Cseri Kálmán (1939–2017)

2017. február 23., csütörtök

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni." (Jn 15,5) Cseri Kálmány nyugalmazott református lelkész február 13-án, 77 éves korában – házasságának 49. évében – elhunyt. Temetése március 3-án, pénteken 14.30-kor lesz Budapesten a Farkasréti temetőben. Szolgatársa, Végh Tamás írásával búcsúzunk tőle.

Harmincöt évvel ezelőtt, elakadva a lelkészi szolgálatomban, hosszabb ideje tartó nyugtalan, belső őrlődésemben bekerültem egy igehirdetéseket megbeszélő lelkészi körbe. Havonta találkoztunk. Mint leggyengébb láncszem kullogtam a találkozókra. Hamarosan érzékeltem, hogy minden alkalommal gyógyító impulzusokat nyertem, amikor Cseri Kálmán is jelen volt: megvigasztalódva, tüneti kezelést nyerve érkeztem haza. Amikor nem volt köztünk jelen, bármennyire kiváló, hívő lelkésztársak között lehettem is, ez a hatás elmaradt.

Ekkor kezdődött az egyre mélyülő barátságunk, amely mindvégig szoros együtt gondolkodást, szolgáló, imádkozó közösséget jelentett.

Amikor azon gondolkodtam, mi is volt élete titka, hogy olyan sokan érezték meg azt a kisugárzást, amelyről írtam, a fenti ige erősödött fel a szívemben. Sokféle értéket, kincset, kegyelmi ajándékot számba vehetünk, amikor korunk – bizonyára nem túlzok – legnagyobb hatású magyar református lelkipásztorára em­lékezünk. A titkot mégsem őben­­ne kell keresnünk, hanem ab­ban a kapcsolatban, amellyel egyre szorosabban és gyümölcsözőbben kötődött Urához, Mesteréhez, az igazi szőlőtőhöz.

Ebből a kapcsolatból következett az a vonzó kisugárzás, amelyet nem felejtett el az, aki megtapasztalta. Ezért vándoroltak sokan Pasarétre Igét hallgatni. Ezért volt kétszer is tele a templom az őszi evangélizációin. Ezért mondhatta a rádiós szerkesztő, hogy kétszeresére emelkedett a hallgatók száma, amikor a hónap utolsó szerdáján az ő evangélizációs szolgálata hangzott a református félórában.

A titka Urával való élő közösségében rejlett. Gimnazista korában – az általa mindig különös szeretettel emlegetett – Kecskeméten jutott erre a kapcsolatra. Így emlékezett: „egy ifjúsági evangélizáción letettem temérdek bűnömet a kereszthez, és elindultam Jézus követésében”. Ez azonnal gyakorlati változásokat hozott élete minden frontján: szüleivel, testvérével, barátaival való kapcsolatában, tanulásában, a családi gazdaságban végzett kétkezi munkájában.

Hamarosan eldőlt benne az is, hogy megtalált nagy örömét, a Jézusban kapott új élet ajándékát szeretné teljes időben minél többekkel megosztani. Így került a Teológiára.

Először ‘65–66-ban találkoztam vele mint fiatal segédlelkésszel. Ak­kor kezdtem a lelkészi tanulmányaimat, és meglepett, hogy a Cecéről Budapestre került segédlelkész sok munkája mellett fontosnak tartja, hogy reggeli áhítatokon szolgáljon közöttünk. Máig emlékszem a megfáradt Illésről szóló igehirdetésére. Már akkor megmutatkozott világos, egyszerű, gondosan fogalmazó stílusa, amely egész életén át jellemezte.

Zárkózott, puritán személyisége olyan természetes egyszerűséggel fordult azokhoz, akik között forgolódott, hogy minden pózolás, teológiai fontoskodás nélkül használható eszköz lett Mestere kezében. Nem ragadták el a különböző teológiai irányzatok, miközben éberen figyelte valamennyit. Megmaradt az időtálló Ige mellett akkor is, ha lefundamentalistázták, ha lelkesedtek érte vagy ha kegyességi irányzatnak bélyegezték az általa képviselteket. Voltak, akik azzal vádolták, hogy mindig a bűnről beszél és mindig ugyanazt mondja. Pedig azok, akik mindvégig hallgatták, olvasták igehirdetéseit (naponta elolvasok egyet ma is), tudják, milyen gazdag területet ölelt fel ezekkel.

Minden vádat, minden rajongást csendesen hordozott, és az évek előbbre haladásával kiderült, hogy nemcsak református egyházunkban, de felekezeteken átívelően is elcsitultak a véleményezők, és egyre többen éltek az igehirdetései, lelkigondozása nyomán nyerhető mennyei erővel.

1971-ben került Pasarétre – harminckét évesen. Alig indultak el közös életükben Uray Enikővel, máris rájuk zúdult Joó Sándor öröksége. Évekig úgy ment fel a szószékre, hogy előtte erősítő igéket olvasott: „Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” (Mt 10,20) „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, (…) hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek.” (Jn 15,16)

Már áldott szolgálatot végzett, amikor egy volt teológustársa hívta evangélizációs szolgálatra gyülekezeteibe. Megdöbbenve látta, hogy mennyivel több tűzzel, odaadással végzik szolgálatukat feleségével együtt, mint ahogyan ezt akkor ő tette. Ekkor jutott el ő is egy csendeshétre, ahonnan megújulva tért vissza, hogy szorosabban kapcsolódva Urához hirdesse tovább az Igét és segítse Jézushoz a rábízottakat.

A ‘70-es, ‘80-as évek során számos lelkipásztor élt át hasonló megújulást, akik azután nyaranta lelkészi csendeshetet tartottak saját szervezésben. Én a ‘80-as évek közepén csatlakoztam hozzájuk. Életem, lelkipásztori szolgálatom legbensőségesebb, leghatásosabb erejű hetei voltak ezek. Ő is így tekintett ezekre a „továbbképzéseinkre”.

Nem véletlen, hogy egyik legkedvesebb szolgálata az utolsó húsz évben az általa vezetett lelkészi, lelkészházaspári csendeshét volt a kecskemétiek emmausi konferenciatelepén. Sokan hálásan vettük a lelki, szolgálati megújulás lehetőségét. Aki meghallgatja az utolsó két évi emmausi igeszolgálatait, megérti, hogy úgy szívtuk magunkba a mondanivalót, mint amit Isten Szentlelke „búcsúüzenetként” mélyített el Cse­ri Kálmán szívében.

Kitartóan szervezte, vezette szolgatársaival együtt a gyülekezeti csendesheteket. A pasaréti gyülekezet neszmélyi otthona sokak újjászületésének helyszíne lett. Mindhalálig hűséggel szolgált a Magyar Belmisszió csendeshetein, csendesnapjain is.

Alapító tagja volt az 1989-ben létrejött Biblia Szövetségnek. Az akkori célkitűzésekkel egyetértve sokfelé végzett evangélizációs munkát, a modern teológia és a bibliakritika irányzataival szemben meggyőződéssel vallotta a teljes Szentírás isteni ihletettségét, és munkálkodott a hívők egységén.

Az utóbbi években sokszor találkoztunk, beszélgettünk, terveztünk, imádkoztunk együtt. Példaértékű volt számomra az a fegyelmezettség, őszinte egyszerűség, ahogyan megnyílt az olvasott igék nyomán. Dicsekedni soha sem hallottam. Pedig tele volt szolgálattal, „sikerekkel”, sorra jelentek meg könyvei, előadásokra kérték a legmagasabb fórumokon is. Hogy hányaknak segítettek személyesen és gyülekezeti háttérrel feleségével együtt, el sem tu­dom képzelni. Né­ha fel-fellebbent a lepel, hogy itt egy magányos fiatal, ott egy szükséget hordozó idős néni… Számtalan lelkigondozottja volt. Még a kórházi ágyon is – amíg ereje engedte – mindenkinek felvette a telefont és a gondját-baját.

Sokszor szégyelltem magam, amikor egészségesen jártam-keltem, ő pedig zokszó nélkül hordozta egyre jobban elhatalmasodó betegsége kínjait. Ura számos alkalommal kihozta a halál torkából, hogy megtartsa övéi és mindnyájunk számára ajándék életét.

Mennyi mindent írhatnék még. De legyen ennyi elég.

Hadd zárjam imával: „Áldott légy, Mennyei Szőlőtő, hogy olyan szorosan ölelted magadhoz Cseri Kálmánt, így teremhetett sok gyümölcsöt, sokunk számára fogyasztható ízes gyümölcsöket. Köszönjük, hogy Te jöttél érte – amint megígérted a tieidnek –, hogy magadhoz vedd örökre. Köszönjük, hogy igehirdetései, könyvei itt maradtak, sokakat hozzád vezethetnek és tanítanak ezután is. Vigasztald szeretteit, és add meg nekünk, hogy mi is továbbsugározhassuk mennyei szeretetedet, ahogyan ő ezt olyan gazdagon tette. Ámen.” 

Végh Tamás

A szerző nyugalmazott fasori református lelkész, az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2017. február 26-i számában.

Istent keresem

5Móz 5,22–33

„Ezeket az igéket mondta el az Úr nektek, az egész gyülekezetnek...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →