Bogárdi Szabó István püspök búcsúbeszéde Csoóri Sándor temetésén

2016. szeptember 22., csütörtök

Elhangzott az Óbudai temetőben, Budapesten 2016. szeptember 21-én.

 

Ézsaiás 40,1-8
2Korinthus 5,1-5
Jelenések 7,9-17

Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet!

Csoóri Sándor egész életében szerette az egybegyülekezést – legszebb gyermek-emlékei közé sorolja ezeket Zámolyon, aztán Pápán a református kollégium tehetségeként, aztán költőként, gondolkodóként, világjáróként, magyar szó szerelmeseként, értelmiségiként – tanácskozásokban, szervezkedésekben, beszélgetésekben, legszebb szóval: egybegyülekezésekben élt. Most holtában, még egyszer, ide ravatalához egybegyűjtött bennünket: gyászra, végtisztességre, életéért való hálaadásra – és a feltámadás reményében való megerősödésre. Itt kell most elnyernünk a vigasztalást. Erre ő személyesen kötelezett engem.

Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magános befelé-tekintése és önkéntes csend-fogsága után – megromlott fizikumában, nagy betegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és, lám kiderült mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!

Ez volt az utolsó, amit nekem mondott, reám testált, ott utolsó őrhelyén, a kórházban, a halál árnyéka völgyének eme patyolatos bugyrában, élet és halála mezsgyéjén: vigasztalót!

Őrhelyet mondtam, mert Csoóri Sándor őrálló volt. Mondhattam volna – régi szólva – stáció-t is, ahol az érdeklődő megállhat egy-egy pillanatra, ahol az átutazó talán elcsodálkozhat a körülményeken, de nem az őrálló, akinek nagy és súlyos szolgálata van ott. És őrállót mondtam, és ezt leginkább szellemi-egzisztenciális értelemben kell vennünk. Nem a hely a fontos, hanem a helyzet, - nem az adottságok, hanem a feladat, nem a körülmények, hanem a sors. Három stációt hoztam ma ide -, és mindegyikben csupa vigasztalás. Az egyik vigasztalás a prófétáé, a másik az apostolé, a harmadik a tanúé, aki látnok.

1) A próféta, ahogy a zsoltár mondja: hasonló a pusztai pelikánhoz; olyan, mint a bagoly a romokon. Virraszt és olyan, mint a magános madár a háztetőn (102. zsoltár).

A romok fölött virraszt, vagy a pusztában, az éjszaka sötétjében, arccal a remélt naptámadat felé. Egyszerre él tehát a minden fölfaló sötétség kellős közepén és a remélt világosságban. Várakozik és őrködik; és ha hallgat – Csoóri Sándor tudott hallgatni – , nem azért hallgat, mert ne volna mit mondania, vagy mert elvették volna tőle a szót, hanem, mert tudja, a csenddel többet mond, mint bármi szóval. És ha szólnia kell, mert az őrszem dolga, hogy jelezze az idők változását, nem a magáét mondja, parancsa van rá, Isten az, aki reá rója kimondás kényszerét. S mindjárt kettőt: előbb a létezésünk keserű igazságát: fű a nép, elszárad a fű, elhull a virága, és mindjárt a másodikat: de Isten beszéde örökre megmarad! A múlandó embernek a saját szépséges, de porladó szavaival kell kimondania az örökkévalót, a maradandót. És a legkevésbé csak önmagának mondja ezt. Az őrálló másokért őrködik, – és ha nekik is hirdetnie kell a szabadulás látomását, akkor nekik is el kell mondania: bizony fű a nép – bizony, ti is porból vagytok és porrá lesztek, és nem ti kezetek munkája, a nevetek nagysága, hanem egyedül Isten igéje marad meg! És az az ige titka, hogy előbb hangzik, mint támad a fény, miként a teremtéskor: szólt az Úr: legyen világosság – és lőn világosság! Roppant teher az efféle őrállóság – a sötétség kellős közepén világosságot hirdetni, pusztaság kellős közepén az Isten szavával forrást fakasztani, a 20. században darabokra szaggatott országban reményt mondani, az embert termelési egységgé züllesztő diktatúrák idején szabadnak maradni, az megélhetési önáltatás és a világsemmisítő hazudások idején holtak arcán is meglátni a jövendőt –, ehhez előbb ki kell mondani, az istenkedők, vagyis végtére Isten ellenségeinek is arcába mondani: bizony, fű a nép; és íme, Istenünk beszéde megmarad örökre! Ez a próféta őrhelye – roppant feladat az üres számítgatásai után futkározó, alkudozó, hűséget elcsaló, szépséget mocskoló világban, stáció az elveszés és megmaradás mezsgyéjén, ahol rásüllyed az emberre a maga sorsa.

2) A második stáció egészen személyes, ez az apostolé, aki arról beszél, hogy az ember őstudása – hogy tudniillik különbség van mulandó és maradandó között – csak formális tudás mindaddig, amíg a feltámadott Krisztus dicsőségébe bele nem káprázik a szemünk. Krisztus nélkül csak annyit tudunk, hogy van különbség halandó és örökkévaló között -–, de nem tudjuk, hogy mi ez a különbség! Csak sejtelmünk van, de nincs bizonyságunk. És ezzel a fél-tudással éppoly boldogtalanok vagyunk, mint minden fél-igazsággal, mint a megkelesztett, de ki nem sütött kenyérrel, mint a megírt, de soha el nem küldött levelekkel, mint az álmodott, de sosem próbált szabadsággal. Krisztusban azonban nyilvánvalóvá lesz, hogy mi ez a különbség! A végtelen fölemeli magához a végest, a kegyelem nem lerombolja, hanem céljáig vezeti a töredékest. És e különbség mellett is meg kell állnia az őrállónak, és vigyázóból felvigyázóvá kell lennie –, nehogy a Feltámadás – a Krisztus feltámadása – csak hasonlat legyen, mert akkor a mi életünk, halálunk és feltámadásunk is csak hasonlat lesz, akkor visszaesünk a bizonyosságból a sejtelembe, holott az őrállóval együtt vágyakoznunk kellene! Várom, várom az Urat, mondja a zsoltáros, mint a virrasztók a reggelt! Ezért nem is arra vágyakozunk, mondja az apostol, hogy levessük a mulandót, hanem hogy felöltözzük rá az örökkévalót, mert, lám Krisztus mulandó testet öltött magára, és mulandó testben halt engesztelő halált, és a mulandó teste tétettet a sírba – és mulandó testében támadt fel örökkévalóra. Nem akarunk meztelennek találtatni, mondja az apostol, hanem az akarjuk, hogy az élet nyelje el azt, ami halandó. A virrasztónak, az őrállónak nem kell előre rohannia a naptámadat közelgő fényébe: megtalálja őt az Isten fénye, és új életbe öltözteti, mert megváltotta a halálból a veszendőt. Maradjatok meg énbennem - mondja Krisztus az övéinek.

3) A harmadik stáció a tanúé – aki látnok, aki fogoly, száműzött az Úrért. Ha a próféta köteles őrállásra, mert elveszett népéért küldi az Úr, ha az apostol köteles küldetését teljesíteni és tanúsítani a reményt, akkor a látnok, aki előtt egy másféle tudást tárul fel a mennyei istentisztelet dicsőségében, köteles elmondani az elmondhatatlant. Ha a prófétának, a virrasztónak, a hűségesnek az a jutalma, hogy a naptámadat első sugaraival őt áldja meg Isten, ha az apostolnak, a hírnöknek az a jutalma, hogy a maga létén tapasztalhatja átáradni az újjászületés csodáját, akkor a látnoknak, a száműzöttnek a jutalma az, hogy a sorsa nem a maga különleges útja lesz, hanem igazságának hazatérése az igazsághoz. Csoóri Sándor sorsa az volt, hogy ő, aki annyira szeretett élni, megtanult élni akarni, akkor is, amikor úgy rakták körülötte a világot, hogy ne szeressen élni. Nem az igazát kereste, hanem az igazságot. Patmosz volt Magyarországon élnie, magyarnak lennie – rettentő sors, ezer lebeszélés, csüggedés, vereség – és mégis, éppen Patmoszon: jelenés volt élni –, megtartatás, szépséges dicsőség, örökkévaló erők áradása.

Vigasztaljátok népemet – mondja a próféta! Ami halandó, elnyeli azt az élet – mondja az apostol! Eltöröl az Isten szemeikről minden könnyet – mondja a látnok. Mit olvassak, Sándor, kérdeztem az őrállótól. Vigasztalót, mondta a nagy magyar őrálló. Nem azért, mert balzsam kell a sebre, nem azért, mert ekként összebékülünk a halállal, nem azért mert így alkut kötünk az elfogadhatatlannal, hanem azért, mert győzött a Bárány Krisztus, és győztek a hűségesek, és övék az örökkévaló dicsősége! Jól és jól vagyon én jó szolgám, kevesen voltál hű – sokra bízlak ezután: menj be a te Uradnak örömébe. Ámen.

Istent keresem

Lk 10,21–42

„ ...pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink