A református templomban mindannyian meztelenek vagyunk

2016. június 17., péntek

Egy lelkész, akinek nincs palástja, de azt vallja, ha a Szentlélek lecsap, eltűnik az uralmi eszközzel fenntartott hierarchia; egy színházi dramaturg, aki hisz abban, hogy az istenkérdés a színházban megkerülhetetlen; egy író, aki szerint az üvöltés olykor szabatosabb teológia, mint az önelégült, távolságtartó teológiai diskurzus – ő Visky András, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, író, színházi dramaturg, református lelkészgyerek. A Magyar Tudományos Akadémia új tagjával a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumban tartott rendhagyó irodalomóra után beszélgettünk.

Meg tudott bocsátani Istennek az édesapja meghurcolása, betegsége és halála miatt?

Nagyon szépen köszönt el tőlem az apám. Engedélyt kért, hogy meghalhasson, de én nem adtam meg neki. Az Úristennek való megbocsátás, különösön a rettenetes 20. század után, nem letudható, hanem folyamatos feladat. Az Istenfiú keresztről fölhangzó hét kiáltása ennek a küzdelemnek a legemberibb jele. A megbocsátásról viszont talán nagyobb határozottsággal tudnám állítani – de ehhez is össze kell szednem a bátorságomat –, hogy ismerem a személyre szóló megbocsátás tapasztalatát, tehát azt, hogy valaki – itt most magamról beszélek –, a megbocsátásban részesül és megnyeri a saját szabadságát. A felnőtt ember életének nagy momentuma ez, ami az Istenhez fűződő viszonyát bizony meghatározza. El tudom már fogadni azt is, hogy nem létezik, amikor nem létezik, hiányát személye végtelenségéből fakadó attribútumnak tekintem. A próféták írásait is így olvasom: van, hogy a teljességgel visszhangtalan ég borul rájuk, de nem hallgatnak, addig szólítgatják Istent, amíg végül bevonják őt a saját létezésük körébe. Sokkal szerényebb formában, semmiképpen sem velük összehasonlítható mértékben, de a magam számára is ez a lehetetlen út járható.

Sikerült-e, egyáltalán meg lehet-e bocsátani a református egyháznak azért, ami a családjával történt? Hiszen a pert, amelyben édesapját börtönre ítélték, a családját – köztük a két éves Visky Andrást is – internáló táborba küldték, a református egyház indította.

Luther az Asztali beszélgetésekben valahol azt tanítja, hogy megbocsátani nem lehet, csak bűnt. Mi nem részesülünk általános bocsánatban, csak személyesben.  Nincs bűn, csak erények sorakoznak egymás mellett, látjuk, a tettek körültekintő megnevezése múlhatatlan feladata volna az egyháznak. Akik meg valódi megbocsátásban részesíthették volna a saját egyházukat, már nincsenek közöttünk. Ami pedig engem illett, jól megvagyok a saját történetemmel, hiszen például úgy nőhettem fel, hogy valóságos árulási helyzetbe nem kerültem, mert tőlem nem várták el sem a lojalitást, sem a megalkuvást, következésképpen nem az én okosságomból, erőmből vagy heroizmusomból következik, hogy megmaradtam a jó oldalon. Isten, a történetem megkímélt a saját gyávaságomtól. Erdélyben, a kisebbségi helyzetből fakadóan, sokkal hajlamosabbak vagyunk arra, hogy elnézőbbek legyünk önmagunkkal szemben. Olykor a legnagyobb árulásainkat is a hősiesség aurájával vonjuk be, hiszen mi másért küldtünk lelkészeket, presbitereket, úgynevezett egyszerű híveket az 50-es évek gályarabságra, mint az egyház megmentéséért. Mindannyian tudjuk persze, hogy ez mind teológiai, mind erkölcsi nézőpontból tarthatatlan állítás, de hát megvannak ennek is a feldolgozatlan hagyományai az egyházunkban. Nekünk nem feladatunk az intézményt megmenteni, nem feladatunk Istent vagy a Krisztus testét megváltani, ez ugyanis, mármint a megváltás, Krisztus munkaköri leírásában szerepel. Az egyházat mind a mai napig valamiféle önértelmező görcs fojtogatja, de az önreflexió igénye még így is a jobbik eset. Attól tartok, inkább egyszerűen csak a függőségben tudja elgondolni önmaga intézményi létét, odaadóan függ tehát.  Én kritikai értelmiségiként vagyok jelen a saját egyházamban. Sokkal inkább otthon vagyok benne, mint ahogy az egyház otthon lenni látszik önmagában. A bocsánatban való részesülés és az ezzel járó munka elhárításánál nincs veszélyesebb játszma. Én ezt nevezem történelmi felelősségnek.

Mindezek fényében, amit átélt, hogyan lehet személyesen hite? Hogy lehet, hogy nem a sarokba dobta a Bibliáját, hanem naponta olvassa azt?

Csak személyes hite lehet az embernek – az én történetemből leginkább ez következik. Mi, akik a reformáció népe volnánk, tudjuk azt, hogy az intézményre nem hárult az üdvözítés feladata. Aki a reformáció útjára lép, lehetetlen helyzetbe hozza magát, és én ebben a valóban inspiratív és izgalmas feszültségben élek. Az intézményt a kálvini reformáció kicsinek láttatja, majdhogynem szükségtelennek, vagy pedig szükséges rossznak, ami a Krisztus-testnek ad valamiképpen a világ számára érzékelhető, nagyon is törékeny, mindig újragondolandó formát. Sokkal fontosabb kérdés tehát, ha nem az egyetlen, Krisztus testének a világban való létezése. Ami miatt én ma is református vagyok – ami az én szememben felér akár egy istenbizonyítékkal –, az az a feloldhatatlan konfliktus, amit a reformáció szült meg, hogy a Krisztus teste egy egyszerre létező és eltűnő képződmény, egyszerre élünk is belőle és bele is halunk, és nincs semmilyen földi berendezkedés, ami ennél fontosabb lehetne. Nagyobb örömmel élhetnénk, ha több volna a humor az egyházban, ha szabadabban viszonyulnánk a közélet mindennapi dolgaihoz, ha nem a hatalomtól jeleket várva nyilatkoznánk meg arról, hogy mi éppen történik velünk. Vagy ha nem vennénk túl komolyan például a püspöki hivatalt, ezt a piramidális, önmagában nem is szükséges, klerikális építményt, ami, ha már van, úgy kellene lennie, mintha nem lenne.

Lelkészcsaládban nőtt fel, biztos vagyok benne, hogy felmerült, hogy kövesse édesapját, és lelkész legyen.

Folyamatosan fölmerült. Nagyon szerettem az apám igehirdetéseit hallgatni, rettenetesen bírtam az ő „eltűnéseit” a szószéken. Nem misztifikálom különösképpen, egyszerűen csak életténnyé vált számomra, hogy amikor apám prédikált, akkor ő nem beszélt hozzánk vagy tanított bennünket, hanem ő is teljességgel részese volt annak, ami ott, a templomtérben történik, ő is egy volt közülünk. Tanúja voltam annak, amikor apám a harangozón és rajtam kívül egyetlen néninek prédikált. Az istentisztelet után Zele bácsi, így hívták a harangozót, megkérdezte apámat: „Tiszteletes úr, miért kellett ezt az egész prédikációt elmondania, hiszen csak Mari néni volt a templomban, aki ráadásul süket?” Ekkor apám, aki még nem tudott kilépni a vele is végbement eseményből, azt válaszolta: „Csak Mari néni volt itt, csakugyan? De hát én láttam Pál apostolt, aki igencsak ingatta a fejét a prédikációt hallgatva, mintha azt mondta volna: te Feri, nem veszed észre, hogy marhaságokat beszélsz? Szedd össze magad! És itt volt Ézsaiás, meg a többi próféta, és a szentek mind – örülök, hogy túléltem ezt az egészet.” Az igehirdetés, igen, amikor a falak eltűnnek és az ember valami egésznek a részévé válik, amikor nem a beszélőt hallod, hanem észrevétlenül egy dialógus kellős közepébe hullsz... Ezek a puritán, fehér falak a református templomokban, ennél valóban nem tudok szebbet elképzelni: úgy működnek számomra, mint valami vetítővásznak, amelyek benépesülnek az igehirdetés alatt. Apám prédikációi alatt elképesztő filmek pörögtek folyamatosan. Nem állóképek díszítik a templomfalakat a reformáció után, hanem bizony mozgóképek, kivetül az emberi lélek a templom üres terébe, és ha szerencséje van, megvívja a maga harcát. Meggyőződésem, hogy a mozgókép kultúráját ezek a modernista fehér terek teremtették meg: a szentek közössége élhető meg, amikor megérint a teremtő isteni szó. Amikor például nem vagyunk kiszolgáltatva a prédikátor siralmas okosságának, vagy az üres uralmi beszédnek, ami alatt rémséges képregényeket közvetítenek a falak. A református istentisztelet alatt minden mozog, recseg-ropog az egész építmény, olykor azon kell csodálkoznunk, hogy túléltük ezt az egészet.

Visky András, színházi dramaturg, író, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. 1957-ben született Marosvásárhelyen, egy református lelkészcsalád hetedik gyermekeként. Édesapját, Visky Ferencet 1958-ban börtönbüntetésre ítélték, a református egyház feljelentése nyomán, az 1956-os magyarországi forradalom kései ideológiai tisztogatásaként. Ezt követően, két éves korában, édesanyjával és testvéreivel internálótáborba hurcolták a Duna-deltába. Saját elmondása szerint itt „belenőtt” a Bibliával, mivel édesanyja minden esete a Szentírásból olvasott föl nekik. Végül öt év után engedték őket szabadon. Édesanyja hűségének, helytállásának és istenszeretetének Júlia című drámájában állít emléket. Visky András életét mélyen meghatározza, hogy édesapjával nyolc éves korában találkozott először. Harmadik osztályos korában írta meg első versét, lázas betegen, már ekkor biztatta édesapja, hogy folytassa az írást. 1976-ban érettségizett, 1982-ben szerzett mérnöki diplomát, majd 1989-ben pályát váltott és Kolozsvárra költözött – a Korunk szerkesztője lett, 1990-ben dramaturgként kezdett dolgozni a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. 1999-től 2009-ig a Koinónia Könyvkiadó igazgatójaként és főszerkesztőjeként dolgozott. Doktorit az ELTE-n szerzett. 2005-ben a Protestáns Újságírók Szövetségének Rát Mátyás díjával, 2009-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Drámáit magyar, román és amerikai színpadokon is bemutatták, például Kolozsváron, Budapesten, Chicagóban és New Yorkban is. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Színháztudományi Tanszékének docense. 2016-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.

Végül is a mozgóképeknél maradt, csak a színpadon, és nem a szószéken.

Igen, talán mert túl komolyan vettem az apámat, aki az egyetemes papság elvén állt. Apám sokszor maga mellé vett, sokat beszélgettünk, ebből élek ma is. Elvitt egy haldokló emberhez és arra kért, hogy én imádkozzam az ágyánál, hangosan. Pontosan emlékszem mindenre, arra is, hogy mikor történt...

Hány éves volt?

Alig jött haza a börtönből: nyolc éves voltam. A haldokló ember már valóban az utolsó fázisban volt. Miután imádkoztam, apám énekelt. Az az elképesztő sora a 90. zsoltárnak, hogy „az embereket te meg hagyod halni”, ott annál a betegágynál nyílt meg előttem, vakító fénye beborította a lelkemet. Sokszor eszembe jut az a nap. Emlékszem az öt kilométeres gyalogútra, amely a hegyre vezetett, a falutól külön álló, néhány házas közösségbe. Hazafelé aztán, lefelé a hegyen, apám arról beszélt, hogy a hallás marad meg a legtovább, fontos, hogy a haldokló ember mellett maradjunk, beszéljünk hozzá, a beszéd legjobb formája meg ilyenkor az ima, hiszen mit is mondhatnánk neki a halál kapujában...

És végül miért nem lett lelkész?

De hát az lettem, mint minden református egyháztag...! Ki nem lelkész az egyházban? Sokszor megéltem az egyetemes papságot, mint valóságos eseményt. Én egy olyan kegyességi hagyományban nőttem fel a református egyházon belül, amelyik – hogy finoman fogalmazzak – némi iróniával viseltetik a klerikalizmus iránt. A református egyház olykor „batmanesnek” tűnő klerikális ikonográfiája számomra inkább vicces, mint komoly, a református templomban mindannyian meztelenek vagyunk, legalábbis amikor az Istennel való valóságos együttlét kegyelmében részesülünk. Ha a Szentlélek lecsap, eltűnik bármiféle tudás vagy uralmi eszközökkel fenntartott hierarchia. A Szentírás mellett majdhogynem naponta olvasok teológiai irodalmat is, ami Isten megszólításának a nyelve számomra, illetve az Istennel való beszélgetés nyelvi határainak a fölismerése és kijelölése egyszersmind.  A nagy teológusok mindig azok, akik felmutatják saját nyelvük határait is, akik beleütköznek a falba, akik az értekező beszédmódot az imába hajlítják.  Az ima, a Lélek költészete nem helyettesíthető semmilyen nyelvi letisztultsággal, az üvöltés is olykor szabatosabb teológiának tűnik, mint az önelégült, távolságtartó teológiai diskurzus.

Azt mondta a csurgói református gimnáziumban tartott beszélgetésen, hogy azokat próbálja a színpadról megszólítani, akik a templom küszöbét nem, de a színházét átlépik. Sikerül ilyen – akár missziói – lelkülettel színházat csinálni, akár ha a Júlia című darabjára gondolunk, ami az édesanyja helytállásának és az Ön Istenbizonyítékának állít emléket?

Nem élek a tanúságtevés görcsével. Figyelni próbálok, mindenféle megszólítottságra. Amikor Chicagóban bemutatták a Megöltem az anyámat című darabomat – én szeretek ilyen nagyon szelíd címeket adni a darabjaimnak –, a producer azt mondta, ezzel címmel nem lehet bemutatni egy darabot Amerikában. Némi gondolkodási idő után arra jutottam, hogy, némi túlzással, bármit kész vagyok a darabon változtatni, de nem a címet, a cím keménysége óv meg ugyanis a szentimentalizmustól, amiről Kierkegaard óta tudjuk, tilos és üldözendő, akár a karhatalom bevonása árán is. A bemutató utáni sajtóbeszélgetésen az egyik újságíró megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Nem válaszoltam a kérdésére, visszakérdeztem, honnan veszi? Valami olyasmit mondott, hogy az előadás alatt az volt az érzése, hogy a teret sokkal nagyobbnak érzékelem, mint azt általában a színházban szokták, és hogy a hétköznapi történeteimet az idő kiterjedtebb mozgásában helyezem el, a darab két szereplőjének az élete angyalok történetévé lesz, elkerülhetetlenül. Aki az abszurd emberi szenvedések jelentéseit keresi, elkerülhetetlenül Istent is az emberi történet részévé teszi. Nekünk, embereknek nem önmagában a szenvedéssel vagy a halállal van bajunk – van bajunk elég, persze –, hanem a jelentés nélküli szenvedéssel és a jelentés nélküli halállal. Az én színházam az istenkérdés színháza, de nem azért, mert valamikor elhatároztam és ezt az utat választottam, hanem mert a színház önmagával kötött szerződése centrumában az istenkérdés áll.

Alkalmas erre a színház?

Fontos kérdés, olykor magam is kételkedem ebben. A színházi tér a történeti okokon túl már csak azért is különösképpen alkalmas az istenkérdés nyilvánossá, közösségi eseménnyé tételére, mert a színházi előadás nyelve, „anyaga” nem a beszélt nyelv, hanem a színész, tehát az élő ember. A színész megjelenik az üres színpad terében, ebben a tüneményes fekete dobozban, és én nézőként máris azt élem meg, hogy, akarva akaratlanul, a teremtéstörténet vagy a megváltásról szóló elbeszélés küszöbére léptünk. Fölmegy a fény és egyszerre minden értelmet nyer: valaki az idő túloldaláról néz ránk, mi meg az innenső oldalról őrá, és már nem egy általunk ismert személyt érzékelünk, akivel a büfében összefutottunk, hanem önmagunkat a mérhetetlen időben. Az istenkérdés a színházban megkerülhetetlen, azok a színházak sem tudják figyelmen kívül hagyni, akik azt hiszik magukról, hogy nem foglalkoznak vele. Én a színházban azért érzem jól magam, mert nem lehet hazudni benne, hiszen azonnal halljuk a hamis hangokat. A hazugságon azt a szituációt értem, amikor elhárítjuk és megússzuk a valóságos egzisztenciális téteket. De még ez is jobb, mármint a hazugság fölfedezése, mintha csak tovább állnánk, akárha semmi sem történt volna. Az ember mindig „történik” a színházban. A szószéken sem lehet hazudni, persze, az ige kétélű kard, tudjuk, nem lehet úgy vágni vele, hogy önmagunkat meg ne sebeznénk. A hívő embernek semmilyen helyzetben nem lehet elfogadható oka arra, hogy letagadja meztelenségét és magyarázatokkal töltse ki saját ürességét. Egy hozzám nagyon közel álló lelkészt megkérdeztem egyszer, hogy miért mindig pontosan húsz perc az igehirdetése? A gyülekezet tűrőképességére hivatkozott, meg hát az istentiszteleti hagyományra – ismerjük ezeket a kéznél levő magyarázatokat. De mi történik akkor, ha a szószéken hirtelen kiderül számára, hogy legfeljebb csak öt percet tud beszélni, vagy ha elsodorja a Lélek és két óra után sem tudja abbahagyni? Tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, mert nagyon szerettem az igehirdetéseit, hogy vajon a mindenkori intézmény a Szentlékek cenzúrahivatala? És hogy az istentiszteletnek, mint nyilvános performansznak nem kellene-e eljutnia a forma határáig, addig a nagyon veszélyes pontig, ahol valóban a jelen időben hozzánk beszélő isteni személynek szolgáltatjuk ki magunkat a Szentlélek által...? Én a színházban nem is az erős előadásokat szeretem elsősorban, hanem a próbafolyamatot. Hat hétig mintegy össze vagyunk zárva egy ismeretlen szöveggel... Minden színházi szöveg, még a betéve ismert klasszikusok is teljességgel ismeretleneknek mutatkoznak, mert az életünk egészével szólítjuk meg őket. Számomra a Szentírás szövege is teljességgel ismeretlen, sőt jelentés nélküli szöveg, amikor olvasom. Az értelmezés-hagyomány persze eleve adott jelentésekkel ruházza fel, de a személyes jelentés és megszólítottság az isteni hang felhangzásával függ össze az én saját jelen időmben, amit Istennel bizalommal megoszthatok. Kibírhatatlan esemény, nem is értem, hogyan élhetjük túl. A szent szöveg, és én ezt a színházban tanultam meg, a maga jelentéseit mindig elveszítő, odahagyó írás, amely valahogyan pőrén és nyitottan áll előttem, készen arra, hogy befogadjon, a magam egész életével. Nem telepszik rád, hanem befogad. A Biblia a „nemkönyv”, a tárgyként önmagát mindegyre megszüntető könyv, sokkal inkább hang, valóságos beszéd, mint mozdulatlan írás.

A közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Mit jelent ez az életében, hogy éli meg ezt a helyzetet?

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának lettem a tagja, amely az Magyar Tudományos Akadémia társult intézménye. Egy szegény akadémia – jól érzem magam benne. Nagy megtiszteltetés, ez nem kérdés, de azért jól tudok aludni tőle, nem helyezett rám különösebb terhet. Persze elsőre mindig elviselhetetlen megtiszteltetésnek tűnik, hiszen olyan emberek társaságába csöppentem bele, akikre én mestereimként nézek most is, és akik a magyar kultúra igazán jelentős szereplői. Egyébként is én egy amolyan tanítvány alkatú ember vagyok, a befejezetlen és a befejezhetetlen tanítvány – életem hátralevő idejében ez már nem fog változni, legalábbis nagyon remélem. Amikor írok vagy színházat csinálok, nem jut eszembe az MTA-tagságom, mert az nem segít semmit. Színházi emberként a teóriát is művelem persze, de ezt is csak szerényen, én ugyanis a létezésszakmában vagyok érdekelt.

Hegedűs Márk, fotó: Kalocsai Richárd

Istent keresem

5Móz 30

„Válaszd hát az életet, hogy élhess te és az utódaid is!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →