A legszemélyesebb ünnep

2014. június 06., péntek

„Sokáig megfoghatatlan volt számomra a pünkösd ünnepe, mondhatni: steril" – Boza Kristóf pünkösdi áhítata.

Sokáig megfoghatatlan volt számomra a pünkösd ünnepe, mondhatni: steril. Ugyanis nem éreztem benne a hozzám való közelséget, inkább csak a tér- és időbeli távolságot. Pláne, ha arra a nagy különbségre gondolok, hogy mennyire másként történtek a dolgok az egyháznak ebben a korai szakaszában (elég csak a pünkösdi nyelveken szólásra vagy Péter csodálatos prédikációjára gondolni).

Természetesen örültem annak, hogy az első gyülekezetek milyen fantasztikus jelenségeknek voltak a tanúi és részesei, de mindezeknek a jelenre vonatkozó személyes hatása meglehetősen csekély volt. Maradt számomra tehát a nosztalgia (amely eseményeket ilyenformán én nem is éltem át) és az a vágyakozás, hogy milyen jó lenne, ha Isten munkája olyan látványosan lenne jelen egyházainkban, mint amennyire mindennaposan és nyilvánvalóan jelen volt az apostolok idején (gondoljunk csak Péter árnyékának gyógyításaira). Ez a merengés-reménykedés meglehetősen soványka örömnek tűnik. Sőt, pont az ünnepi jellege vész el azzal, hogy éppen az élmény nincsen meg. Így nem is lehet azon csodálkozni, hogy nem vártam annyira feszült izgalmak közepette ezt az egyházi ünnepet.

Mégis rá kellett döbbennem arra, hogy ma már nem szükségesek ilyen (bocsánat a szóért) patetikus történések, hogy az Úr közösséget hívjon életre vagy formálja azt. Ezt megerősíti Pál apostol is, amikor így ír a korinthusiaknak: „... minden épüléseteket szolgálja!" (1Kor 14,26) Ugyanis a legnagyobb csoda mégiscsak az, hogyha testvéri közösségben magasztalhatjuk az élő Istent, aki Jézus által gyermekeivé fogadott minket. Ezért is szeretem a Heidelbergi Káté 53. kérdés-feleletének azon kitételét, hogy a Szentlélek „nekem is adatott", vagyis engem és minden hitben testvéremet egyazon isteni Lélek tesz „Krisztus jótéteményének részesévé". Ez az igazi élmény. Ehhez pedig elég, ha együtt segítségül hívjuk az Urat igehirdetés vagy az úrvacsorai szentség kiszolgáltatása előtt, és ő bevon minket is a vele való szeretetkapcsolatba. Noha ezek az aktusok nem olyan látványosak, mint az ősegyház idején történt csodák, de hatásaiban azonosak: a háládatosság gyümölcseit termik az emberben. Ez hiteles valóság ma is egyházunkban annak minden nyomorúsága ellenére.

Azonban emellett jómagam nem mehetek el közömbösen, ha hiszem, hogy az Isten nevében létrejött szeretetközösségnek „én is élő tagja vagyok" (54. kérdés-felelet). Ugyanis egy ilyen gyülekezetben nem lehetséges tétlenkedni, restnek lenni, mert az „Istentől nyert ajándékaimat készséggel és örömmel kell a többi tag javára fordítanom" (55. kérdés-felelet). Ez pedig annyira személyes ügy, hogy nem lehet, de nem is kívánnám kivonni magamat alóla. Innentől válik ez az ünnep igazán velőig hatóvá, mert ugyanarra a csodára hatalmaz fel az Isten, amelyet ha más formában is, de az apostolok is cselekedtek. Örököse és letéteményese vagyok minden előttem járt és munkálkodott atyámfiának, aki a Szentháromság Istennel való közösségre hívta az embereket.

Ezeknek tükrében fordulhatott át öncélú nosztalgiám valóságos és újra meg újra megélt pünkösddé, és így lett erőtlen reménykedésem a dicsőséges jövő megvetett alapja, amelyhez én is hozzátehetek valamicskét, még ha azok csak apró kavicsdarabkák is.

Boza Kristóf

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja pünkösdi számában

Istent keresem

1Thessz 2,1–12

„...a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →