Gondolatok a tordai országgyűlés jubileumán

2018. január 11., csütörtök

2018 nekünk, magyaroknak a vallásszabadság és vallási tolerancia emlékéve. Négyszázötven éve a János Zsigmond (1540-1571) fejedelem által 1568. január 6. és 13. között Tordára összehívott országgyűlés – Európában először – elhatározta, hogy senkit sem szabad hátrányosan megkülönböztetni és üldözni hitéért, meggyőződéséért. Az eseményekről Gudor Kund Botond nagyenyedi esperes, történész írását közöljük.

„Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…”

Ez a döntés egyértelműen Erdély hitbeli, politikai felnőttkorúságának pillanata, amelyet fémjelez az, hogy a katolikus, evangélikus és kálvini hitet valló reformátusok mellett a Dávid Ferenc (1520–1579) püspök vezette unitárius felekezet elfogadása is megtörtént. Kiépült a négy törvényesen bevett erdélyi vallás egyházjogi, politikai és közjogi rendszere. A tordai döntés után Erdély alkotmánya a három nemzet és a négy bevett felekezet egyenjogúságának elveire építette államiságát. A tordai országgyűlés a vitákat is kiváltó reformációt állami kereteket megalapozó politikai és egyházi rendszerré békítette. Számunkra külön büszkeség, hogy nem mások és máshol, hanem mi magunk voltunk azok, akik a hitélettel kapcsolatos szabad választási opciót – Európában először – a politikum számára szabállyá, alkotmányos keretté változtattuk.

Nagyszabású ünnepséggel emlékeznek a 450 évvel ezelőtti eseményekre január 13-án a tordai katolikus templomban

A vallásszabadság újrafelfedezésének heurisztikus örömében, a jelenkor európai szellemiségének, a toleranciagondolatnak szempont­jából a legtöbbször retroaktív mó­­don értékeljük azt, ami a 16. századi történelem tipikus erdélyi vív­mánya volt. Talán ez a legnagyobb gondja a vallási tolerancia értékelésének, hogy a nyugat-európai multikultu­ralizmus, toleran­cia, másság és gen­derelméletek szempontjából köze­lítjük meg a 16. szá­zadi erdélyi vallásszabadság és tolerancia kérdését. A tökéletes mennyei türelmet kérjük számon egy olyan társadalmon, amelynek működése alapjaiban más volt, mint a mai. Emiatt számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a 16. századi vallásszabadságot azért nem láthatjuk tökéletesnek, mert nem volt mindenkié, és visszaélések tompították jogi érvényesülését. Többnyire a rendek szabadságának számított, akik alattvalóik érdekében léptek fel. Európai szemszögből mégis for­mabontó esemény, ha arra gondolunk, hogy az „egy vallás – egy ország”, vagy a „cuius regio, eius religio” elvek alkalmazhatatlanságának ellenében fo­galmazta meg a vallás szabadságának nemes, de nehezen kivitelezhető gondolatát. El kell azonban azt is fogadnunk, hogy a reformáció által nyomás alá helyezett, püspök nélküli katolikus egyház nem lát pozitívumot a tordai végzésekben, ahogy ezt a politikai triumvirátusból (magyar, szász, székely) szociális okok miatt kimaradt görögkeleti egyház sem látta-látja annak. Ő csak megtűrt volt a bevett vallások rendszere mellett. Jogos tehát a kérdés: mit jelentett nekünk, magyaroknak, sőt Európának a tordai országgyűlés döntése? Mit jelent ma egy reformátusnak a vallási türelem 16. századi gondolata?

A tordai országgyűlés elfogadja a vallásbékéről szóló törvényt

1568. január 13-án döntött a Tordán ülésező országgyűlés a vallásbékéről szóló törvény elfogadásáról. Európa más országaiban majdnem másfél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megfogalmazódjon az az eszme, amely Erdélyben lehetővé tette a felekezetek békés együttélését: a vallásszabadság elve.

Elsősorban azt, hogy a jelentős valláspolitikai döntések mindig hosszas politikai mérlegelések és folyamatok következményei voltak. A kezdeti intolerancia és az újítások miatti vádemelések időszakát (1526–1551) a felekezeti versengés és az állami önmeghatározással kapcsolatos útkeresés váltotta fel (1541–1565). Ezt zárta az erdélyi alkotmányozás következményeként a négy bevett felekezet el­fogadása, azok egyenlőségének ki­hirdetése, majd a kölcsönös védelem módozatainak keresése és a további vallási újítások megtiltása (1545–1576). A stabilizált felekezeti helyzetet a püspökök vizitációs jogköre (1577) és a pars maior (nagyobb vallási kö­zösség meghatározásának) elve (1581) egészítette ki. Az országgyűlés a vallásszabadság fontos részeként törvénybe iktatta azt, hogy a mindenkori fejedelemnek biztosítania kell a békés vallási együttélést (1613). A tordai országgyűlés természetes válaszadás volt az identitását kereső, vallási és etnikai pluralizmusban élő protestáns és nem protestáns társadalom számára. A válasz egy fiatal, de a középkori magyar állam hagyomá­nyaira építő régió egyensúlykeresése és törekvése a felekezeti status quo szabályozására az európai vallásháborúk egyre nehezedő nyo­mása alatt. Ez a szabadságjogok és változtatási korlátok, mai európai fogalommal élve a „fékek és egyensúlyok” rendszerének 16. századi összehangolását jelentette. Erdély ebből a szempontból példaértékű és követendő döntést hozott a vallás miatt akkor háborúzó Európának. Ne feledjük: a vallási irénizmus (békességkeresés) és mu­tua tolerantia (hallgatólagos türelem) megvalósításának kérdése csak a 17–18. századi európai közgondolkodásban lett kihívás. Fémjelezte ezt a szellemi fejlődést David Pareus (1548–1622) heidelbergi professzor, majd Samuel Pufendorf (1632–1694) tevékenysége azzal, hogy szerintük a vallás szabad megválasztása és gyakorlása az ember ősi jogai közé tartozik. John Locke (1632–1704) az 1689-ben kiadott, Levél a vallási toleranciáról címmel írott munkájában fejtette ki a vallássza­badságról alkotott véleményét, majd a református teológiára nagy hatással levő leideni professzor, Johann van de Honert (1693–1758) is foglalkozott (Ora­tio de mutua Christianorum tolerantia, Leiden, 1745) a hallgatólagos tolerancia kérdéskörével. Európa vallásszabadságról szóló filozófia- és teológiatörténeti gondolkodását azonban megelőzte a vallásszabadságot szabályozó erdélyi politikai döntés. Ez a magyar politikai elit jövőbe látó pragmatizmusának következménye.

A valamikori fejedelmi palota ma múzeumként őrzi a tordai vallásbéke emlékét

Másodsorban a vallási tolerancia gondolata nem csupán teológiai kér­dés, hanem a magyar rendi ideológia formálója is. A Bocskai István fejedelem (1557–1606) gen­fi szobrának oldalán olvasható latin nyelvű felirat is jelzi ezt:

„Sacra Caesarea Regiaqve Maiestas omnes et singulos status et ordines regni in sua religione et confessione nusquam et nequaquam turbabit nec per alios turbari et impediri sinet. Verum omnibus pra­edictis statibus et ordinibus liber religionis ipsorum usus et exercitium permittetur. Hun­gariam per Hungaros na­ti­vos possedebit. Officia regni Hun­garis et nationibus ei annexis ido­neis nullo interposito religionis discrimine conferet Ex articulis pa­ci­ficationis Viennensis.”

A bécsi béke vallásszabadsággal foglalkozó része az er­délyi toleranciagondolat politikai újrafogalmazása és kiterjesztése Kö­zép-Kelet-Európa népei számára és hasznára. A teológia a politikai közgondolkodás színterére került, és az egész régió számára kapaszkodót, túlélési lehetőséget biztosított az ellenreformá­ció árnyéká­ban. Bocs­kai a bécsi békében (az 1606. augusztus 6-án II. Habsburg Rudolf által is aláírt egyezményt december 13-án adta át a kassai országgyűlésnek) európai győzelemre jut­tatta a tordai országgyűlésben és az er­délyi alkotmányosságban megjelenő szabadsággondolatot. János Zsigmond után a katolikus Báthori István (1533–1586), majd a református Bethlen Gábor (1580–1629) fejedelmek a vallásszabadság gondolata által megtermékenyített országépítő tevékenységet folytattak. Amíg Erdélyben a vallásszabadság kérdése a megszokott politikai rutin része volt, Nyugat-Európában a felekezeti egyenjogúságot először az angol parlament iktatta törvénybe 1653-ban Cromwell nyomására, amelyből kimaradtak az unitáriusok. A Habsburg területeken II. József (1741–1790) toleranciarendeletei (1781), később a II. vatikáni zsinat 1965. december 7-én kibocsátott, Dignitatis humanae című nyilatkozatában dek­larálta a vallásszabadsághoz való elidegeníthetetlen jogot. A vallásszabadság tordai kihirdetésének következményei az egyéni vallásválasztás lehetőségét és annak szabadságát erősítették meg. A rendi ideológiaként megjelenő vallásszabadság gondolata azonos értékű lett a politikai szabadság iránti törekvéssel, a középkor sötétsége után vágyott világossággal (post tenebras lux).

Harmadsorban: a vallásszabad­ság és tolerancia kérdése a reformáció gyakorlati igehirdetésével, pasztorációjával is összhangba hozható gondolat. A 16. századi, nagy tömeg előtt elmondott temetési prédikációk kiemelendő emberi erény­ként említik a toleranciát. Ve­réczi Ferenc (1607–1660) sárospataki lelkész Bethlen Péter (†1646) koporsója előtt elmondott halotti orációja (Halotti Pompa, 119) azt igazolta, hogy a vallásszabadság kérdése a magyar protestáns néplélek egyik legféltettebb kincsének, az emberi magatartás értékelt formájának számított:„Negyedik aranyalma a Tolerantia a tűrés – szenvedés, mely által jó szívvel minden derekas panaszkodás és zúgolódás nélkül elviseljük az Istennek látogatásit, s kiváltképpen Istenünknek tisztessége, és igaz Religiónknak szabadsága mellett való injuriánkat: sőt ha gyarlóságunk miatt panaszkodásra fakadunk is, ottan-ottan, megeszméljük magunkat, és kezeinket ajakunkra tévén azt mondjuk a Szent Jóbbal (Jób 39,38): Egyszer szólattam, de már nem szólok, mert utálom és bánom amit mondottam.” A vallásszabadság gondolata tehát hitben gyökerező erkölcsi attitűd, erdélyi megalapozású keresztyén életérzés és napi gyakorlat.

Körösfői-Kriesch Aladár: Dávid Ferenc beszéde az 1568-as tordai országgyűlésen

Negyedsorban: a vallásszabadság teológiai kérdés. Talán ez áll legközelebb a 16. század emberének gondolkodásához, ez alapozza meg a vallási tolerancia már említett társadalmi megnyilvánulásait. A vallásszabadság az Isten előtt számot adó ember életérzése, akitől felebarátja előmenete­le is számon ké­retik. Emberi válaszadás a Biblia szabadságértelme­zé­sé­re és teológiai gondolkodásmód által meghatározott, társadalmi di­namikának alá­rendelt gyakorlati cselekvés. A lelki békéjét kereső ember ellenfél- és felebarát-fogalmának teológiai újraértelmezése. Személyes szinten a vallásszabadság kérdése tehát életmód, magatartás és illemkódex. A hit külső és belső formáit megélő ember bűn és széthúzás előtt álló rezignáltsága. A vallásháború szeretetlensége ellenében megfogalmazott segélykiáltás. Isten parancsának történetiesítése.

Azok számára, akik Erdélyt is ismerik, tény, hogy a trianoni döntés következtében sokat próbált magyarságunk számára ez ma is életadó magatartás. Olyan, amit a transzilvanizmus művelhetett még, de a 21. század vallási és nemzeti sztereotípiákat mellőző multikulturalizmusa sem tudott eltörölni. A vallásszabadság ma is tiszteletadást jelent Istennek: őseid módján és a magad nyelvén. Megértést és empátiát jelent azokkal a más vallású (nyelvű) embertársaiddal szemben, akikkel együtt élsz.

A vallásszabad­ság valójában a történelemmé gyúrt teológia, a modern Európa előtti Európa, amely jó példa és figyelmeztető jel mindannyiunk számára. Az emberi alapjogok megfogalmazását megelőlegező Isten ihletésében született 16. századi bölcs döntés.

A vallásszabadság ma is éltető erő a kisebbségben élő református magyarság számára. Emiatt az 1568. évi tordai országgyűlést jelentős európai mérföldkőnek tekinthetjük az eltérő hitbeli meggyőződésűek szabad és egyenrangú együttélésének garantálásában.

Gudor Kund Botond, Fotó: Kiss Gábor

Az írás megjelent a Reformátusok Lapja január 14-i számában.

Istent keresem

Zsid 7,1–10

„az, akiről bizonyságunk van, hogy él” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink