Betyárvilág

2010. január 05., kedd

alt„Kiapadt a Tisza, / csak a sara maradt, / meghalt szegény Bogár Imre, / csak a híre maradt” – szól Bogár Imre balladája, már-már megsiratva a híres betyárvezért. Erre Szentesi Zöldi László újságíró-betyárkutató szerint nem sok okuk lehetett a kortársaknak, hiszen a többi betyárhoz hasonlóan ő is csak egy elvetemült bűnöző volt. A Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettesével a Nagy magyar betyárkönyv című műve megjelenése apropóján beszélgettünk.

 

– Te betyár vagy?

– Nem. Én csak írok róluk. Bár a családtörténeti kutatásaim szerint szegről-végről Zöld Marci leszármazottja vagyok. Ő berettyóújfalui volt, és azon a tájon betyárkodott. Az én felmenőim a Békés megyei Gyomán éltek akkoriban, ahol a Zöld-Zöldi nevet viselő családok szegről-végről rokonságban állnak egymással. Ráadásul Zöld Marci is református volt, bár nem élt túl kegyes életet. Ő is dologtalan, részeges, munkakerülő csirkefogó volt, mint a társai.

 

– Ezek szerint családi indíttatásból foglalkozol a betyárokkal?

– Magyar-történelem szakos főiskolásként sokat jártam könyvtárba, levéltárba. Amikor a fővárosba kerültem, igyekeztem megtartani ezt a szokásomat. Szinte észrevétlenül ástam bele magam a betyárvilág rejtelmeibe. A néprajz mindig is jobban érdekelt, mint mondjuk a nyelvészet vagy az ókor története. De a folklóron túl sokkal érdekesebbnek találtam a valóságot. Rózsa Sándorról sem azért írtam könyvet, hogy tovább gyarapítsam a folkloristák népi emlékezetről írt tanulmányait, hanem a valódi történet érdekelt.

– Ha már Rózsa Sándor: tényleg nem fogta a golyó?

De fogta, olyannyira, hogy 1868-ban, egy vadnyugati vonatrablásra emlékeztető akció során a térdét szétroncsolta egy lövés. Megjegyzem, mienk, magyaroké a kétes dicsőség, hogy betyárjaink jóval Jesse James előtt már vonatot raboltak a Dél-Alföldön.

– A népi emlékezet szerint ezek az emberek a becsület bajnokai voltak. Amit a gazdagoktól elvettek, a szegényeknek adták. Ehhez képest Zöld Marciról elég lehangolóan nyilatkoztál.

altA valóság egészen más. Az élőszavas hagyomány és a korabeli ponyvairodalom hamar elhomályosította a valódi életrajzokat. Ezért a kutatások során csak a periratokra és a rendőrségi feljegyzésekre hagyatkoztam. A betyárok valójában dologtalan, részeges és kegyetlen csavargók voltak. Közönséges bűnözők, akiket a romantikus képzelet olyan tulajdonságokkal ruházott fel, amiket a kortársak nem is igazán ismerhettek. A 19. században egy tanyai ember rendkívül kiszolgáltatott volt, ha négy-öt pusztai lovas bezörgetett hozzá. A betyárok leginkább az osztályos társaikat – a cselédeket, a summásokat, a pásztorokat – nyomorgatták. Velük szemben nagylegények voltak, de amikor az osztrák katonaság vagy a pandúrok kiszálltak, általában menekülőre fogták. Bogár Imre, akinek ma könnyfakasztó balladája van, egy közönséges gyilkos volt, aki egy gazdának késsel akarta lefejteni a bőrét, magyarul meg akarta nyúzni.

– Hogy lehet a valóság és a népi emlékezet között ekkora különbség? Ezek szerint pont azok énekelték meg a kiválóságukat, akik a legtöbbet szenvedtek tőlük.

Gondoljunk a whiskys rabló alakjára, ha meg akarjuk érteni, hogyan keletkeztek ezek a történetek. Ennek az embernek először is azért van nimbusza Magyarországon, mert az emberek többsége nem találkozott vele személyesen. Helyette a kereskedelmi tévék és a szennylapok puszta anyagi számításból készített interjúit látták, ahol jóvágású, intelligens, báránylelkű fiatalemberként jelenik meg. A korabeli ponyvakiadványok is ugyanazzal az anyagi céllal készültek, mint a mai bulvárműsorok. És van még egy ok: az emberi irigység. Ahogy a whiskys rabló bankrablásai szimpátiát ébreszthetnek a mai kisemberben, úgy a korabeli parasztságon belül is lehetett egy lumpenréteg, amelynek tetszett, ha a módos gazdáknak elviszik a jószágát.

 

– Két kiadást ért meg eddig a Rózsa Sándor-köteted, az új könyved is jól fogy. Mi lehet az oka annak, hogy reneszánszát éli a betyárromantika?

– Magam is meglepődtem ezen. Az emberek hősök, igazi férfiak után sóvárognak egy férfiatlan és hősiességtől megfosztott korban. Persze rosszul választanak, mert bár kalandos történetek ezek, de semmilyen példaértékűség nincs bennük. Szomorúan tapasztalom azt is, hogy a valódi életrajzok ismerete nélkül bizonyos körökben politikai célzattal is divattá vált a betyárromantika. Még egyszer figyelmükbe ajánlanám, hogy a példaképeik például állapotos asszonyoknak vágták ki a magzatát a hasából, vagy békés gazdákat vertek ok nélkül agyon somfabottal, és habozás nélkül elkötötték a lovat, ami akkor az életben maradás egyetlen esélye volt az Alföldön egy parasztember számára. Sokan tévesen nemzeti érzéseket tulajdonítanak nekik. Amikor bujkáló honvédekkel és elrejtett Kossuth-bankókkal volt teli az ország, Rózsa Sándorék éppen úgy a tanyás gazdákat fosztogatták, mint a szabadságharc előtt.

– Az azért csak nem mendemonda, hogy a délvidéki harcokban a betyárvezér szabadcsapata is a honvédeket erősítette!

– Az igaz, hogy ‘48 őszén beálltak a honvédseregbe, de csak azért, mert így kaphattak amnesztiát. Eleinte ugyan vitézül harcoltak, de karácsonyra feloszlott a betyársereg, mert nem bírták a katonai fegyelmet. A végén már rablóbandaként viselkedtek, és a magyarokat éppúgy fosztogatták, mint a Bánát többi nemzetiségét.

Angyal Bandiról maradt fenn talán, hogy egyszer úgy elcsavarta a babája fejét, hogy az úgy maradt. Te hallottál erről az esetről?

– Erről nem. De tény, hogy a betyárok nem vetették meg a nőket, és a nők sem őket. Valami oknál fogva, ahogy a maiak a nyitott kupékhoz, az akkoriak a szép lovakhoz vonzódtak. Ennek kétség kívül akkor is megvoltak a veszélyei. Aztán hogy ki csavarta el kinek a fejét? Ennek megválaszolására még a krónikás sem vállalkozik a 21. században.

Szöveg: Kiss Sándor

Fotó: Kalocsai Richárd

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2009. január 3-i számában.)

Istent keresem

Jn 19,31–42

„Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás:” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink