Egymás szemében…

2013. május 21., kedd

Esőre és hideg időjárásra számítottunk. Napsütést és meleg fogadtatást kaptunk. Május 1-5., Hamburg, Kirchentag. Rengeteg élmény, rengeteg ember Krisztussal és Krisztusért. 15 fiatal, 2 lelkész, 1400 kilométer. Debreceni egyetemisták Németország második legnagyobb városában. Tőmondatok, tőszavak. Nem adhatják át az élményt. „Amennyire csak szükséged van" − „Soviel du brauchst." Egy kérdés volt számomra az indulás előttt: Pontosan mennyire és mire is van szükségem? A válaszok pedig ott vártak, a Világ Kapujában.

Az ifjúsági misszió bemutatóiként indultunk el. Adni akartunk. Táplálni lelki étellel? Talán. Megmutatni azt, hogyan lehet fiatalként, magyarként, keresztyénként a világból nem kiragadottan élni és mégis világítani. Hadd idézzek egy brit énekből: „Magányosan nehéz világítani, ha nem vesznek semmibe..." Igen, világítani nehéz. De itt tapasztalhattuk azt, hogy nem vagyunk magányosak. Együtt világíthattunk kívül és belül. Gyertyákkal a kezünkben lehettünk részesei Isten jelenlétének a nyitó istentisztelet utáni alkalmon. Nem voltunk idegenek. Egymás szemében láthattuk önmagunk visszatükröződését. Különbözőek voltunk és mégis egyek. Az Egyetemi Gyülekezet vitt egy játékot az MRE standjára. Nagy Jézus ikon, melyet az embereknek maguknak kellett kirakni. Miből? Több ezer különböző mentalitást, nemzetiséget, szociális réteget képviselő ember mini arcképéből. A képeket véletlenszerűen válogattuk össze. Mégis együtt, különbözően és egyedien Jézust alkották. Akárcsak mi. Szerettem azt, hogy idegen emberekben láthattam a felénk irányuló szeretetet. Az érdeklődést. Az ökumené közepében voltunk. A szó szoros és átvitt értelmében is.

Bár az első pillanatokban a város idegennek, nagynak és szürkének tűnt, perceken belül színessé vált számunkra. Konkrétan kékké. Emberek ezrei kék sálakban keresve Istent, vagy pont Isten felé irányítva. Arra az öt napra a kék a szeretetet és a mosolyt szimbolizálta. Sőt, lehet, hogy mostantól mindig is azt fogja nekem.

Feketeribizli szörp. Még egy szimbólum. Magyar különlegesség. Ezzel kínáltuk a Kirchentag szomjas résztvevőit. Számunkra semmi különös. Számukra valami új és furcsa. Mindenki kételkedve kérdezte meg, konkrétan mit is tartalmaz a pohár? Az új dolgok ijesztőek. Kételyeket, kérdéseket ébresztenek bennünk. „Szükségem van rá?" Aztán egymásra mosolygunk és ettől a perctől tudod, hogy ő nem ellened, hanem veled van. Ő megoszt veled valamit. Mosolyog, tehát számítasz. Szerintem a csoport összes tagja egyetért majd velem abban, hogy a standon való szolgálat alatt sokat kaptunk. Többet annál, mint amennyit mi adtunk. Mosoly, bíztató szó, megértés. Együtt szolgálhattunk, fiatalok és lelkészek, tapasztalt és „zöldfülű" keresztyének. Lelkészeink élő könyvtárrá is lehettek. Kérdezték őket és ők is kérdezhettek.

Az apró dolgok lényegesek. Gyakran pont azok jelentik a csodák. Azok állítják össze a képet. Mint ahogy, a standunk vendégei összerakhatták a Jézus arcot az apró puzzle darabkákból úgy, ahogy mi is kirakhattuk a saját élménydarabkáinkból azt a bizonyos tanítást. „Amennyire szükséged van." Nem kaptunk se többet, se kevesebbet. Csak ennyit. Mi is volt az? Az összetartozás, a „Krisztusban egy test vagyunk"-élmény, a mosoly, szeretet, kedvességáradat. Mindezek középpontjában pedig maga Isten. Az a kapocs, amely örökre összetart.

Erbach Viola

A szerző a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet tagja

Istent keresem

2Tim 2,1–13

„...fiam, erősödjél meg a kegyelemben...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →