Ennyi

2012. december 14., péntek

Avagy milyen jelek is vagyunk? – kérdezi Görgey Etelka, aki egy pici, tolnai faluban lelkész A fiú című film és Sípos Ete Álmos Ennyi telik tőlünk reformátusoktól? című cikke kapcsán.

Nem szívesen folyok bele közegyházi ügyekbe. Nem szeretem őket, mert csak fáj tőlük a gyomrom, mert úgyis tudom, hogy fölösleges, úgysem tudok meggyőzni senkit. Ráadásul igazából nem is akarok, mert az én mondanivalóm nem az lenne, hogy „ti nem vagytok komolyak, és nem ragaszkodtok a Bibliához" vagy „hitvallásellenes tanokat hirdettek", amint teszi Dr. Sípos Ete Álmos Ennyi telik tőlünk, reformátusoktól? című cikkében.

Én csak annyit szeretnék mondani, hogy merjünk már néha kételkedni abban, hogy tényleg mindig mindenben nekünk van-e igazunk. Hogy vonatkozik-e ránk a IX. Pius által törvénybe iktatott csalatkozhatatlanság, vagy inkább mi is „napról napra szaporítják a bűnt" - például azzal, hogy időnként tévedünk, de mielőtt belátnánk a tévedésünket, azt mégis Istentől kapott bizonyos kijelentésként adjuk a ránk sokszor sajnos kritikátlanul hallgató híveink elé.

Ez a kérdés azért is éppen most kezdett mozgolódni bennem, mert nem is olyan régen olvastam előbb említett lelkész kollégám egyik könyvét, amelyben mintha éppen olyasmiről lenne szó, hogy bizonyos dolgokban az évtizedek során megváltozott a véleménye és a teológiai látása. Pedig annak idején azokat is „Istentől kapottként" tanította tovább híveinek mint megkérdőjelezhetetlen igazságot. És most már úgy véli, nem volt az. Ezek után nyilván felmerül a kérdés: mi van, ha valamiről, amit most annyira bizonyosnak tart, kiderül, hogy mégsem annyira igaz?

Azért is hasznos, hogy az ember néha kételkedjen magában, mert ez a fajta kételkedés nyitottá teszi őt a másik véleménye, elképzelése, ötletei, látomása felé. Amely nem biztos, hogy alapvetően bűnös, lehet, hogy csupán más. Hiszen a Biblia sem csak egyféleképpen látja például Isten népét vagy annak Istennel való kapcsolatát: nyilván senki sem mondja, hogy az Énekek éneke és Pál apostol egyformán fejezik ki magukat például Jézus és az egyház viszonyáról. Az előbbi, sokszor a kegyes fülnek meglepő (sértő?) nyíltsággal beszél nemiségről és szexuális vonzódásról, és mégis képes mondani valami olyat az előbb említett természetfölötti viszonyról, amit talán más bibliai könyv nem, vagy nem így. Pál jóval funkcionálisabban, a test működését leképezve képzeli el ugyanezt.

És mégis, egyikről sem kiabálja senki, hogy istentagadó, hitetlen, hitvallásellenes, komolytalan. Minden ordító különbözőségük ellenére sem. Mert máskor és máshoz, más nyelvezettel, más képvilággal szóltak. Mert a másságuknak megvan a helye az üdvtörténetben.

És akkor jön A fiú című film, amely nem állítja magáról, hogy a teljes igazságot magában foglalja. Kampányfilm, ami azt jelenti, hogy nem tartalmazza az egész üzenetet (ahogy a politikai kampányfilm sem tartalmazza az egész pártprogramot), de megpróbálja felhívni rá a figyelmet. Mivel? Azzal, hogy más környezetbe, a mi környezetünkbe helyezi. Hogy más szereplőket hoz. Ez nem maga a karácsonyi történet: a fiú nem József, a lány nem Mária, a kisbaba pedig nem Jézus, a kamionos pedig nem napkeleti bölcs (bár talán a birkák ugyanazok). Ez egy jelzőtábla a karácsonyi történet felé: egy szimbólum, amely önmagán túli üzenetet hordoz. A „valódi karácsony" felé akar üzenni: elfordítani tekintetünket a csillogó-villogó, szupermarketes, drágaajándékos, bejglis, halászleves, tévénézős valóságról valahová egészen máshová: az otthonainkon, a kényelmes világunkon kívülre, oda, ahová Jézust szorítottuk.

Még az – egyébként igencsak kiskamasz – hetedikes hittanosaim is néma csöndben nézték végig a filmet, és bár én egy szót sem szóltam sem előtte, sem alatta, mégis azonnal tudták, hogy a karácsonyról szól, még ha nem is úgy, ahogy megszoktuk, és valamelyikük a maga kelekótya módján még meg is jegyezte: „Azt hiszem, most már értem, mit jelenthetett Jézus születésekor, hogy istállóban született." Valamelyikük meg hozzámorogta: „Ő is olyan csóró volt, mint mi." És amikor megkérdeztem tőlük, mit szólnak a felbukkanó prostituálthoz, csodálkozva néztek rám: „De hát Jézushoz mindenki odamehet, nem?" – És ezek nem nagy bibliamagyarázók voltak, hanem csak az én, talán nem is különösebben okos, de legalább nagyszájú, nagyhangú, csúnya beszédű, tekintélyt nem tisztelő hetedikeseim. Akikkel aztán még sokáig beszélgettünk arról, ki és hogyan is mehet oda Jézushoz.

Ezután újra eszembe jutott Sípos Ete Álmos cikke, és még igazságtalanabbnak találtam. Hogy elmondjam, miért, hadd térjek vissza az előbb alkalmazott Énekek éneke – Korintusi levél párhuzamhoz.

Nyilvánvaló, hogy a Korintusi levél konkrétan, sőt, definitív módon beszél Krisztus és az egyház viszonyáról – ahogy az is, hogy az Énekek énekének az is nagy küzdelmébe került, hogy bevegyék a kánonba, mert sok tanító úgy vélte, hogy túl sok magyarázatra van szükség ahhoz, hogy ezt a viszonyt belelássuk. És – horribile dictu! – még ezek után is igencsak valószínű, hogy az Énekek éneke még allegorikusan magyarázva sem elég „hitvallásszerű", és egészen bizonyosan nem „komoly református".

Nem az, mert nem is akar az lenni. Nem az Énekek éneke a „teljes írás", ahogy A fiú sem a református egyház kinyilatkoztatásainak összessége. De lehet egy jel, ami elindít valamerre. Egy nyíl. Vagy talán egy kérdőjel – az eddigi életem mögé.

És itt visszatérhetek a levelem elejére: én ezt a kérdőjelet hiányolom a legjobban az egyházi emberekből. Az önmagam igazsága, a teológiai látásom helyessége mögé helyezett kérdőjelet. Itt mindenki mögött felkiáltójel van, amelyek aztán kiabálós harcra feszülnek egymás ellen.

Ennyi telik? – kérdezi Sípos Ete Álmos.

Ennyi – felelem rá magamban. Kiabálunk, és megmondjuk ki, miben és hogyan téved, miért nem hisz, és miért nem üdvözülhet, és nagy hangon azonnali lépéseket, kijelentéseket és megtéréseket követelünk. Azt miért nem lehet, hogy mások bűnének megítélését végre ráhagyjuk az Igazságosan Ítélőre, mi pedig elfogadjuk egymást, ahogy ő is elfogadott minket? A konkolyt pedig majd leválogatja ő a betakarításnál.

(Most hirtelen elnevettem magam, és ettől elmúlt az eddigi gyomorfájásom is. Mert az jutott eszembe, hogy Isten kegyelmét tekintve elképzelhető, kedves Álmos, hogy mindketten üdvözülünk. És akkor majd egy örökkévalóságon át elemezhetjük eltérő teológiai látásunk helyét és relevanciáját az üdvtörténetben.)

Dr. Görgey Etelka, pálfai lelkipásztor

Istent keresem

Lk 10,21–42

„ ...pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink