Áldozócsütörtök

2014. május 28., szerda

Jézus a mennybemenetelkor nem valami elérhetetlen távolságba távozott a földről, hanem csak olyan állapotba ment át, ahol nem látható – Joó Sándor áldozócsütörtöki Igehirdetése 1939-ből.

Lekció: ApCsel 1:1-12

Alapige: És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogta el őt szemeik elől. ApCsel 1:9

Keresztyén Testvéreim!

A régi református teológusok Jézusnak a földdel kapcsolatos életében kétféle állapotot különböztettek meg: a megaláztatás és a felmagasztaltatás állapotát.

Megaláztatása akkor kezdődött, amikor a betlehemi éjszakán megzendült a karácsonyi angyalok öröméneke, amikor az öröktől fogva való és örökkévaló Ige, a Logos, Jézusnak a földi személyében testté vált - és tartott mindaddig, amíg a golgotai kereszten el nem hangzott az utolsó szó Jézus ajkán: Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet.

A felmagasztaltatás állapota pedig ama első húsvét reggeltől mind az örökkévalóságig tart. Ebben a felmagasztaltatás állapotában Krisztus mennybemenetelének a napja, az áldozócsütörtök egyik legdiadalmasabb ünnepe a keresztyénségnek. Ezen a napon foglalta el Jézus újra az Atya jobbján azt a királyi széket, amely az egész teremtett világ fölött való uralkodást jelenti.

Mindeddig Jézus szegény volt, nem volt fejét hová lehajtania, ellenségei azt tehettek vele, amit akartak, szerény, egyszerű tanító volt, akivel való barátságot szégyellték a hatalmas főpapok előtt még legjobb barátai is. Volt életének olyan szakasza is, amikor Ézsaiás szavai szerint utált és az emberektől megvetett volt, olyan, akitől elfordítjuk az orcánkat.

Ez a szerény, szenvedő-szolga, Messiás-alak ma is sokakat visszariaszt a követésétől. Sőt valljuk be, a mi lelkünkben is sokkal népszerűbb lenne az alakja, ha diadalmas vezérnek, hatalmasan uralkodó királynak ismerhetnénk. Egy korlátlanul uralkodó vezérnek nagyobb a népszerűsége, mint egy szegény meg nem értett tanítónak.

Nos, Testvéreim, áldozócsütörtökön azzá vált Jézus, aminek sokan látni szeretnénk Őt ebben a világban: vezérré, uralkodóvá, egy egész világot kormányzó királlyá. Megfordult a helyzet: nincs most már mit szégyenleni rajta, sőt a világ legmagasabb kitüntetése éppen az, ha ez a hatalmas Úr és Király valakit a barátságával kitüntet.

Testvéreim, ha ujjong a mi szívünk Jézus születésének az ünnepén, ha magasztaljuk az Istent Krisztus feltámadása emlékének a napján, mennyivel inkább illik szánkba Istent dicsőítő víg ének és boldog örvendezés a mi lelkünk királyának trónra lépése napján! Királynak és alattvalóknak egyaránt örömünnep a trón elfoglalásának ez a napja.

De nemcsak Jézus gazdagodott meg áldozócsütörtökön, hanem mi is. Első gondolatra éppen megfordítva látszik a dolog: az áldozócsütörtök inkább megszegényedést jelent a számunkra, mint meggazdagodást. Hát nem veszteség-e az, hogy Jézus elment erről a földről és most már nincsen itt?

Sok, Krisztust szerető embernek a lelkében feltámadt már az a vágy, hogy bárcsak akkor élt volna, amikor Jézus itt járt ezen a földön. Milyen jó lett volna hallani az Ő szavát, látni gyógyításait, együtt járni vele faluról falura. Milyen felséges élmény lehetett volna letelepedni a Genezáret tavának a partján, amikor a csónakból tanította a sokaságot, vagy odaheveredni a domboldalba a többiek közé, amikor a Hegyi beszédet mondotta.

Vagy milyen jó volna, ha mostan történnék mindaz, ami kétezer esztendővel ezelőtt történt, ha t.i. most volna az idők teljessége, és most járná Jézus a falvakat és városokat, hirdetve az Isten országának eljövetelét. Mennyi vigasztalást jelentenének számunkra az Ő isteni szavai, mennyi gyógyító erő sugároznék ki isteni személyéből, ha végigmenne a hatalmas kórházak óriási termeiben a vég nélküli ágysorok között. Milyen jó volna, ha a belőle kiáradó isteni áldásokban részesedhetnénk olyanformán, hogy mi is odatartanánk a fejünket, áldásokat osztogató két kitárt keze alá.

