Forradalom után…

2017. október 22., vasárnap

„Mi történt 1957. október 23-án? Előjáróink fegyelemre és önfegyelemre intő szavára csendben, magunkban vagy kis csoportokban, szűk baráti körben emlékeztünk" – Komlósi Péter nyugalmazott lelkipásztor, egykori budapesti teológushallgató visszaemlékezése az 1956-os forradalmat követő év eseményeiről.

A forradalom tavalyi, kerek évfordulója gazdag volt megemlékezésekben. Tanulmányok, könyvek sora jelent meg, amelyekben történészek, politológusok s mások elemezték 1956 eseményeit, előzményeit és következményeit is. Könyv született az egykori budapesti református teológusok visszaemlékezéseiből is, Máig ható múlt címmel. Hadd szülessék most ez az írás is a 60. évfordulóra történő emlékezés jegyében, de 2017-ben, azaz szóljon arról, ami a vérbefojtott szabadságharc utáni esztendőben történt. Azt remélem, hogy a következők érzékeltetnek valamit az akkor általánosan jellemző közérzetből, a nem csak minket foglalkoztató, gyakorta gyötrő gondolatokból.

Köszönet az áldozatvállalásért

Ünnepi ülést tartott egyházunk Zsinata az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójához közeledve. 

Ahogy visszaemlékszem, akkoriban magunkban, s olykor szűk baráti körben is, gyakran idéztük Petőfit, komor gondolatokkal eltelve: „Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai…” Majd jött a keserű folytatás: „Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart!” Pedig mennyi biztató szót véltünk kihallani a külföldi rádióadásokból. „Veletek vagyunk magyar testvéreink…” és hasonlók. Ahogy sokkal később kiderült, egyedül Franco Spanyolországában gondolták ezt annyira komolyan, hogy toboroztak, katonai egységeket készítettek fel s hoztak indulásra kész állapotba a magyar szabadságharcosok megsegítésére. Csak zárójelben jegyezzük meg, és sok évtized alatt érlelődött higgadtság után tesszük fel a történelmietlen kérdést: mi lett volna, ha nem úgy történik minden, amint történt?  A hidegháborús fenyegetettség közepette egy hathatós nyugati beavatkozás vajon nem ment volna át a III. világháborúba, amelyben az eddig csak kölcsönös fenyegetést szolgáló tömegpusztító fegyverek soha be nem gyógyuló sebet ejtettek volna Európa testén, Keleten és Nyugaton egyaránt, s több 10 milliós tömegsírok mellett koszorúzna a túlélő maradék? Megtörténhetett volna ez is. És persze alakulhatott volna másképp is egy ilyen folytatás. Isten tudja, s egyedül csak Ő, mit miért engedett úgy történni, ahogy tette. Ahogy persze az Amerikai Egyesült Államok vezetése szabad utat adott a szovjet tankoknak, hogy tegyék, amit jónak látnak, ők nem avatkoznak be, hisz Magyarország nem tartozik az amerikai érdekszférába, az vérlázító volt akkor, s az ma is. Pro és kontra érvek sorakoztak bennünk akkor, s a mi lett volna, ha… hiábavaló kérdést zongoráztuk végig százszor is, s tesszük talán azóta is.

Református teológusok a forradalmi menetben

1956-57 telén megjelentek az utcán az illegálisan nyomtatott MUK! plakátok, azaz „Márciusban Újra Kezdjük!”  Valóban? Igen, hisz a tavasz és az ősz a forradalmak ideje, nem a tél! Lehet folytatás?  De válaszképp a hatalom teleszórta a várost saját plakátjával. Ezen egy egyenruhás, puskás figura lendületesen kilépve s előre mutatva kiáltja: „Te sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár RESZKESS!”  Érdekes plakát. Bárhonnan nézi az ember, a kiáltó alak ujja mindig a nézőre mutat. Aztán megjelentek a házfalakra meszelt feliratok, mint: „ÉLJEN KÁDÁR!”  De a következő nap, bár este 6-tól reggel 6-ig szigorú kijárási tilalom volt, már így volt olvasható: „FÉLJEN KÁDÁR!”  Aztán lemeszelték. Közeledett március 15., vajon történik-e valami?

A Teológia frissen kinevezett dékánja szelíd, de határozott szóval intett: „Kérem mindnyájukat, semmibe ne keveredjenek bele az ünnepen. Ünnepeljenek itthon, csak megoldhatatlan szükség esetén (orvos, patika) hagyják el az épületet.” Erős hangsúllyal tette hozzá: „Nagy veszedelmet szerezhetnek maguknak meggondolatlansággal, de nem csak maguknak!” Hát még kinek? – tanakodtunk. Talán magára gondolt? De nem olyan embernek ismertük, akinek ilyen félelmei lennének. Évtizeddel később tudtuk meg: akkor hajszálon múlott a Teológia léte. Az Állami Egyházügyi Hivatal az egyházi reakció fészkének tartotta intézményünket. Nem elég Pap Lászlót vesztegzár alá helyezni.  Fel kell számolni az egész intézményt! Elég a reformátusoknak Debrecen. – Isten másképp gondolta. Így maradt meg a Budapesti Teológia!

„Úgy menjetek, hogy használjatok és építsetek"

Varga László és Bán László egykori teológushallgatók visszaemlékezése.

 

Hatvan év után 

Szűcs Zoltán egykori teológushallgató visszaemlékezése.

Március 15-i ünnepélyünkre Horváth Barna teológustársunk írta az ünnepi beszédet. Okos, tartalmas, átgondolt beszéd volt, emlékezetem szerint gróf Széchenyi István szerepét tárgyalta. Nyugtalanságot, felháborodást és igaz együttérzést váltott ki belőlünk ezekben a napokban, a nemzeti ünnep előtt foganatosított letartóztatás-sorozat. Kedves professzorunk, Nagy Barna, aztán Joó Sándor és még további lelkészek, egyházi személyek kerültek fogságba. Ez a gyalázat pár nap után véget ért, szabadlábra kerültek mindnyájan. A lefogottak közül némelyeket ügynökhálózatukba szerettek volna beszervezni, amint ez nemrég kiderült. Nagy Barnáért különösen is imádkoztunk, mert tudtuk, hogy szívbeteg, s egy ilyen „kaland” nagyon rosszul is végződhet. Nagy Barna humorára is fényt vet egy epizód, amely a szabadulása utáni napok egyikén történt vele a villamoson. Az utasok közt felismerte azt a nyomozó tisztet, aki vele foglalkozott fogsága napjaiban. Amikor ez is felismerte Barna bácsit, sietve felállt helyéről: „Foglaljon helyet Professzor Úr! Önnek ülnie kell!” „Köszönöm – felelt a megszólított. – A villamoson igen, de nem önöknél!”

Kádár rendszere ekkor már igyekezett résen lenni, lehetőleg megfigyelni minél többeket, s alkalomadtán lecsapni a másképp gondolkodókra. A letartóztatásoknak, internálásoknak híre ment, teológustársunk apját is internálták. Erősen foglalkoztatott bennünket, hogy miért történt minden úgy, ahogy történt ’56 október-novemberben, Oly szépen indult, oly ígéretesnek látszott a várható holnap… s aztán minden oda lett.  Miért? Miért? – Egyik teológustársunk rendszeresen szolgált a pasaréti gyülekezet serdülő-ifi csoportjában. Ő hozta Joó Sándor különös diagnózisát a történtekről. „Tudjátok, mi történt tavaly? – kérdezte a lelkipásztor munkatársaitól. – Az Úr Isten felemelte a fedőt, s megnézte, megfőtt-e a krumpli. Amikor látta, hogy az még kemény, visszatette a fedőt. Ennyi történt.” Gondolkodtunk, vitatkoztunk, igaza van-e Joó Sándornak, aki tekintély volt előttünk. A kérdés nyitott maradt, s talán még ma is az. De a Példabeszédek 25. részének 2. verse szerint „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti.”

A budapesti teológia két mártír hallgatójának emléktáblája a Ráday uttca 28-ban

1957 októberében új tanévet kezdtünk. Közeledett a forradalom első évfordulója. Nem gondoltunk folytatására a tavalyi októbernek. Megszilárdulni látszott a Kádár-rendszer. A rendőrség – személyi állományában felduzzadva a hozzájuk igazolt ávéhásokkal – a frissen alakult Munkásőrséggel együtt tette a dolgát. Megteltek a börtönök, sorra nyitották az internáló táborokat az ítélet nélkül fogva tartottak számára. Kevés hírünk volt a rendszer véres leszámolásairól, az ítéletekről és az akasztásokról a napi sajtó nem adott hírt.  Közeledett október 23. Az évfordulóra annyi készülődésünk volt, hogy – sokakkal együtt – úgy határoztunk: 23-án se moziba, se színházba nem megyünk, csendben emlékezünk a forradalomra és áldozataira. Nem éppen kellemes emlékem fűződik ehhez az elhatározáshoz. Ugyanis egyik nap megszólított az a teológus barátom, aki általában a színházjegyeket hozta számunkra, s ezt mondta: „Van két felesleges jegyem a Nemzetibe a Galileire, szerdához két hétre. Kell-e?” Megörültem ajánlatának, persze, hogy kell mind a kettő! Tamás barátom biztosan csatlakozik, hisz mióta akartuk már látni Németh László drámáját. Tudni kell, hogy Németh László Galilei című drámája állandó telt házzal ment a Nemzeti Színházban, roppant nehéz volt rá jegyet szerezni. A közönség tódult, egyrészt a sokáig némaságra ítélt szerző, Németh László melletti szimpátiából, másrészt a darabból kicsengő áthallások miatt. Az igazságáért küzdő Galilei üzenete az igazságukért küzdő eltiprottak számára katartikus élményt jelentett.  Farkas Tamás évfolyamtársam és barátom is nagy lelkesedéssel vette tudomásul a váratlan lehetőséget. Egy óra múlva azonban lógó orral jött: „Te megnézted a naptárt? Az a szerda épp október 23., amikor nem megyünk sehová.”  Huncut volt a jegykínáló barát, amikor a dátumot nem, csak a napot említette. Visszaadtam a jegyeket, amelyeket a színházi pénztár készséggel visszaváltott.

E napok szomorú krónikájához tartozik, hogy egyik késő este megjelent két civil ruhás nyomozó a Teológián, a dékánt keresték, aki lekísérte őket Horváth Barna teológustársunk szobájába. Itt a nyomozók házkutatást tartottak, majd Barnát magukkal vitték. A legtöbben a történtekről csak másnap reggel értesültünk. Barna közkedveltségnek örvendett, írói vénával megáldott, írószövetségi kapcsolatokkal bíró társunk volt, egy éve – 23-án – az ő vezetésével mentünk az Írószövetséghez, s velük együtt vonultunk a lengyelek melletti szimpátiatüntetésre a Bem szoborhoz.  Talán ezért vitték be?  Egy év múlva került rá a sor? – tanakodtunk. Megrendülve a történteken, komor gondolatok közt teltek napjaink. Nemsokára aztán megtudtuk Barna letartóztatásának okát, amikor kihallgatásra idézték néhány társunkat, akiknek Barna adott az október 23-i mozi-színház bojkottra felhívó röplapokból. Felgöngyölítették azt a csoportot, amelyben a röplap gondolata született, s azt kivitelezték. Onnan hozott Barna néhány példányt. Hogy közöttünk volt-e már akkoriban beépített embere a hatalomnak, vagy a baráti társaság tagjainak lefogása és vallomása alapján jutottak el Barnához, ez titok maradt. Négyhavi vizsgálati fogság után a bíróság négyhavi elzárásra ítélte, s ezt kitöltöttnek vette. Nagy volt az öröm, amikor egy reggel ismét megjelent köztünk, hogy folytassa tanulmányait. De ez már az 1958-as év eseménye volt.

A fogdában született hivatástudat

Horváth Barna bebörtönzése és az 1956-os forradalom utóélete.

Mi történt 1957. október 23-án? Előjáróink fegyelemre és önfegyelemre intő szavára csendben, magunkban vagy kis csoportokban, szűk baráti körben emlékeztünk. Alkonyattájt szólított meg Varga Laci barátom: gyere át, emlékezzünk együtt! Boros Gyulával lakott együtt Laci a II. emelet egyik szép, udvari szobájában. Ide mentünk Farkas Tamás barátommal, s négyesben emlékeztünk. Gyula felolvasta a Korinthusbeliekhez írt második levél 3. fejezetének 17. versét: „Az Úr pedig a Lélek. És ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” Néhány mondatot szólt is az Ige kapcsán, aztán együtt imádkoztunk. Hálát adtunk barátainkért, akik a forradalom mártírjai lettek. Megemlékeztünk azokról a társainkról, akiket a történelem vihara messze sodort tőlünk, s kértük Isten gondviselő szeretetét számukra. Megköszöntük, hogy részesei lehettünk az egy éve történteknek, és hálát adtunk azért, hogy bár külső körülményeink bilincses rabságként nehezednek ránk, rabokként is szabadok lehetünk. Lelkünkön, értelmünkön nem a diktatúra az úr.

1956. október 23. és az azt követő napok életünk végéig nem feledhető, lelkesítő élményünk marad mindnyájunknak, akik részesei lehettünk e szűk két hét történelmének. Ezért az ajándékáért is legyen áldott Urunk, Istenünk!

Komlósi Péter

A szerző nyugalmazott református lelkész, korábbi délpesti esperes. Az írás szerkesztett változata megjelent a Reformátusok Lapja 2017. október 22-i számában.

További 1956-os írásaink:

 

„Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!"

Gulyás Lajosról, a forradalom után mártírhalált halt dunántúli református lelkipásztorról is megemlékeztek az '56-os zsinati emlékülésen.


'56 összmagyar református sorstörténet

Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökének előadás az 1956-os forradalom emlékére tartott zsinati ülésen.

Istent keresem

Jn 21,1–14

„...ismét megjelent Jézus...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →