Minden napra egy adventi mese - A juhászkutya karácsonya

2011. november 30., szerda

„Berszán István történetei olyannak mutatják a világot, amilyennek csak azok láthatják, akik angyalokkal találkoznak, sőt szóba is állnak velük" – írja az Angyalok meséi című gyermekkönyvről és szerzőjéről Viski András erdélyi író, a Koinónia Kiadó alapítója. Karácsonyig a kötetben megjelent mesékből szemezünk, a kolozsvári kiadó engedélyével.

Tudod, fiam, ezen a világon mindig sok dolguk lesz az angyaloknak. Mert ahol akármi megeshet, ott nehezen történik valami, aminek történnie kellene.  Vannak közöttünk szorgalmasak és sokra igyekezők, de az oroszlánrész mégis az angyalokra marad: nekik kell folyton vigyázni, hogy ami megesik, tisztességes történetekké álljon össze. Nemcsak utólag vagy a jövőbe képzelten, mint az emberek csalóka históriáiban, hanem kezdettől fogva. De ami egyszer megesett, azt már az angyalok sem törölhetik a történetből, bármekkora fejtörést is okoz a jóvátétele. Mielőtt a Teremtő kezükbe adta volna a világmeséket író, szépen kihegyezett ceruzát, előbb a végéről bölcsen levette a radírt. 

Volt egyszer, hol nem volt, még a Zetelaki-havasokon is túl, volt egy öreg juhászkutya. A füle lelógott, a farkát megrövidítették, s a bundája is igen foltos volt szegénynek. De még mindig hűséggel szolgált. Nyakában ott lógott a nehéz kolonc, hogy minden lépésnél eszébe juttassa: nem azért hozták a dús havasi legelőkre, hogy kedvére kóboroljon, nyulat és őzgidát űzzön, és ha már jóllakott, az árnyékban hűsöljön elnyújtózva. Csak azért született a világra, hogy éjjel-nappal a nyáj mellett szolgáljon. Úgy is hívták – de inkább csak küldték –, hogy Kucu, a juh mellé! Nem volt kivétel. Ha esett, ha fújt, korgó hassal is naphosszat a jóízűen legelésző bárányokra kellett ügyelnie, hogy le ne maradjanak a nyájtól, el ne csatangoljanak a ködben, ne kerüljenek bozótcsapdába. Minden füttyentésre hegyezte a fülét, azonnal ugrott, ha szólították. Még azért is botozás járt, ha nem tette magától, amire tanították. Minden nap csak egyszer evett, amikor alkonyatkor hazaért a nyáj, s éjszaka is szimatolva,  hallgatózva vigyázott, nehogy farkas, medve vagy idegen közelítsen az esztenához. alt

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Milyen világ az, fiam, amelyben egy ilyen derék állat szinte sohasem lakhat jól egész életében? Ezen törték a fejüket az angyalok is akkoriban, amikor egy egész hétig a környéken tanyáztunk. Erdő övezte tóparton állt a sátrunk egy terebélyes mogyoróbokor tövében, s onnan barangoltuk be, mint a nyájak, rendre az egész vidéket.Utolsó nap felhős időben indultunk neki, de mintha magasra eresztett lufit tartottunk volna  madzagon, sokáig velünk jött egy darab kékség a fejünk fölött. Ez is olyasféle lyuk lehetett az égen, mint a bölcsek csillaga hajdanán. Ha más irányba tértünk, nyomban eleredt az eső, úgyhogy iszkoltunk vissza íziben, s arra tartottunk, amerre a kékség.
Így történt, hogy szarvas járta rétekre, rókafiak tisztására s a fülesbaglyok visszhangzó fenyveseibe tévedtünk. A szarvasok csalogattak, a rókafiak mókáztattak, a baglyok meg riogattak, de mi nem hagytuk el a kékséget, míg csak a kékség el nem hagyott minket. Ahogy a hegyháton egy havasi legelő szélére jutottunk, hirtelen feltámadt a szél, s úgy elröpítette a kékséget, mintha szárnya kelt volna. Ami igaz, az igaz, ahogy utána néztem, mintha csakugyan szárny formája lett volna. De már nem tudtam jobban megnézni, mert egy szempillantás alatt minden eltűnt az eső villámoktól hasogatott, szürke függönye mögött. Az esztenába is csak véletlenül botlottunk bele. Nem volt otthon a nyáj, sem a kutyák, sem a pásztorok. Mikor behúzódtunk a viskó kormos fedele alá, csak egy hosszú szakállú öregember rezzent össze a padkán. Majd elejtette azt a vászonba csavart, jókora darab sajtot, amit a kezében tartogatott.
– Adjon Isten, öregapánk! – köszöntöttük illendően, miközben hasztalan igyekeztünk elkerülni, hogy az esőkabátról lecsorgó víz a cipőnkbe folyjon.
– El sem tudtam képzelni – felelte meglepetten –, hogy fogtok idetalálni ebben az ítéletidőben. Ma éjszaka álmomban a völgy felől érkeztetek, s pont egy ekkora sajtot akartatok venni tőlem – bökött szakállával a vászonba göngyölt batyu felé. – Kacagtak rajtam az unokáim, mikor reggel elmeséltem nekik az álmot, s a többi sajttal a szekerükben a vásárba indultak. De én nem haragudtam rájuk. Ahhoz, hogy ezt valaki értse, nem elég, hogy a nagyapja is juhász volt, ehhez ugyanolyan fontos, hogy már az unokái is azok legyenek.
Hallgattam az öreget, és arra gondoltam, hogy az én nagyapámnak csak a neve volt juhász, és nem tudhatom, mi lesz majd egyszer az unokáimból. De nem akartam bölcstelennek látszani, ezért csak ennyit mondtam:
– Hát, ha azt álmodta öregapám, hogy sajtot venni jövünk, akkor biztosan nem véletlenül történt. Üsse kő, megveszem azt a sajtot.
Éppen annyit kért érte, amennyit adni akartam, úgyhogy azon nyomban megegyeztünk, s már az én hátizsákomat húzta a sajtdarab. Visszafele menet többször is eltévedtünk, de mire besötétedett, olyan ösvényre leltünk, amely éppen a tópartra vezetett. Útközben még azt terveztük, hogy ha megérkezünk a táborunkba, puliszkát főzünk a sajthoz, de a kimerítő út után a fáradtság az éhségnél is erősebbnek bizonyult. Elnapoltuk a puliszkafőzést reggelre, s még néhány kocka csokoládé is alig olvadt el a szánkban, mire elaludtunk. Lefekvés előtt az üstbe tettem a sajtot, gondosan ráillesztettem a fedőt, s a tele kondért jó magasan az öreg mogyoróbokor egy erős csonkjára akasztottam. Azt nem láttam a sötétben (de amúgy is ritkán lát az ember a dolgok mélyére), hogy egy kis féreg már hetek óta fúrja belül azt a csonkot. És azt sem tudtam, hogy azon az éjszakán még egyszer utoljára derekasan nekilát az istenadta. Hajnal felé már csak egyetlen féregharapás hiányzott annak a keményre száradt csonknak, de a féreg kifáradt és abbahagyta.

alt

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az angyalok viszont nem hagyták magukat. Mikor az első hajnalsugár megcsillant a keleti vonulatok tetején, az üst ugyan még ott lógott, ahová akasztottam, de felébredt egy ökörszem, s hogy jobban érje a fény, a lombok közül a száraz csonkra röppent. Az volt a legnagyobb csoda, hogy ami ezután következett, hihetetlen csendben történt. A csonk alig reccsent, az ökörszem nesztelen rebbent egy szomszédos mogyoróbokorra. A súlyos üst csak annyira billent félre zuhanás közben, hogy a fedő lecsússzon róla és fennakadjon egy sűrű lombú ágon.
De vajon mit tudtak kezdeni az angyalok az ágakat könnyedén félrehajlítva becsapódó kormos üstökössel, hogy fel ne lármázza a sátorban alvókat?
Erről mondtam, hogy ők nemcsak utólag, hanem kezdettől fogva jó történetté alakítják a meséjüket. Úgy esett, hogy amíg mi a hegyen barangoltunk, néhány szabadon legelésző tehén ballagott arra. A bocik nem csak az új kaput, hanem minden újat megbámulnak. Látták a sátrat, amit arra jártukban még soha, s ráérősen kérődzve bizony elácsorogtak körülötte egy kicsit.
Az egyik hatalmas tarka jószág még a kifeszített köteleket is megszagolta. És ha már ilyen békésen álldogált, félretartott farokkal kiengedte magából, ami az egész nap lelegelt fűből fölöslegesen megmaradt.  A mogyoróbokor tövében akkora tehéntorta emelkedett hirtelen, mintha legalább hármat raktak volna egymásra.
Amikor reggel megláttam az üres, fényesre nyalt üstöt a közepén, s a kis férget, amint a lepényből kiálló csonk végén nyújtózkodik a levegőbe, tudtam, hogy az angyalok úgy döntöttek: legyen a juhászkutyának karácsonya.
Úgy látszik, hogy a foltos bundájú öreg cseléd most az egyszer engedett a csábításnak, hogy reggelig messzire elkóboroljon őrhelyéről.

Berszán István: Angyalok meséi
Szabó Zelmira rajzaival
Koinónia, 2011

Ez történik továbbiak →