De gondoljuk csak el, hogy valóban jó volna-e, ha itt volna valahol a földön Jézus, földi alakban, úgy, ahogyan kétezer évvel ezelőtt volt. Hol lenne a székhelye, melyik földrészen, melyik országban, melyik városban?

Ha Amerikát választaná tartózkodási helyéül, akkor Európából csak a leggazdagabb emberek juthatnának abba a kedvező helyzetbe, és még ők is csak egyszer vagy legfeljebb kétszer életükben, hogy találkozzanak vele, hogy meghallják a szavát, hogy vegyék az áldását.

Ha pedig Európa városait járná sorra, akkor meg a többi földrész lakói lennének kénytelenek nélkülözni a jelenlétét. Mialatt az egyik kórház betegeit látogatná, azalatt a másik kórház haldoklói nélküle vívnák meg harcukat a halállal. Ha egy templom szószékére menne föl prédikálni, annak a gyülekezetnek jó volna ugyan, de a föld kerekségén az összes többi templomban Krisztus nélkül tartanának istentiszteleteket az összegyülekezett hívek, vagyis az egész istentiszteletük nem érne semmit.

Ha Krisztus ma élne ezen a földön, a föld kerekségén élő emberek közül minden milliomodiknak adatna meg az a kedvező helyzet, hogy találkozhassék vele, állandó kapcsolatban pedig azon a tíz-húsz emberen kívül, akik a kíséretét alkotnák, senki sem lehetne vele. Ha Krisztus ma járna testileg ezen a földön, nagyon-nagyon kevés hasznunk lenne belőle, nagyon-nagyon kevesen részesedhetnénk az áldásaiban.

De hát vajon jobb-e a helyzet most, hogy Ő a mennyben van? Lukács evangélista a róla elnevezett evangéliumban, mint szemtanú így írja le Jézus mennybemenetelét: Jézus kivitte a tanítványokat Bethániáig, és kezeit felemelve megáldotta őket. És történt, hogy mialatt áldotta őket, eltűnt előlük és felvitetett a mennybe. Lk24,50-51

Azt látjuk tehát, hogy Jézus két kezét áldásra emelve távozott el a földről, emelkedett föl a menny felé. Amíg itt járt a földön, áldása bizonyos helyekre és bizonyos személyekre korlátozódott csak. Aki meg tudta közelíteni, az érezte fején áldó kezét, a többieknek várniok kellett, sokszor vég nélkül várni, mert az az áldás nem volt mindenütt jelenvaló.

Amint azonban ott Bethánia mellett az Olajfák hegyéről elkezdett emelkedni, az áldásra kitárt karok egyre szélesebb területet árnyékoltak be. Mennél magasabbra emelkedett, annál jobban tágult az a kör, amelyet áldó kezével uralt. Miután áldásra emelt kezekkel egészen a mennybe vitetett fel: az egész világ és az egész emberiség Krisztusnak az áldó keze alatt áll. Most már ezentúl nem fordulhat elő az, hogy ha Budapesten jelen van Krisztus, hiányzik New Yorkban, ha az egyik templomba elmegy, hiába várják a másikba, mert most már mindenütt és mindenkor egyformán jelen van, áldását mindenki, mindenütt és mindenkor egyformán kérheti és meg is kaphatja.

Milyen nagyon jó nekünk, Testvéreim, hogy tudhatjuk azt, hogy Jézus áldó keze mindenütt e föld kerekségén egyformán a fejünk fölött van! Ezek az áldásra kitárt kezek lebegnek a fejünk fölött most, amikor összegyülekezünk ezen a helyen az Ő trónra lépésének az örömünnepén. Ezek az áldó kezek lebegnek fölöttünk, mialatt imádkozunk, mialatt sírunk vagy sóhajtozunk, mialatt egy nyitott sír mellett megállunk, hogy lebocsássuk oda azt, aki a legkevesebb a számunkra, mialatt gondterhelt arccal a világban járkálunk, mialatt szenvedünk és a sátán ellen küzdünk, mialatt munkálkodunk és dolgozunk.

Milyen jó nekünk tudnunk azt, hogy bármit cselekszünk és bármi történjék velünk, Jézusnak az áldásra kitárt hatalmas keze alatt folyik le az életünk! Mindez azóta van így, mióta Jézus a mennybe ment. Ugye milyen nagy okunk van rá, hogy örvendezzünk és ünnepeljünk a mennybemenetel emléknapján, áldozócsütörtökön?

Még egy olyan mozzanata van a mennybemenetelnek, amit érdemes megfigyelni. A Cselekedetek Könyvében ezt olvassuk: Jézus a tanítványok szeme láttára felemeltetett, és felhő takarta őt el a szemük elől. Tehát nem úgy történt, hogy Jézus emelkedett mindig föntebb és föntebb, amint nőtt a távolság közte és a földön maradtak között, hanem amint egy kissé fölemelkedett erről a földről, Isten felhőt bocsátott közé és a tanítványok közé, és az eltakarta őt a szemeik elől. Ebben a felhőben eltűnt Jézus, és földi alakja mindaddig láthatatlanná vált, amíg majd újra visszajő erre a földre az utolsó ítéletkor.

Azt jelenti ez, Testvéreim, hogy Jézus a mennybemenetelkor nem valami elérhetetlen távolságba távozott a földről, hanem csak olyan állapotba ment át, ahol nem látható. A felhő csak eltakarja Krisztust a gyülekezet szeme elől, de nem választja el a gyülekezetet és Krisztust egymástól.

Egy gránitfal, vagy egy darab deszka, sőt egy függöny is elszigeteli, elválasztja egyiket a másiktól, a felhő ezzel szemben csak olyan légies takaró, ami csak az emberi tekintetnek, a szemmel való látásnak állja az útját, kezünket azonban minden ellenállás nélkül átnyújthatjuk rajta és találkozhatunk a túlsó oldalon lévőnek a kezével. A hang, a szó, a mozdulat, minden könnyedén áthatolhat a felhőn, csak éppen a tekintet nem.

A menny és a föld, Jézus és az ember tehát nincsenek messze egymástól, nem valami hatalmas tenger vagy hegylánc, vagy fényévekkel mérhető távolság választja el az egyiket a másiktól, hanem csak egy felhő - nem kell nagyot kiáltani, hogy meghallja Jézus a hangunkat.

Nem kell messzire kinyújtanunk hitünknek a karját, hogy elérjük őt. Ez a felhő Jézust csak földi, látható, testi alakjában takarja el a szemünk elől, de sohasem a hitünk és szívünk elől. Ennek a felhőnek az a tulajdonsága, hogy csak innen oda nem lehet átlátni rajta, de onnan ide, tehát Jézus oldaláról tekintve át lehet rajta látni, úgyhogy tehát Ő tökéletesen lát bennünket. Nemcsak a mi szavunk hatol át ezen a felhőn Őhozzá, hanem az övé is mihozzánk. Átengedi ez a felhő Jézus hatalmát, Jézus hűségét, Jézus kegyelmét és minden áldását mireánk.

Azt mondottuk istentiszteletünknek az elején, Testvéreim, hogy Jézus felmagasztaltatásának az állapotában egyik legdicsőségesebb lépcső a mennybemenetel, az Ő trónra lépésének ez az örömünnepe. Úgy érzem azonban mostan, hogy vele együtt a mi számunkra is dicsőséges felmagasztaltatást jelent ez a mai ünnep: a trónját elfoglaló Királyunkkal együtt nekünk, az alattvalók dicsősége és boldogsága is növekedett.

Nem nagy dicsőség és boldogság-e a számunkra, hogy olyan Királyunk van, aki szüntelenül áld bennünket az Ő hatalmas kezével, és itt van mellettünk, közvetlen közelünkben, úgy, ahogyan Ő mondotta: „... ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Mt28,20

Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás térjen az Ő szent és nagy nevére!

Ámen.

A prédikáció eredetileg a joosandor.hu oldalon található meg. Joó Sándor (1910-1970) neves református igehirdető, a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség alapító lelkésze volt. Több mint ezer Igehirdetése maradt fenn.

Istent keresem

2Tim 2,1–13

„...fiam, erősödjél meg a kegyelemben...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →