Előttetek megy – Bogárdi Szabó István húsvéti vezércikke

2011. április 21., csütörtök

Húsvétban mindig többet látunk, sőt, éppen a lényeget látjuk: a célba jutás egyetlen módját.

Kirándulni jártunk, mikor egy hirtelen nyári zivatar járhatatlanná tette a patakvölgyet. Hegygerincre kapaszkodva mehettünk volna tovább, de minden kísérletünk kudarcba fulladt. A sáros hegyoldalban gyökerekbe kapaszkodva igyekeztünk felfelé, de jószerével mindig ugyanott kötöttünk ki, ahonnan elindultunk. A reménytelen helyzetet az váltotta meg, hogy a hegyoldal sziklás ormán megjelent egy alak, aki integetve adta tudtunkra, hogy van egy járható ösvény, amelyet mi a sűrűben nem észleltünk, ám ő a csúcsról letekintve jól látott – s azon aztán kitaláltunk mi is a mélyből.

Húsvétkor ezt az egyetemes igazságot hirdetjük. Húsvétban mindig többet látunk, sőt, éppen a lényeget látjuk: a célba jutás egyetlen módját. Igen, a magunk módján is igyekezhetünk szabadulásra, és ha ezt az élet döntő kérdésére vesszük, ez a magunk módja éppen az, amit oly sokan kínálnak ma Magyarországon is: légy a magad módján vallásos. Ne legyintsük el azonnal ezt az emberi igyekezetet, hiszen minden ember jövő-irányult. Így születünk: a növekedés adottságaival, a szellem nyughatatlanságával, a tájékozódás, tanulás és teljesedés képességével. Az ember üdvöt keres, öröklétre szomjazik. Igyekszik hát a maga módján feljutni a mélyből, átgázolni sorshelyzeteken, kikeveredni a bűn és halál csapdáiból, mert nemcsak helyzete kényszeríti, hanem az isteni hatalom invitálja, az öröklét valósága vonzza. De eligazít-e valaki oda, ahova egész létünkkel igyekszünk, s mégsem juthatunk a magunk módján? 

A Jézus-követés legmélyebb titka tárul fel a húsvéti angyal szavában: „A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová őt helyezték. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.” (Mk 16,6–7)

Jézus ezt még a döntő óra előtt megígérte tanítványainak. Ekkor közölte velük, hogy hamarost megbotránkoznak benne, s halálában nem látnak mást, csak hősies, de kudarcba fulladt kísérletet, és ez a vereségtudat szétszórja őket. De ekkor közli velük azt is: „föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába.” (Mt 26,32) S ahogy teljesedett szenvedése, s nőtt tanítványai szívében a botránkozás, hogy lám, Jézusé is csak egy a maga módján való ember-utak közül, éppúgy vált bizonyossá húsvétkor, hogy nemcsak engedelmességben járt előttünk, hanem feltámadott, és az övéi előtt megy Galileába, ahol szabadabban jutnak „fokról-fokra bátorságra” a feltámadás hitében (Kálvin). Úgy lett minden, ahogy a próféták megjövendölték, úgy lett minden, ahogyan Jézus tanítványainak megmondta. Előttük megy – érettük megy előttük.

Jézus azt is megígérte követőinek, hogy velük lesz az igazmondás nehéz óráján, és Lelke erejében megadja nekünk a helyes szót. Az üdvösségre maga módján igyekvő ember nagy perben áll Istennel. Perli az élet teremtőjét, mert az életünk mélyre csúszott, mert a szabadságunk puszta vágy-szabadság, és reményünk a szabadulás első mozzanatáig sem tart ki – számon kérünk hát Istenen betegséget, bűnt, halált. Ezért az igazat vallók, a feltámadás-hirdetők, akik Isten jóságának tanúi, mint bárányok vannak a farkasok közt – efelől Jézus nem hagyott kétséget. Ezért is előttünk megy, s minden életúton jelét adja az isteni szeretetnek: gyógyulásokkal, sorsfordítással, életáldásokkal. S mégis leginkább azzal, amit a tanúnak bátran vallania kell, hogy nem a maga útján jár, hanem Jézust követi, aki elsőszülött a halottak közül. 

Jézust a halálba is követni kellett. Márk evangélista elmondja, hogy amikor Jézus végső módon kisarkította követésének feltételeit, s úgy indult Jeruzsálembe szabadító áldozatot adni az ember bűnéért, „előttük ment, ők pedig álmélkodtak, és követvén őt, féltek.” (Mk 10,32) Féltek, mert nem értették, hogy Jézus, akinek szavára vihar csendesül, Jézus, akinek tekintetére démoni erők omlottak, Jézus, aki halálból életre fordította a szíveket (mintha a Göncöl szekere-rúdját fordította volna – Jób könyve 38), önként indul olyan útra, amelyen szembetolong a világ halál elől futva. Szinte nem is előttük ment, hanem ellenükre. S most, húsvét hajnalán angyal szól: megmondta nektek, előtettek megy Galileába. Immár, a feltámadás óta, nem félelmes út a Jézus követése. Nem a magunk útja-módja, hanem boldog út ez, a cél felől látható a célig vezető út. Jézus felől látható, hogy mire hívott meg minket Isten. Jézus felől látható, hogyan jutunk el Istenhez. 

A honfoglaláskor Isten népe úgy kelt át a Jordánon, hogy a szövetség ládája ment elől, s míg ott volt a mederben, Isten visszatartóztatta a vizet, s így szárazon kelhetett át az egész nép. Ez a lett történelmi összegfoglalása az egész pusztai vándorlásnak: az Úr ment előttük mindig. Ám a történelem csak sejtelmes töredék az örökkévalóból. Személyesre Jézus teljesíti azzal, amit önmagáról mond: a jó pásztor juhai előtt megy, és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját (Jn 10,4). Erre felelünk boldog énekünkkel: „Vezess engem utadon, magad légy az út, melyen lelkem a halálból életbe jut.” Jézus megy előttünk félelmekből örömbe, bezárt életekből szabadságba, zavarból igazságra, halálból életre – múlandóból örökkévalóra.

Bogárdi Szabó István, dunamelléki püspök, budahegyvidéki lelkipásztor

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2011. április 25-i lapszámában.

Istent keresem

Lk 9,1–17

„Ettek és jóllaktak mindnyájan;” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →