Ha forgószél söpörne végig az utcánkban és felkapna a magasba, keresztülrepítene minket a háztetők fölött, hogy majd a város másik végén ledobjon, nem sokat látnánk abból, ami történik.

Mit láttak a tanítványok Mesterükből az alatt a rövid idő alatt, amíg velük volt? Látták őt gyógyítani, tengert lecsendesíteni és tengeren járni, kenyeret és halat sokasítani, asztalt borítani, könnyekre fakadni. Majd látták őt kiszolgáltatva, megcsúfolva, keresztre feszítve. A feltámadást nem látták, de a feltámadott Úr többször megjelent nekik. Utoljára az égbe emelkedni látták, amíg egy felhő el nem takarta őt szemük elől. Ettől kezdve látás nélkül kellett hinniük benne. Ahogyan mi sem láthatjuk őt: szeretjük, pedig nem láttuk (1Pt 1,8).

Az egyik legnehezebb dolog a húsvéttal kapcsolatban a befogadói oldalon lenni: a történések tárgyának, nem pedig alanyának lenni. Karácsonykor sietünk, hogy üdvözöljük az újonnan született Királyt. Nagyböjtben megtérésre és önfegyelemre törekszünk. Nagyhéten szégyenkezünk amiatt, hogy megvetettük Jézust. Húsvétkor azonban minden kivétetik a kezünkből. Nincs mit kezdeményeznünk – még a hitet sem! Tamás szeretett volna nem hinni, de nem volt beleszólása a dolgokba. „Ne légy hitetlen, hanem hívő!" – szólítja meg Jézus. Tamás pedig önmaga ellenére hisz. Talán azzal biztatjuk magunkat, hogy mi eggyel jobbak vagyunk Tamásnál: „boldogok, akik nem látnak, és hisznek." (Jn 20,29) Vannak teológusok, akik előszeretettel beszélnek a tanítványok szívében és lelkében lezajló „húsvéti hitről", amely saját belső tartalékaiból képes megélni. Hit abban, ami nincs, semmint abban, ami van. Ez a hit azonban nem hit, csak önámítás, önellentmondás.

Akár látunk, akár nem látunk, hit akkor történik, amikor a valóság magával ragad, felkap és legyőz, mielőtt véghezvinnénk saját magunk jól kitervelt megváltását. A feltámadott Úr jelenléte és feltámadásának új világa magával ragad, meglepetésszerűen ránk tör, készületlenül ér bennünket, miközben mi inkább a másik irányba bámészkodunk.

A feltámadás sokkal valóságosabb, mint az a világ, amelyhez érzékszerveink igazodnak, amelyben megtanultunk élni és megfigyelni. Képzeljük el, hogy bénán fekszünk egy sötét kis betegszobában. Egyik nap az ápolónő elhúzza a függönyt az ablakról, amelyen keresztül hirtelen beömlik a fény. A fény tudtunkra adja, hogy kint is létezik egy világ, van élet, napfény, friss levegő, mozgás. Ezek egyikét sem láthatjuk, de az ablakon keresztül beömlő fény elevenen tudatosítja bennünk ezt a kinti világot. Egy olyan világot, amelybe nem szaladhatunk ki, amelyben nem vehetünk részt, de amely örömtelien és fájdalmasan objektív. Kimondhatatlan, dicsőült öröm. (1Pt 1,8)

Ugyanakkor nem az öröm ma­ga a fontos, az pusztán szubjektív válasz. A kint lévő világ a fontos, amely annak ellenére, hogy mi nem láthatjuk, utat törve magának hozzánk megújít bennünket, és részévé tesz minket valóságának, ezzel pedig a reménynek, hiszen nem ragadhat meg anélkül, hogy ne töltsön el a részesedés reményteli ígéretével.

Rácsok Gabriella
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.