Buda legnagyobb kiterjedésű és legszebb fekvésű temetője a második világháborút követően vált a nemzet számára is kiemelt jelentőségű emlékhellyé. Bármerre járunk a parcellák között, úton-útfélen ismert nevekbe botlunk: megannyi tudóst, művészt, sportolót és más közéleti személyiséget helyeztek itt örök nyugalomra az elmúlt évtizedekben. A 19. század legvégén megnyitott sírkert a kommunizmus alatt vált reprezentatív hellyé: a Rákosi- és a Kádár-féle diktatúra ugyanis az állampárt tagjai számára kisajátította, sőt részben ki is üríttette a Fiumei úti Nemzeti Sírkertet. Az ötvenes évektől tehát csak azok kaphattak sírhelyet Batthyány, Deák és Kossuth mauzóleuma mellett az ország legpatinásabb temetőjében, akik a diktatúra szemszögéből makulátlanok voltak, ezért a kegyvesztett kommunisták, az egyháziak – még ha együttműködtek is a hatalommal – és a nemzet valódi nagyjai számára új nyughelyre volt szükség.

Utunk a temető főbejáratának közvetlen közelében álló egykori katolikus temetőkápolna falai között indul. A második világháborúban megsérült épületet nem állították helyre, hanem urnatemetőt alakítottak ki benne. Itt három, a református egyházhoz köthető közismert személyiség urnasírját találjuk meg.

A párt halottja

Az egykori templomtérben egyszerű tábla hirdeti, hogy itt Zoványi Jenő (1865–1958) nyugszik. Nevén és születési, halálozási évszámán kívül azonban semmit nem árul el a felirat. A lelkipásztor a liberális teológia egyik legjelentősebb hazai képviselője volt, és még akkor is kitartott nézetei mellett, amikor Magyarországon már nem voltak ennek a radikális, mindent, még a legalapvetőbb dogmatikai tételeket is kritika alá vevő teológiai irányzatnak követői. Zoványi Jenő ugyanakkor kiváló egyháztörténész is volt, akinek eredményeit ma sem hagyhatja figyelmen kívül a protestáns egyháztörténet-írás. Alapos tevékenységére Millisits Máté művelődéstörténész a Heidelbergi Káté idei jubileumi évéhez találó példát hoz: „A professzor már 1906-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem az 1567-es debreceni, hanem csak az 1646-os szatmári zsinat fogadta el a Heidelbergi Kátét a magyar reformátusság alaphitvallásaként."

A volt szentélyben Muraközy Gyula (1892–1961) kecskeméti, majd Kálvin téri lelkipásztor, Ravasz László püspök munkatársa nyugszik, aki újságot szerkesztett, verseket írt és hatásos igehirdető is volt. Áldott életútjára csupán a halála előtti pár év vet árnyékot, amikor '56-ot követően a diktatúra nyomására konventi tisztséget vállalt, és közreműködött néhány, a forradalomban szerepet vállaló lelkipásztor hátratételében.

Az egykori torony aljában Kiss Roland (1888–1967) nyugalmazott miniszter sírjára bukkanunk. Sírkövén semmi nem utal arra, hogy egy egykori dunamelléki főgondokról, vagy akár csak egy református emberről volna szó. De igazából nem is csodálkozunk ezen: 1948-ban politikai nyomásra, Rákosi Mátyás kérésére, háromszori próbálkozás után választották csak az egyházkerület, majd később a Zsinat világi elnökévé. 1956-ban lemondott minden egyházi tisztségéről, 1967-ben pedig a Magyar Szocialista Munkáspárt halottjaként temették el itt.

Csokor a sírra

Az urnasírokat magunk mögött hagyva a 6-os parcella felé fordulunk. A 20. századi magyar református egyháztörténet legnagyobb hatású alakjának egyszerű sírkövét keressük. Ravasz László (1882–1975), az 1921–1948 közötti időszak és az '56-os forradalom dunamelléki püspökének hamvai várnak itt minket, akinek nemcsak az ébredést munkáló egyházvezetői, de a teológusi és a bibliafordítói munkássága is kiemelkedő volt, bibliai kommentárjai pedig máig népszerűek a lelkipásztorok és az egyháztagok körében. Bár a püspöki székből eltávolították, Kálvin téri lelkészi szolgálatát 1953-ig megtarthatta. Erről az időszakról írja visszaemlékezéseiben, hogy a sírt, ahova feleségét, a református asszonyszervezeteket pártfogoló Bartók Margitot (1886–1947) nálánál már jóval korábban eltemették, a vasárnapi istentiszteletek délutánján vagy másnapján rendszeresen meglátogatta. Ravasz László ilyenkor az úrasztali csokrot is elhozta szeretett asszonyának.

A püspök temetése 1975 augusztusában, hűvös egyházi légkörben zajlott. A teológus ifjúságnak egyenesen megtiltották, hogy kijöjjenek ide, és a lelkipásztorok közül is csak hárman vállalták, hogy palástosan utolsó útjára kísérik a nagy formátumú egyházi vezetőt.

Alfa és omega

Ugyancsak a 6-os parcellában, néhány sorral odébb három jelentős sír áll egymás közvetlen közelében. A legrégebbi, egy feketemárvány kőtömb, rajta vagy húsz ember nevével, a Biberauer (Bodoky) családé, akik nélkül jóval szegényebb lenne a református diakóniai hagyomány és gondolkodás. Az evangélikus gyökerű família jelentős szerepet játszott a pesti németajkú gyülekezet, majd a Bethesda-kórház életében is. A sírkövön is több lelkipásztor neve sorakozik: mások mellett Biberauer Richárd (1872–1939), a Bethesda lelkésze, Biberauer Tivadar (1879–1933), a rákosszentmihályi gyülekezet templomépítő lelkipásztora, valamint Bodoky Richárd (1908–1996), aki az 1951-ben feloszlatott Filadelfia Diakonissza Egyesület utolsó lelkipásztora volt.

A száz éve született Benda Kálmán (1913–1994) történész évtizedeken keresztül volt a Ráday Gyűjtemény igazgatója, de fontos szerepe volt a kecskeméti Ráday Múzeum megalapításában is, a Károli-egyetemnek pedig ő volt az első rektora. Az akadémikus fő kutatási területét az erdélyi fejedelmek, köztük Bocskai és Bethlen jelentették.

Itt nyugszik Czine Mihály (1929–1999), a népi írók és Móricz Zsigmond munkásságát kutató irodalomtörténész, a rendszerváltozás utáni első dunamelléki főgondnok is. Egyedi síremlékén a magyar eredetmondák egyik szereplője, a csodaszarvas jelenik meg, két oldalán a kezdetet és a véget jelentő alfa és omega Krisztus-szimbólumával, hátoldalán pedig a 90. zsoltár hitvalló szavaival.

A feltámadást hirdeti

A főbejárattal szemközti temetői főutcára visszatérve az út mellett találjuk Haypál Benő (1869–1926) és fia, Béla (1899–1989) fekete obeliszkjét. Az idősebbik Haypál a budapesti Szilágyi Dezső téri Egyházközség első, gyülekezetszervező és templomépítő lelkipásztora volt, fia pedig őt követte ebben a szolgálatban. Haypál Benő a korabeli református közélet jelentős alakjaként és szabadkőművesként jó ismerőse volt Ady Endrének, ő eskette össze őket Csinszkával is, de mivel a költő nem akart nyilvánosságot, ez a lelkészi hivatalban, csak a tanúk jelenlétében történt. A síremléket, ahogy felirata is hirdeti, a hívek kegyelete állította hat évvel Haypál Benő halála után, és Ravasz László püspök szentelte fel. Hogy a Szilágyi Dezső tériek mennyire hálásak ma is a Haypál családnak, az is mutatja, hogy a gyülekezet alapítványát is róluk nevezték el.

Innét pár lépés a dombnak fölfele, és az út túloldalán Bereczky Albert (1893–1966) sírjához érünk. A kommunista hatalomátvételt követő korszak püspökeként, mivel kiszolgálta a pártállami rendszert, megítélése erősen vitatott, de tény, hogy érdemei is vannak: a belmisszióhoz köthető ébredési mozgalom egyik aktív tagja volt, Pozsonyi úti lelkipásztorként pedig 1944–45-ben, a vészkorszak idején részt vett az embermentésben: több ezer zsidó honfitársunk köszönheti neki az életét, amiért Izrael állam Yad Vashem-díjjal tüntette ki.

Túránkat a főút mentén továbbhaladva Szabó Magda (1917–2007) írónő sírjánál fejezzük be. A 20. század magyar irodalmának meghatározó alakja, az egykori tiszántúli főgondnok sohasem felejtette el, mit adott számára Debrecen, a Dóczy-gimnázium és a Nagytemplom. Férjével, a szintén író Szobotka Tiborral (1913–1982) közös sírja antik formákat idéz: a két, nemzeti szalaggal bevont oszlop között álló táblát felülről egy timpanon zárja le, benne egy tűzzománc angyallal, amely trombitával a száján a feltámadást hirdeti.

Kiss Sándor, fotó: Sereg Krisztián

A cikk a Reformátusok Lapja 2013/44 számában jelent meg.