igen, ez így van. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy hogyan kellene cselekedni. Igyekszünk nem tenni semmit, amivel a közösség nem ért egyet. Hosszú folyamat, amíg eljutunk a megfelelő döntésig, mert amit ők először szeretnének, az sem feltétlenül a legjobb lehetőség, de utána ők is gondolkodnak róla, és így haladunk fokozatosan a megoldás felé. Szerintünk ez fontos.

Milyen kapcsolatot lát a két ország közt? Miért lehetnek az Ön dél-afrikai tapasztalatai fontosak Magyarországon?

Minden országnak megvan a maga politikai múltja, amivel meg kell küzdenie. Nem vagyunk teljesen izolálva, de mégis jelen van az elszigeteltség, mindig ferde szemmel néztek ránk. Mindig meg kellett magyarázni a helyzetünket, akkor is, amikor 1981-ben Hollandiában jártam. Ekkor már meg voltam győződve arról, hogy az apartheid rossz, de Hollandiában az emberek úgy támadnak neked, mintha én is a részese lennék. Kellemetlen volt, mert egyszerűsítettek, és amikor nekiálltam kifejteni, hogy ez nem olyan egyszerű, ahogy ők gondolják, egy idő után úgy éreztem, hogy elkezdtem védeni a rendszert. Azt hiszem a magyaroknak is része volt hasonló elszigeteltségben. Most viszont, hogy a világ megnyílt, új kapcsolatokat kell építenünk és felfedeznünk a helyünket a világban.

Nagy különbség országaink között, hogy Dél-Afrikában súlyosabb a helyzet. Erőszakkal teli és a szegénység is hatalmas méreteket öltött. Emberek millióit látom szegénysorban. Magyarországon ezt nem látod ilyen tragikusnak.

Egyértelmű, hogy a magyarországi és a dél-afrikai szegénység különböző. A megoldások, amik működnek Dél-Afrikában, nem feltétlenül ültethetőek át a magyar viszonyokra. Hogyan áll hozzá ezekhez a különbségekhez?

A mai megbeszélés szerintem pont arra világított rá, hogy még nem találtuk meg a közös pontokat, amikkel foglakoznunk kellene. Több megbeszélésre van szükség. Úgy tűnik, Magyarország kivételt képez az Európai Unión belül annak tekintetében, hogy kihangsúlyozza a család fontosságát – és ez az, amin mi is dolgozunk.

Érdekes volt hallgatni a hölgyet, aki azt mondta, hogy a lánya vagy fia egy romával fog összeházasodni. Arról beszélt, hogy a romák bekerültek a családjába. De azt is hozzátette, hogy a jelenlegi születési statisztikák mellett harminc éven belül a romák adják majd a magyar társadalom többségét. Az interneten azt olvastam, hogy a romák a társadalom öt százalékát teszik ki, úgyhogy teljesen új volt nekem az a lehetőség, hogy többségbe kerülhetnek. Ez közelebb hozza Magyarországot Dél-Afrikához, ahol a fehéreknek fokozatosan hozzá kell szokniuk a gondolathoz, hogy lassan kisebbségbe kerülnek. A kultúra, ami eddig a perifériára szorult, most többségivé válik. Bár ez nekünk, fehéreknek könnyebb, mert tudjuk, hogy mindig kisebbségben voltunk, de úgy gondoltuk, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy elnyomjuk őket. Fel kell ismernünk: kisebbségben vagyunk, nem vagyunk már olyan erősek, és ehhez hozzá kell szoknunk. Azt hiszem, a magyarok egyre többet gondolkodnak erről. Ez közelebb hozza őket a mi tapasztalatainkhoz.

Miben reménykedik, hogyan fognak az emberek távozni az előadásairól? Mi az átfogó üzenete?

Az egyik dolog, amit szeretnék közvetíteni, hogy a misszió szélesebb értelmezése nem jelenti azt, hogy leértékeljük a személyes kapcsolatunkat Istennel, Krisztussal, ugyanakkor a misszió nem korlátozhatja a bibliai üzenetet. A másik, hogy nem szabad alábecsülni a problémákat, amelyekkel szembesülünk. Ezek összetettek, alapos kutatásnak kell megelőzni a megoldást, jó menedzsment és a jó tervezés szükséges. A diakóniai munkában amatőrökből hozzáértőkké kell válnunk.

Kimerítően beszélt arról, hogy milyen fontos az egyházak és más szervezetek közötti együttműködés. Miért érzi ezt a misszió fontos részének?

A szegénység és a gazdagság mélyen lelki problémák. Ha megpróbáljuk megoldani őket úgy, hogy nem fordítunk figyelmet arra, hogy mi áll motivációnk mélyén, akkor elbukunk. Nem számít, hogy mennyire csodálatos volt a politikai megoldás Dél-Afrikában. Húsz-negyven év után a szegénység a társadalom részévé válik, ha nincsen meg az lelki tartalom és az egészséges forrása az értékeknek. Mi Isten szavának a szolgái vagyunk. Nekünk nincs saját üzenetünk, amit terjeszteni tudnánk. A mi feladatunk, hogy tanúbizonyságai legyünk a Biblia üzenetének.

Hogyan látja az egyházak bevonását ebben az újradefiniált misszióba?

Ez lassú folyamat. Tapasztalataim szerint a munkát az egyház határvonalán kezdtük. Egyházunk moderátora nagy figyelmet szentel annak, hogy az egyház megváltoztassa és újrafogalmazza a saját szerepét. Ő azt az elvet vallja, hogy az embereket nem csak hívni kell a templomba, de ki is kell menni a közösségbe, hogy lássuk, mi történik ott. Úgy hiszem, ez az irány elgondolkodtató. Ha néhány gyülekezet megpróbálná, ezzel lendületet vehetne a kezdeményezés.

Hogy látja a Magyarországi Református Egyház missziós területeit, melyek képviselőivel találkozott?

Amit a roma származású emberekről láttam és hallottam, az nagyon hasonló ahhoz, amit krónikus szegénységnek nevezünk. Ez kulturális szegénység. Egyik generációról a másikra öröklődik, és egy életformaként valósul meg. Azt látom, hogy a magyar egyházak nem igazán tudják, mit kell ebben a helyzetben tenni. Néhányan visszavonulnak, míg mások nyitnának. Hasonló a helyzet Dél-Afrikában is. Olyan problémákat próbálunk meg kezelni, amiket nem tudunk megoldani, mert túl nagyok.

Ha a probléma túl nagy, megoldhatatlan, akkor mégis mi motiválja ezt a szolgálatot?

Úgy gondolom, hogy mi vagyunk a tanúi az elkövetkező királyságságnak, Isten királyságának. Tehát meg kell értenünk és látnunk a szegénység kultúrájában jelen levő Istent, még ha ez a kultúra nem változik is, és az emberek egyre könyörtelenebbek. Isten jelen van ebben a helyzetben, nekünk pedig meg kell tanulnunk megérteni őt.

Az előadásában az etikai életminőségre hivatkozik. Hogyan határozza meg ezt a fogalmat?

Az új kifejezés ötlete azért jött, mert az életminőség fogalma a fogyasztás felé terelte az embereket. Az életminőség nem feltétlenül attól függ, mennyire vagy tehetős vagy mennyire nem. Akkor is élhet valaki jó életminőségben, ha nem tehetős. Az etikus életminőség azt jelenti, hogy nem csak a vágyak szempontjából mérjük az életminőséget, de az értékeket nézzük.

Mit javasol, hogyan lehetne a hátrányos megkülönböztetést megszüntetni, a közösségek közötti falakat lerombolni?

Nos, talán azt kell mondanom, hogy mi, dél-afrikaiak nem tudjuk igazán jó példát mutatni. Bár született egy politikai megoldás, de a probléma még mindig ugyanaz: az emberek próbálják elszeparálni magukat azoktól, akikkel nem szeretnének kapcsolatban lenni. Sok minden megváltozott a munkaerőpiacon és az egyetemeken, de továbbra is tapasztalható, hogy az emberek nem akarnak közösséget vállalni. Akik meg voltak győződve arról, hogy az apartheid téves, kitartottak és továbbra is ott dolgoztak helyi szinten, ahol tudtak.

Azt gondoltam, hogy nem lehetséges, hogy megváltozzon a helyzet és ki tudjuk mondani: „menjünk együtt dolgozni." Nem lehetett logikusan beszélgetni erről hazámban. Hogy valaki mindkét oldalhoz odamenjen, megnyugtassa, és ezt mondja: „dobjuk el magunktól a bizalmatlanságot" és azt mondja „dolgozzunk együtt!" – ez a változás szelleme, amiről nem hittem, hogy lehetséges. De láttam, hogy megtörtént. Azt mondanám, hogy akik példát mutattak eddig, folytatniuk kell. Nem szabad feladni. A változás lehetséges.

Szöveg és fotó: Amy Lester

Az eredeti, angol nyelvű interjút itt olvashatja

Istent keresem

1Thessz 4,9–12

„...csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →