Nyílt levél Cserhalmi Györgynek

2012. november 14., szerda

"Szeretettel köszöntöm Önt mint református felebarátomat, s kérem gondolja végig még egyszer, nincs-e Önnek esetleg szemernyi felelőssége azért az egyházért, amelyet egyébként sok szempontból okkal kritizál" - Köntös László írása a Reposzt blogról a Cserhalmi Györggyel készített, Egy elkóborolt református bárány című interjúnkra.

Tisztelt Művész Úr! Kedves Cserhalmi György!

Meglehetős vegyes érzésekkel olvastam az Önnel készített interjút a Magyarországi Református Egyház honlapján. Ha ez a beszélgetés valamilyen más felületen jelent volna meg, valószínűleg nem érezném szükségét, hogy reflektáljak rá. Hozzá vagyunk már szokva, hogy a világnak ezen a részén a keresztyénség az a kultúrkör, amelyet nyilvánosan minden következmény nélkül bántani lehet. De miután itt jelent meg, akárhogyan is, megszólítva érzem magamat, mint olyan ember, aki „egyházi közegben" gyakorolja reformátusságát. Sokáig tipródtam, reagáljak-e az egész magyar egyházias reformátusságot, s benne elsősorban a papságot sommásan kritizáló szavaira. Aztán végül oda jutottam, nem tudok hallgatni, s muszáj, hogy a megszólításra válaszoljak. S nem azért, mert nem tudom elfogadni az Ön véleményét, mint egy olyan református ember magánvéleményét, aki megfogalmazza és indokolja az intézményes református egyháztól való távolságtartásának okát. Sokkal inkább azért, mert az Ön véleményét nagyon is tisztelem és figyelemre méltónak tartom, olyannyira, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, az Ön által most bátran megszólaltatott hang a református egyházról több mint magánvélemény. Inkább azt gondolom, Sindelyes Dóra beszélgetése Önnel egy nagyon jó kezdeményezés arra nézve, hogy kialakuljon végre valamiféle párbeszéd a ma igenis sajnos széles körben elterjedt egyháziatlan reformátusság és az egyház között. Ez az interjú azért fontos, mert Ön mint az egyháziatlan reformátusság egyik hangja, megtisztelt bennünket, egyháziakat őszinteségével. Ez még akkor is így van, ha kritikusan általánosító véleményével nem értek egyet, s még akkor is, ha, azt hiszem, mondandójával talán akaratlanul is sokakat megbántott.

Ma már nem túlzás akár kulturális szakadékról is beszélni a református öntudat fenti két típusa között

Tisztelt Művész Úr, nem tudom, mennyire van tudatában annak, hogy az Ön által képviselt református attitűdnek már hosszú története van, amelynek eredete valahova a 19. századba nyúlik vissza, s amely történet a két háború között a nyilvánosság előtt zajlott, majd a kommunizmusban, s a rendszerváltás elmúlt húsz évében szinte láthatatlanná vált, s most, ebben az interjúban hirtelen újra előbukkant. Őszintén, üdvözlöm a fejleményt. Arról van szó, hogy a mi egyházunk történetében valamikor elindult egy folyamat, amelynek az a lényege, hogy reformátusság és egyháziasság részben szétvált egymástól. De azt hiszem, ez nem csak református folyamat. Széles tömegek vonultak ki az intézményes egyházból, de messze nem lettek ateistákká, sőt a saját egyházukhoz való érzelmi viszonyt is ápolták valamilyen módon. Így jött létre egy széles társadalmi réteg, amelyet ma gyakran illetünk a „kulturális keresztyénség" kifejezéssel. Nálunk ez a réteg a kultúrprotestantizmus jelenségében testesült meg, s olyan emblematikus nevekben, mint Szabó Dezső, Németh László, Móricz Zsigmond vagy Csoóri Sándor. Noha történtek kísérletek, főleg a két háború között a hídverésre, emlékezetes Szabó Dezső és Ravasz László párbeszéde, sajnálatos módon ez a szétválás tovább folytatódott, olyannyira, hogy ma már nem túlzás akár kulturális szakadékról is beszélni a református öntudat fenti két típusa között. Az Önnel készített interjú azért nagyon fontos, mert újra hangot ad ennek a párbeszédnek. Még egyszer, köszönöm az Ön őszinte véleményét.

Mindazonáltal kénytelen vagyok elmondani, hogy az Ön sommás ítélete a református papságról szerintem elhamarkodott, általánosító és bántó, és nem mentes az előítélettől. Nehogy azt higgye, hogy az Ön által képviselt kritikus hang a mi egyházunkon belül nem létezik, s most az interjúval az a probléma, hogy ilyen vélemény a belső egyházi nyilvánosság előtt, ráadásul egyházunk hivatalos honlapján megjelenik. Az egyoldalúsággal van a probléma. Nagyon is sokat foglalkozunk közösségeinken belül önkritikus hangon a saját helyzetünkkel. Szinte nincs olyan hét, hogy országos szinten ne lenne itt vagy ott téma az a kérdés, hogy miként tudnánk szolgálatunk minőségén javítani. Szerintem látjuk a hibáinkat, a tökéletlenségünket, sokszor szembesülünk elégtelenségünkkel és felkészületlenségünkkel. Foglalkozunk a jövőnkkel, s keressük a megoldásokat. De az a típusú általánosítás, amelyet Ön, már ne haragudjon, a református papsággal kapcsolatban megenged, egyetlen hivatásrenddel szemben sem engedhető meg. Én nem vitatom az Ön tapasztalatát, de azért talán érdemes lenne aprólékosabban körülnézni, még mielőtt én mint református lelkipásztor, megtudom Öntől, hogy egy mondatot sem vagyok képes összerakni.

Jól értse: értjük a kritikát. Mégis, talán érdemes lenne a mérleg másik serpenyőjét nem üresen hagyni, miközben az egyiket nehezen hordozható súlyokkal megpakoljuk. Tudja, kedves Cserhalmi György, Ön csak azért beszélhet a református egyházról ilyen kritikusan, mert a református egyház még létezik. S ez emberileg szólva azért lehetséges, mert a református papok, minden okkal megfogalmazható kritika ellenére, sokszor méltánytalan és kiszolgáltatott körülmények között, sokszor magányosan, szegényen, és ellenséges környezetben mégis csak hűségesen szolgáltak és szolgálnak. S a legnehezebb időkben is megszólaltak a harangok, megtartották az istentiszteleteket, kiszolgáltatták az úrvacsorát, kereszteltek, eskettek és temettek. Igenis együtt szenvedtek és szenvednek ma is egyházunk még megmaradt hűséges népével, gondnokokkal, presbiterekkel, egyháztagokkal, keresve a túlélés lehetőségeit sokszor egy leszakadó, magányos és magára hagyott maradványtársadalommal, akiknek a számára már csak a templom maradt az egyetlen közösségi hely a kocsmán kívül. Ha ezek a papok, s ezek az egyháztagok nem lettek volna, s nem lennének ma is, ma a református egyház sem lenne. Ők azok, akik mindvégig kitartottak, miközben hiába keresték és keresik azokat a százezreket, akik Önhöz hasonlóan úgy gondolták, hogy az egyház elvan nélkülük is. Még „szerencse", hogy talált gyülekezetet és papot, ahol szeretett nagymamája kívánságának eleget téve, megkereszteltethette kislányát. S ez csak azért volt lehetséges, mert van még református egyház, áldozatos és aktív gyülekezeti tagokkal, akik akkor is viselték és viselik az egyház terheit, ha egyháziatlan reformátusok tömegei úgy gondolták és gondolják, hogy az egyház „magától van", s pont akkor természetesen, amikor nekik szükségük van rá.

Tragikusnak tartom, hogy ez a közeledés és főleg egymásra találás nem igazán következett be

Tudja, kedves Művész Úr, egyházunk számára a rendszerváltás után az volt az egyik legfontosabb kérdés, hogy az újrapolgárosodó Magyarországon az elegyháziatlanodott, de még a  reformátussághoz érzelmileg kötődő rétegekkel miként lehet újra kapcsolatot teremteni. Másrészt az is, hogy az egyházias hagyomány megszakadt fonalát miként lehet újra összekötni azoknál a fiatal polgárosodó rétegeknél, akiknek a számára az egyháziasság mint életforma sajnos idegenné vált, de mégsem lettek öntudatos ateistákká, sőt, a keresztyénség (legalább) mint kultúra továbbra is fontos a számukra.

Tragikusnak tartom, hogy ez a közeledés és főleg egymásra találás nem igazán következett be. Nyilván, mint írtam is, az egyház is sok hibát követett el. Talán sokszor volt tényleg ítélkező, nem mindig értette meg a hagyománytól elszakadt, de messze nem ateista emberek gondolkodását és életformáját. Így aztán ez a közeledés nem következett be, legalábbis tömeges méretekben nem, ami még inkább hozzájárulhatott ahhoz, hogy a maradék egyháztársadalom magára hagyottan még inkább belterjessé váljék.

De engedje meg, hogy feltegyem a kérdést: közben hol volt Ön, és hol voltak az ilyen vonatkozásban Önhöz hasonló gondolkodású reformátusok százezrei? Van az interjúban egy számomra kifejezetten fájó és bántó mondat: „Megvagyunk mi ketten a Jóistennel, abszolút jól megvagyunk. Mondjuk, a hiátust az egyház szenvedi el, de csak olyan értelemben, hogy egy bárány elkóborolt. És az nem feltétlenül csak egy bárány, hanem egy adófizető bárány is." Ez nagy tévedés. Ön azt hiszi, hogy a pénzére van szükségünk. Nem, kedves Cserhalmi György. Önre van szükségünk, és még csak nem is nekünk, hanem Jézus Krisztusnak az Ő egyházában. Ön az egyház. Az egyház emberek nélkül absztrakció.

S meglehet, ha azt találja, hogy az egyház olyan amilyen, az azért van, mert az Önhöz hasonlóan gondolkodó százezrek úgy gondolják, hogy az egyház valamiféle elvont intézmény, amely létezhet az emberek aktív részvétele nélkül is.  Nos, Istennek úgy tetszett, hogy nem létezhet.

Ez Öntől is függ, kedves Cserhalmi György. Nehogy azt higgye, hogy Ön a körön kívül van

S hogy lesz-e egyház, lesz-e keresztyénség a jövőben Európában és Magyarországon? S milyen lesz? Nem tudom. Nincs sehol sem megírva, hogy a keresztyénségnek márpedig itt jövője lesz. Lehet, hogy lesz, lehet, hogy nem lesz. Lehet, hogy a távoli jövőben itt egy más kultúrkör hívei majd arra emlékeznek, hogy volt valamikor itt egy civilizáció, amely egykor keresztyénnek hívta magát.

Ez Öntől is függ, kedves Cserhalmi György. Nehogy azt higgye, hogy Ön a körön kívül van. Nagyon is belül, amennyiben azt gondolja önmagáról, hogy református. S én az Ön szavaiban nem kételkedem.

Úgyhogy szeretettel köszöntöm Önt mint református felebarátomat, s kérem gondolja végig még egyszer, nincs-e Önnek esetleg szemernyi felelőssége azért az egyházért, amelyet egyébként sok szempontból okkal kritizál.

Szeretettel és tisztelettel,

Köntös László, egy református, az „egyházi közegből"

Istent keresem

Jn 14,12–14

„...ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →