A legnehezebb lelkileg túlélni

2013. november 23., szombat

A Fülöp-szigeteki segítségnyújtásból hazatérő Dr. Kutnyánszky Valéria háziorvost, a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsapatának tagját arról kérdeztük, miként élte meg a szinte teljesen lepusztított sziget látványát, a veszélyhelyzeteket és a lehetetlen helyzeteket.

Mit jelentett az Ön számára a Fülöp-szigeteki segítségnyújtás?

Igaz, hogy egy csepp volt a tengerben, de úgy érzem, hogy egy nagyon fontos csepp. Nagyon sok embernek tudtunk segíteni, lelket önteni beléjük és fizikailag is enyhíteni a fájdalmukat. Érezték, hogy ott vagyunk mellettük.

Mindannyian láthattuk a képeket a tájfun szörnyű pusztításáról. Milyen volt mindezt testközelből megtapasztalni?

A reptéren sikerült szereznünk egy teherautót katonákkal, vigyáztak ránk, mivel a közbiztonság nem volt éppen jó. A platón utazva mentünk, végigsírtam az utat. Az egész sokkoló, döbbenetes volt, hogy száz százalékig elpusztul valami, hogy ott vannak a házak összeomolva, a halottak az út mentén, a szagok. Ezt egyszerűen szörnyű volt látni. A kórházban semmi nem volt, mindenki menekülttábornak használta.

Aztán beindítottuk a betegellátást, végeztük a munkánkat, és a helyiek életében is megindult a pörgés. Bár még most is szeméthalmok állnak mindenütt, melyek egykor házak lehettek, a kábelek leszakadtak, nincsen áram, nincsen víz. Mégis próbálják eltakarítani a romokat, dolgoznak. Túl akarják élni, elképesztő életösztön van bennük. És azt láttuk, hogy az emberek tudnak mosolyogni, felnőttek és gyerekek egyaránt mosolyogtak. Őszintén becsülöm és tisztelem őket.

Nem voltak veszélyben? Itthon arról lehetett hallani, hogy az emberek megrohanják a segélyszállítmányokat, fosztogatások, lövöldözések vannak.

Az úton, mint említettem, katonákkal voltunk, utána pedig a kórházban egy zárt helyen voltunk, kapuőrökkel. A gyógyszerosztásnál is biztosították a sort. Nagyon keményen őriztek minket.

Mi volt az Ön számára a leginkább megterhelő ezen az úton?

Lelkileg túlélni mindezt, összeszedni magunkat, a sokkból felébredni, mert azért vagyunk ott, hogy segítsünk. Emellett az, hogy rengeteg esetünk volt, látástól vakulásig dolgoztunk. Többször előfordult, hogy mi is étel és víz nélkül voltunk. A földön aludtunk. Ez fizikailag nagyon megterhelt.

Milyen visszajelzéseket kaptak az emberektől? Úgy tudom, a tartomány kormányzója külön kifejezte háláját a református orvoscsoportnak.

A kormányzó nagyon nagyra értékelte a munkánkat. Azt gondolom, hogy óriási sikernek tekinthető, hogy a jó szervezőkészségnek hála a második naptól a magyar vezetés átvette az irányítást, és ők állították fel a rendszert, hogy mi hogyan fog működni. Az orvoscsoportok folyamatosan jöttek-mentek, de sikerült biztosítanunk a folytonosságot.

Mi a legmaradandóbb emlék, amit az útja során szerzett?

Gyermekgyógyász lévén a kisbabák, a gyerekek a kedvessége, és az ő gyógyításuk, ami még nagyobb figyelmet kíván, még nagyobb felelősséggel jár. De megőrzöm szívemben az ápolónőink emlékét is. Két csodálatos önkéntes, egy helyi tanárnő és egy kormányhivatali dolgozó állt be mellénk. Ragaszkodtak hozzánk, reggeltől estig velünk dolgoztak. Szó nélkül is megértettük egymást, tudták, hogy mit akarok, a kezem alá dolgoztak. Ez az akár szó nélkül is működő nemzetközi összhang nagyon meghatott.

Most, hogy hazatért, mit fog csinálni?

Hétfőtől folytatom a munkámat. Elvileg holnap már ügyelnék, de azt az ügyeletet szerencsére még átvették.

jobbadni.hu

Istent keresem

2Krón 1,1–17

„Azon az éjszakán megjelent Isten Salamonnak, és ezt mondta neki: Kérj valamit, én megadom neked!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink