„A testületi kormányzás híve vagyok”

2015. március 19., csütörtök

– Zsinatunknak impulzusokat kell adnia, hogy ki-ki mélyebben és alaposabban ismerkedjen meg a református hitelvekkel – hangsúlyozza Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának február 25-én megválasztott új lelkészi elnökével beszélgettünk a magyar reformátusság és a Zsinat előtt álló feladatokról.

– Egyházunk alkotmánya a döntéshozatalt és a döntések előkészítését a presbitériumoktól kezdve a zsinatig testületekre bízza – fogalmaz lapunknak Bogárdi Szabó István, aki hozzáteszi: azt szeretné megvalósítani a zsinati munkában is, amit az egyházkerületben püspökként gyakorolt, vagyis a testületi kormányzás híve. Az egyházi törvények revízióját Bogárdi Szabó István a Zsinat legfontosabb feladatának tartja. Mint mondja, több törvény is igényel pontosítást. – Ez a munka minden esetben nagy odafigyelést és alaposságot igényel, mert nem arról van szó, hogy valamit az alapokig vissza kell bontani és újra kell építeni, hiszen állnak a szerkezetek – hangsúlyozza a püspök. Úgy látja, hogy a mostani zsinati időszakban elkészülhetnek olyan liturgiatervezetek, amelyek olyan istentiszteleti valóságot tesznek számunkra lehetővé, amelyben megtaláljuk az identitásunkat és maiak is tudunk lenni.

– Az istentisztelet rendje sem az igehirdetésnek, sem a sákramentumok kiszolgáltatásának alapelvén nem változtathat – mondja a püspök. A Zsinat új lelkészi elnöke fontos célnak tekinti az iskolák konszolidációját, a gyülekezeti diakónia megerősítését és az egyházon kívüliek megszólítását – Az egyháznak kell oda mennie, ahol az emberek élnek – jelöli meg a missziói parancs alapján az egyház előtt álló feladatot az elmúlt évtizedeket jellemző belső migrációs folyamatokkal kapcsolatban. Bogárdi Szabó István reméli, hogy a Magyarországi Református Egyház a következő hat évben meg tudja mutatni majd vidám arcát is. – Két dolog fut most párhuzamosan. Az egyik a folyamatban levő ügyek áttekintése és továbbvitele. Elő kell készíteni a soron következő tanácskozásokat: köztük a Zsinat tavaszi ülését, és készülünk a nyári Generális Konventre is. A másik szál a teljes átadás–átvétel, vagyis minden ügy, intézkedés, kötelezettség, feladat áttekintése – foglalja össze a februári megválasztása óta eltelt három hétben végzett teendőit Bogárdi Szabó István püspök, a Zsinat lelkészi elnöke.

Mennyire meghatározó a zsinati elnök tisztsége, és mennyire jellemzőek a testületi döntések?

Bogárdi Szabó István: Ez egyrészt függ attól, hogy az adott testületek, a képviselők, a törvényhozók hogyan tekintenek önmagukra, és mennyi részt kérnek a munkából. Egyházunk alkotmánya a döntéshozatalt és a döntések előkészítését a presbitériumoktól kezd­ve a zsinatig testületekre bízza. Ezek a szerkezetek tehát adottak, de miután Zsinatunk tagsága felerészt kicserélődött, a következő esztendő egyik izgalmas kérdése az lesz, mit szeretnének a gyülekezetek által választott zsinati küldöttek, és hogyan tudnak együttműködni – nemcsak az elnökséggel, hanem főleg egymással. Másrészt az is kérdés, hogy a Zsinat elnöke hogyan értelmezi az egyházi törvényekben, jogszokásokban, hagyományokban kialakult képet a maga teendőiről. Ha jól látom, az elnökségnek igen szűkre szabott a mozgástere, és ez is inkább kötelezettségeket és feladatokat jelent. Magamra nézve azt tudom mondani, hogy amit az egyházkerületben püspökként gyakoroltam, nyilván más területeken és más összetételben, de azt szeretném megvalósítani a Zsinaton is: tehát a testületi kormányzás híve vagyok.

A megválasztása utáni sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy sok teendője lesz a Zsinatnak. Melyek a legfontosabbak?

A februári Zsinatot megelőzően tartott országos esperesi értekezlet több ponton is sürgette törvényeink revízióját, pontosítását, megrostálását, illetve a különböző szintű egyházkormányzati tevékenységek hatékonyabbá tételét. Ez a munka minden esetben nagy odafigyelést és alaposságot igényel, mert nem arról van szó, hogy valamit az alapokig vissza kell bontani és újra kell építeni, hiszen állnak a szerkezetek. Mégis, több törvényünk van, amelyeken változtatni kell, ilyen a választási törvény, a lelkészek jogállásáról szóló törvény, a nyugdíjtörvény, vagy ép­pen a gazdasági törvény.

A gazdasági törvény nemrég megalkotott új jogszabály.

Igen, de itt-ott nagyvonalúan rendelkezik, és emiatt nehezen hajtható végre. A kizárólag saját bevételeiből, adományokból, perselypénzekből élő gyülekezetek számára nem lehet ugyanazokat a gazdálkodási követelményeket felállítani, mint egy olyan egyházközségnek, amely intézményt tart fenn, és százmilliós összegekkel kell elszámolnia – és nemcsak a presbitériumban, hanem állami és egyéb hatóságoknál is. A gazdasági törvény irányelvei alapvető fontosságúak, ám már a törvényalkotás vitája során is észleltük, hogy konkrétabban kellene fogalmazni. De miután korábban nem volt ilyen átfogó gazdálkodási törvényünk, lépni kellett. Most következik a finom munka, amely talán több teendőt jelent, mint egészében megalkotni egy új jogszabályt.

A választási törvényen hol kell változtatni?

Egyszerű példát mondok. Választáskor ha panasz érkezik a jelölt személyével kapcsolatban vagy visszaélés miatt, azt rendeli a törvény, hogy sürgősséggel kell eljárni. Éspedig azért, hogy egy-egy részprobléma ne tartóztassa fel a választás egész folyamatát. De a törvény a továbbiakban nem rendelkezik arról, hogyan kell pontosan végigvinni ezt a soron kívüli eljárást. Így a legutóbbi választáskor is megtörtént, hogy egy egyházmegyében másfél-két hónapra leállt a folyamat, mert a bírók nem találták a soron kívüli eljárás teljes rendjét. Az élet tehát megmutatta, hogy hiány van a törvényben.

Hitvallásaink szerint egyházunk feladata az igehirdetés és a sákramentumok kiszolgáltatása. A liturgiában lát változtatási lehetőséget vagy szükségszerűséget?

Bonyolult kérdés. Részben azért is, mert erre már sok lelkipásztor és gyülekezet igennel felelt. Ezt némi aggodalommal mondom. Gyakori templomlátogató vagyok, és olykor meghökkentően, sőt megdöbbentően változatos liturgiai megoldásokat látok. Ezért nem is érdemes a kérdést így feltennünk, hogy szükséges-e valamit változtatni, ezt már sokan eldöntötték. Kétféle irányban is. Értse mindenki jól, vannak hipermodern liturgiák, és vannak, akik visszafelé mennek az időben, és a 16–17. századi rend bevezetésében látják a megoldást. Ám az istentiszteleti rend sem az igehirdetésnek, sem a sákramentumok kiszolgáltatásának alapelvén nem változtathat. Mindig az a kérdés, hogy a liturgia hozzásegíti-e az istentiszteletet ah­hoz, hogy valóban a középpontba kerüljön az, ami az anyaszentegyház életében döntő és meghatározó, illetve hogy úgy megy-e végbe ékesen és jó renddel az istentisztelet, hogy annak lényege mindenki számára látható. Ilyen liturgiát megalkotni roppant nagy feladat. A Zsinat korábban megalakult liturgiai bizottsága már bírja ezt a mandátumot, Fekete Károly püspök meghatározó szerepet tölt be ebben a munkában. Vele együtt mondhatom, szeretnénk, ha ebben a zsinati ciklusban meg tudnánk osztani mind a Zsinattal, mind az egyházi közvéleménnyel azokat a tervezeteket, amelyek egy olyan istentiszteleti valóságot tesznek számunkra lehetővé, amelyben megtaláljuk az identitásunkat, és maiak is tudunk lenni. Mindezt úgy, hogy istentiszteleteink résztvevői tisztán és világosan megtapasztalhassák a lényeget: az evangélium életformáló hatalmát.

Az egyház feladata a tanítás és a diakónia is. Kezdjük a tanítással. A megválasztása után azt nyilatkozta: fontosnak tartja, hogy egyháztagjaink megismerjék az egyházi tanításokat.

A Zsinat testületének egyik szolgálata és kötelessége a tanítás, illetve, ha szükséges, akár hitvallásig elmenően is, egyházunk hittételeinek újbóli kimondása. Ezt nem kell hajszolni. A történelem megmutatta, hogy mindezt a szívünkbe kell előbb beírni. Ha tiszta és világos igazságaink, hitvallásaink és tanításaink vannak, akkor többek között megmenekülünk attól, hogy kapkodnunk kelljen egy-egy válságórán, amikor azt kérdezik az emberek, mi az egyház tanítása. A református keresztyének életéhez hozzátartozik Isten Igéjének olvasása mellett a folytonos tanulás is, a református hitelvek, hitszabályok elmélyítése, hiszen ezek szerint rendezzük hozzá életünket a megszólító isteni kinyilatkoztatáshoz. Zsinatunknak impulzusokat kell adnia, hogy ki-ki mélyebben és alaposabban ismerkedjen meg a református hitelvekkel. Egyébként is úgy látom, hogy a 21. század az identitások évszázada lesz. Ennek most egyelőre a konfliktusos, drámai és olykor tragikus aspektusait látjuk, de van ennek napsütötte oldala is, amikor áldást véve erősödhetünk meg hitünk alapvető kérdéseiben, és igyekszünk azok szerint élni.

A diakóniában milyen feladatokat lát akár a gyülekezeti, akár az intézményi diakónia területén?

Az úgynevezett intézményes diakóniát – amely nagyobb hányadában azt jelenti, hogy államtól átvett szociális feladatokat végzünk, és próbáljuk hozzátenni a református pluszt – nyilván néhány elemmel még ki kell egészíteni. Amiben igazán elmaradást látok, az a gyülekezetek diakóniai munkája. Szeretném megerősíteni azt a bizonyosságot, hogy a keresztyén közösség életének szerves eleme a diakónia, még ha nem mindig látványos is. Sok helyen látok erre jó példákat, ahol nem intézményt alapítanak, nem állami feladatot vesznek át, hanem a maguk körében, a maguk erejéből végzik a szeretet munkáit. Az igazi diakónia az, amit akkor is végzünk, ha nem tudunk külső segítséget igényelni hozzá (sőt, olykor talán nem is kell). Jó lenne, ha egy-egy gyülekezet gazdálkodásában mindig jutna diakóniára. Ez elemi feltétele is a gyülekezet önálló működésének.

Mi lehet az oka, hogy ebben elmaradások vannak?

A két világháború között egyházunkban a százat is meghaladta csak a gyülekezeti árvaházak száma. Diakónusszövetségek, egyesületek működtek, és jórészt az egyháztagok adományaiból tartották fenn magukat. A második világháború után a kommunista állam az egész magyar társadalomra nézve önmagának sajátított ki minden szociális feladatot. A rendszerváltás után megnyílt a lehetőség, hogy újra elinduljunk ebbe az irányba, ám az elmúlt huszonöt év inkább az intézmények megerősítésével telt el, kevés figyelem maradt a gyülekezeti szolgálatokra. Pedig a diakónia az az élettevékenysége a keresztyén gyülekezetnek, amelyet senki más nem végezhet el helyette. Jézus azt mondja: a szegények mindenkor veletek lesznek, segíthettek nekik, amikor csak akartok. Ha az akarat adott, akkor legyen meg hozzá az eszköz és a készség is. Azt is tudatosítani kell, hogy nem puszta jótékonykodásról van szó, hanem komoly szakértelmet igénylő, gyülekezeti közösségbe betagolt munkáról.

Említette az államtól átvállalt feladatokat. Sok gyülekezet alapított új iskolát vagy éppen vett át önkormányzati intézményt az elmúlt években. Egyetért ezzel a folyamattal?

A lényegével és a fő iránnyal egyetértek. Nem bánnám, ha háromszor ennyi iskolánk lenne. De jó lenne, ha el tudnánk oldani magunkat attól a téves gondolattól, miszerint az állam meg az egyház kétezer év óta vetélkedik azon, melyiknek legyen iskolája. Ez így nem igaz, mert az állam csak százötven éve lépett fel iskolafenntartóként. Most azonban előbb egy konszolidációs munkát kell elvégezni iskolarendszerünkben, a helyzet ugyanis nagyon változó: vannak újraalapított, alapított, ténylegesen újonnan szervezett és átvett iskoláink. Nem egyformák a feltételek, eltérőek a hagyományok. Egy fél emberöltő kevés ahhoz, hogy meggyökeresedjenek a helyes szemléletmódok. Az utóbbi négy-öt évben nem, de korábban rengeteg vita kísérte az egyházi iskolák működését, időnként itt-ott még a létjogosultságukat is megkérdőjelezték. Először tehát konszolidálni kellene azt, amink van, a jövőben pedig igénytudatosabban megnézni, hol van igazán szükség iskolaátvételre és -alapításra.

Itt kell említeni az egyházfinanszírozás ügyét is.

Tegyük tisztába a fogalmakat! Amit a mai közbeszéd egyházfinanszírozásnak nevez, az valójában közfeladat-finanszírozás! Mert az, hogy az egyház részt vesz a közoktatásban, szociális feladatokat lát el, azt jelenti, hogy az állam átad neki bizonyos közfeladatokat. Ezért ezeknek a finanszírozása nem egyházfinanszírozás, hanem közfeladat-finanszírozás. Amit egyházfinanszírozáson kell értenünk, az ma már csak az adó egy százalékának felajánlása körül mozoghat, hiszen a kárpótlás folyamata befejeződött, a pályázatokon való részvétel pedig nem egyházfinanszírozási ügy. Számomra tehát azt jelenti az egyházfinanszírozás, hogyan és milyen módon gazdálkodunk a saját magunkéval, az egyháztagok adományaival, perselypénzeivel.

Püspök úr több esetben is felhívta a figyelmet a belső migráció folyamatára, amelynek következtében új gyülekezetek jöhetnek létre. Mekkora feladatot jelenthet majd a református egyháznak ez a társadalmi változás a jövőben?

Nagyon nagyot. Ez a migrációs folyamat a kiegyezés óta tart, amikor megkezdődött a nagy ipari központok létrejötte, és az agrárlakosság kezdett beáramlani ezekbe az ipari központokba. Egyházunk az 1930-as évek végéig nagy erőket mozgósítva tudta az új gyülekezetek szervezését végezni. Nem is volt ez olyan nehéz, hiszen a vidékről föláramlók meglehetősen erős identitással rendelkeztek. A szervezési munkák a második világháború után kényszerűen megszakadtak, de az elvándorlás, a belső migráció tovább tartott, és ma is tart. Jól látható, hogy a keleti országrészekből, ahol magas a munkanélküliség és nagyon sok hátrányt szenvednek az ott élők, a jól képzett szakmunkások, értelmiségiek folyamatosan áramlanak Magyarország közepe és nyugati részei felé. A feladat adott: az egyháznak kell oda mennie, ahol az emberek élnek. Ez benne foglaltatik a missziói parancsban. Jézus nem mondta sehol (tudomásom szerint), hogy rendezzünk be lelkészi hivatalt, és várjuk, hogy odajöjjenek az emberek. Roppant erőket igényel ez a szervezés, és a munkában teljes közegyházi konszenzusra lenne szükség. És mellé még arra is, hogy az erős gyülekezetek is segítsenek, akár anyagi áldozathozatallal is.

Hogyan lehet megszólítani az egyházon kívüli embereket?

Jézus missziói parancsa értelmében nem kérdés, hogy meg kell őket szólítani. Tudnunk kell azonban, hogy ma jobbára közönyös, elidegenített, a hit kérdésében zárkózott magyar embereket fogunk megszólítani. Mégis! A próféta látomása szerint a világot gyógyító folyam forrása a templomküszöb alól fakad föl. A keresztyénség nem akkor kezdődik, amikor belépünk a templomba, hanem akkor, amikor kilépünk onnan. Viszont nem szabad másnak mutatnunk a keresztyén életet, mint amilyen. Becsapjuk az embereket, ha csupa örömnek, káprázatnak állítjuk be a keresztyénséget, állandó vidámkodásról beszélünk nekik, hiszen a keresztyén életben harc is van: az óember megöldöklése, az új ember felöltözése. De az sem igaz, hogy mi volnánk a világ legbánatosabb társasága! Akik arra kaptak isteni felhatalmazást, hogy olyanoknak hirdessék az evangéliumot, akik még nem hallották, tudniuk kell: az Isten országába hívják meg az embereket. Gondoljunk a nagy menyegző példázatára: útról-útfélről be lehetett hívni bárkit, de a menyegzői ruhát mindenkinek fel kellett vennie. Azoknak pedig, akik egy-egy már megszervezett közösség megerősítésével foglalkoznak, méltányolniuk kell, hogy vannak olyanok, akik nem a hitmélyítés szolgálatában fáradoznak, hanem hitre hívnak. Ezt a kettőt nem lehet szétválasztani, de rendes kálvini erénnyel illő lenne megkülönböztetni.

A Kárpát-medencei egyházmegyéket tömörítő Generális Konvent elnökségében több feladata lesz zsinati elnökként?

A Generális Konvent elnökségében szép református elvek szerinti rendet sikerült megalkotnunk. Mindig a tanácskozást fogadó házigazda egyházkerület elnököl, így aztán a mögöttünk levő néhány esztendőben megúsztuk azt a kérdést, hogy ki legyen az egésznek a vezetője. Amikor annak idején a Generális Konventet létrehoztuk, éppen az volt az egyik fontos belátásunk, hogy csak olyan döntést hozzunk, amit mindenki vállal, és otthon a saját egyháztestében érvényre is tud juttatni. Nem tudok róla, hogy zsinati elnökként ennél több feladatom lenne.

Hat év múlva is lesz átadás-átvétel. Milyen református egyházzal lenne elégedett hat év múlva, és milyen lelkészi elnökséget adna át az utódnak?

Akkor lennék boldog és elégedett, ha az új elnöknek a megválasztása napján mindent át tudnék adni. Hogy milyen lesz a református egyház? Remélem, hogy mélyebb lesz a hite, erősebb az identitása, több részt kér magának a krisztusi misszióból, és minden küzdelme ellenére meg tudja mutatni időnként a vidám arcát is.

T. Németh László
Fotó: Varga Gábor Vargosz, Dimény András
Megjelent a Reformátusok Lapjában 

Istent keresem

1Thessz 2,1–12

„...a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →