Álmuk az Isten

2010. december 12., vasárnap

altZsibriken immár húsz éve, hogy szenvedélybeteg férfiak várhatnak szabadulásra a tudatmódosító szerek fogságából.

A Szabadító közeleg – ennek a csodáját éljük át mi, keresztyén emberek, akik napról napra készülünk karácsony ünnepére, amikor a Megváltó születéséért adunk hálát. Jó azonban tudni, hogy nemcsak mi és nemcsak advent idejében várunk arra, hogy valaki szabaddá tegyen minket: Zsibriken, az eldugott kis tolnai faluban immár húsz éve, hogy szenvedélybeteg férfiak várhatnak szabadulásra a tudatmódosító szerek fogságából. Őket látogattuk meg advent első vasárnapján.

Az ünnep előestéjén, már koromsötétben érkeztünk a faluba, éppen csak kevéssel az esti áhítat előtt. A közösségben minden napot áhítattal kezdenek és zárnak le. Az esti áhítatra minket is befogadnak a fiúk, körbeülünk a liturgiai szobában, a lituban. Eleinte méregetjük egymást, de utóbb kiderül: ők is, mi is úgy érezzük, mintha nem először találkoztunk volna. Pedig legtöbbjükkel még soha nem láttuk egymást – volt, aki csak három napja érkezett. A lakók bemutatkoznak, és elmondják, miért érkeztek Zsibrikre, mi a céljuk itt. A legtöbben szabadulni szeretnének, és visszakapni azt a bizalmat, amelyet az évek folyamán elveszítettek. Az áhítat közös énekléssel kezdődik, szabadkoznak az énekhangok tisztasága miatt – kimenőn van Gábor, a gitárosuk, aki tavasszal még nem tudott játszani, de azóta ő kíséri az énekeket. Amúgy nincs mi miatt mentegetőzni: Ady Endre Álmom az Isten című versének súlyos sorai megrázó hitelességgel szólnak a fiúk tolmácsolásában.

A Tolna és Baranya megye határán fekvő Zsibriken jelenleg nyolc próbaidős, nyolc új tag, három rendes tag és egy kiléptetős fázisban lévő férfi él. Vannak köztük édesapák és fiatal huszonéves fiúk is. Meghatározott, szigorú, néha szerintük kissé monoton napirendben élik az életüket, gondozzák az állatokat, elvégzik a ház körüli munkákat, és tanulnak – ugyanazt a kanadai terápiás modellt használják, mint a ráckeresztúri drogrehabilitációs otthonban: a Portage-t, amely egymás tiszteletére és elfogadására, valamint társas kompetenciák fokozatos elsajátítására építi fel az önsegítő terápia fázisait. Zsibriken nincs elérhető mobilhálózat, a nap tetemes részét a ház és az állatok körüli munka teszi ki – mindent a lakók tartanak fent, nincs külön technikai személyzet. Van, aki a fűtésért, van, aki az ételért, van, aki az állatokért felel, de mezőgazdasági munkát is végezhetnek, amikor megerősödnek leállásuk után.

A falut valaha svábok lakták, de a kitelepítések miatt gyakorlatilag teljesen elnéptelenedett. Amikor húsz évvel ezelőtt Victorné Erdős Eszter vezetésével elkezdődött itt a drogmentő munka, akkor kezdett el újra felépülni a település. A Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány nemcsak a drogrehabilitációs intézetet működteti, hanem egy védett szállást is, ahol azok maradhatnak, akik terápiájukat már befejezték, de még nem tudnak anyagilag saját lábra állni. Most is építkeznek: készül az ebédlőnek szánt épület. Zsibriken minden egyes háznak saját neve van, minket a Jézus-házban szállásolnak el – ennek a háznak a tetején cserepekből rakták ki a Megváltó nevét.

Kovács László már hatodik józan adventjét tölti Zsibriken segítőként. Azt mondja, hogy az intézetben nem különösen látványos az adventre készülődés, viszont az itteni csendes munkákban igen komoly csodák történnek azokkal, akik képesek megnyílni a hívó szónak. „Egyes emberek nagyon mély dolgokat élnek meg ilyenkor, de ezek nem mindig jelennek meg kihangosítva” – fogalmaz Laci. Az otthon lelki életéért a két vezető lelkipásztor, Fényes Endre és Szabó Judit felelnek, bibliaórákat tartanak, lelkigondozói beszélgetéseken vesznek részt. Szabó Judit, az intézmény vezetője szerint Zsibriken egyfajta érzékenyítés folyik, ráhangolás az Isten közelségére. Ez a ráhangolás egészen finom, halk zörgetés: havonta például csak egyszer kötelező elmenni istentiszteletre, de vannak, akik rendszeresen járnak közösségbe. „Egyedül mi kevesek vagyunk ahhoz, hogy ünnepünk legyen, ehhez keresni kell az utakat, segítséget kell kérnünk. Teljes mértékben a mi döntésünk és felelősségünk, hogy mennyire megyünk ennek utána” – mondja Laci, és hozzáteszi: ha az advent nem is, de a karácsony mindig nagyon komolyan megérinti a lakókat.

Zsibrikhez hozzá tartoznak a látogatók – nemcsak a drogprevencióra és a hozzátartozói csoportra érkezők, hanem azok is, akik önkéntes segítőként jönnek a faluba. Kovács Marika debreceni teológa már két éve jár nyaranta Zsibrikre, hogy közösséget vállaljon a fiúkkal, és most is örömmel jött velük tölteni egy rövid hétvégét. A régi ismerősök nagy örömmel fogadják – sajnos a nyár óta már sokan feladták a terápiát. Zoltán több mint fél éve itt van, megroppant egészséggel, otthon kisfia úgy tudja, dolgozik. A férfi rendszeresen ír neki mesét – jó ideje nem látták egymást. „Azért ez a megtérés-dolog sokat dob a helyzeten” – mondja keresetlen egyszerűséggel. Ő ugyanis megvált(oz)ott életet kapott itt, gerincsérve mellé.
Nem ő az egyetlen apa a rehabon – Gábor négyéves kislányát és feleségét veszítette el alkoholfüggősége miatt, és nagyon szeretné őket visszakapni. Az arcára tetovált nyolc, fekete könnycseppről azt mondja, akkor fog majd meggyó­gyulni, ha megtanul sírni. Az ő élete is megváltozott a terápián, és reméli, hogy ezt a családja is észreveszi majd. Minden nap olvas Bibliát, „amennyit a Lélek neki megenged megérteni”.

Kevés akadálymentesített rehabilitációs otthon van – János hálát adhat, hogy Zsibrik kerekesszékkel is bejárható, ő ugyanis ezzel közlekedik. Sokan bele sem gondolnak, hogy vannak mozgásukban akadályozott, esetleg siket vagy vak szenvedélybetegek is, nincs rájuk felkészülve az ellátórendszer. Zsibriken ez már megoldott – olyannyira jól beilleszkedett a fiatal férfi, hogy nyáron kölcsönkérték társai a székét, hogy gyorsulási versenyt játsszanak vele a domboldalon.

Mert Zsibrik nem csak a fájdalom háza – mély emberi kapcsolatok születnek itt a gyó­gyu­lás folyamatában. A terápiás csoportok fontos részét képezik az otthon programjának – ahogy a lelki felkészülés az ünnepre, úgy a gyógyulás sem megy egyedül. Közösen tanulják meg újraszervezni az életüket, megírni heti terveiket, kezelni agressziójukat, felismerni érzéseiket, beszélni róluk. Fontos feladatként tartják számon, hogy tudatosan törekedjenek egymás megismerésére, hogy megosszák egymással tapasztalataikat, érzéseiket, visszajelzéseket kapjanak és adjanak egymásnak haladásukról a terápiában.

Marika azt mondja, azért szeret Zsibrikre járni, mert sehonnan nem látszanak annyira tisztán és fényesen a csillagok, mint innen, ha tiszta az égbolt. És valóban: akik idejönnek tíz-tizenhárom hónapra, ugyanezt várják: hogy borult, felhős-viharos életükön is átragyogjon a csillagfény. Ehhez csend kell, és felfelé kell nézni. Minimum addig, ahová Jézus nevét írták Zsibrik hitvalló házépítői.

 

A „szent irigység” krónikája

Egy tarka és kényesen összekovácsolható csapat verődött össze a Miskolc melletti Mályiban, a Tiszáninneni Egyházkerület Mécses Szabadidő és Továbbképző Központjában november 15–17. között szenvedélybetegekkel foglalkozó szakemberekből. Mályi ideális helynek bizonyult földrajzilag, hisz a zsibrikiek és az erdélyiek szinte pontosan ugyanannyi idő alatt tették meg az utat a képzés színhelyére.

A Zsibriki Drogterápiás Intézet munkatársai Szabó Judit vezetésével vállalták az idén a szervezés oroszlánrészét, ők is képezték a számbelileg legnagyobb csapatot. Eljöttek a Válaszút Alapítvány, valamint a ráckeresztúri otthon munkatársai is, de másodszor voltak jelen a noszlopi otthon segítői is, akikkel az erdélyiek még nem találkoztak mostanáig. A Református Mentő Misszió és Bonus Pastor Alapítvány munkatársai közül öten jöttek el erre a találkozóra, akik a mind ez ideig egyetlen erdélyi drogterápiás otthont működtetik a Maros-vidéki Magyarózdon, Petrőczi Kata Szidónia valamikori birtokán.
Feltettem magamban a kérdést: Mi az, ami mélyebben összekötött bennünket az intenzív képzés során? A leállt szenvedélybetegekben sokkal mélyebben van ott az a felismert és tudatosított erőtlenség, amelyet az anonim alkoholisták úgy fogalmaznak meg, hogy „felismertük tehetetlenségünket”. Ez az erőtlenség még a nem szenvedélybeteg segítőben is ott van, és boldog az a segítő, aki ezt a gyengeséget felismerte és tudatosította magában. Akkor és csakis akkor érti meg az erő titkát az erőtlenségben.

„A gyenge biztonságot talál és nyugalmat a Krisztus sebeiben” – mondja Clairvaux-i Bernát, ez a közösen megtapasztalt nyugalom és biztonság kovácsolt bennünket eggyé ott Mályiban. A Krisztus sebeiben gyógyultunk meg, valljuk az Ige szavaival, mert ezek a sebek a csoportfoglalkozás rendjén ott, akkor felderengtek előttünk. Rengeteg elmés játék segítségével Goda Gyula kiváló pszichoterapeuta és asszisztense, Szabó Orsolya újra és újra arra késztetett minket, hogy seb a seb által gyógyuljon.

Volt az első nap vége felé egy bizonyos „aha-élmény”: lám, hálát adhatunk azért, hogy hitben lehetünk. Soha ilyen kristálytisztán nem láttuk talán még annak fontosságát, micsoda erőforrást jelent a bűnbocsánat és a naponkénti kegyelem által megélhető Isten-közösség. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy akik minket képeztek, örömmel készültek velünk találkozni, hisz maguk is felvállaltan hitvalló emberként élik meg a hiteles Krisztus-követés napi harcát.

Hálásak voltunk, miközben meg is lepődtünk azon, amikor a végső kiértékeléskor arra is kitértek, milyen nagy szeretetet láttak közöttünk. Százával képeznek évente üzletemberektől a segítő szakmában lévőkig mindenféle csoportot, és azt mondták, sehol nem tapasztaltak ilyen intenzív és őszintén kifejezésre jutó szeretetet. Éreztem, hogy ezt nem udvariasságból mondták, nem, ez nem volt gyanús nekem, egyébre gyanakodtam: mi a Jézus „társasága”, jobban mondva, „eredeti közege” voltunk.

A kedves olvasó bizonyára emlékszik az evangéliumokból, hogy Jézus a kétes elemekből összeverődött, társadalmilag cégéres bűnösöknek számító alakok közt érezte a legjobban magát. Engem legalábbis gyakran elfogott és a mai napig elfog egyfajta irigység, hogy én nem lehettem sem anyagozó, sem egyéb függőség foglya, így mindig nehezebb elfogadni, hogy én is éppen olyan kegyelemre szorult lennék, mint ők. Nekik ez nem kérdés, így máris fölöttem állnak, „neki sok bűne bocsáttatott meg, jobban szeret engem”, mondja Jézus.

Ezt a jobban szerető ragaszkodást kívánom meg mindig a közelükben. Minél inkább megismeri magát az ember, annál jobban értékeli a kegyelmet és annál inkább képes a másikat vállaló szeretetre.

Bagdán Zsuzsanna, Horváth Levente

Képek: Kalocsai Richárd

Istent keresem

2Tim 4,1–5

„...töltsd be szolgálatodat” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →