Így tanított meg, hogyan kell Őrá figyelni

2012. április 08., vasárnap

Egy agyrázkódással kezdődött Varga Csaba története, mely az évekig tartó pánikbetegségről szól. Az Érd-parkvárosi presbiter előbb Isten büntetéseként élte meg helyzetét, majd amikor elfogadta állapotát és tudott, mint mondta: "tényleg az Úristenre figyelni", akkor indult javulásnak.

Meg tudod pontosan mondani, hogyan vetted észre, hogy pánikbeteg vagy?

A Rám-szakadékban kirándultunk az ifjúsági közösséggel, megcsúsztam egy jeges részen és bevertem a fejemet. Fájt, de nem foglalkoztam vele. Néhány nappal később egy autóút alatt erős fejfájás és szédülés jött rám, alig tudtam hazajönni. Rögtön orvoshoz mentem, azt mondták, ez a kimerültség miatt lehet. Aztán egyre rosszabbul lettem, és bár a János Kórházban nem találtak semmi gyanúsat, a következő hétvégét a bent kellett töltenem. Itt heves szívdobogásom lett, csináltak egy EKG-t, és a nővérke azt mondta, hogy T-hullámot ver a szívem, ezért szívritmus-szabályzó gyógyszert kell szednem. Teljesen „bepánikoltam”. A keresztanyám, aki velünk élt, harmincéves volt, amikor egyszer csak megfájdult a feje, lefeküdt aludni és többet nem kelt föl. Nagyon megijedtem, hogy itt vagyok huszonhárom évesen, és már baj van a szívemmel. Ettől iszonyatosan feszült lettem.

Valóban baj volt a szíveddel?

Hazaengedtek a kórházból, betartottam az utasításokat, a fejfájás és a mellkasi fájdalom mégsem múlt el. A gyülekezetben kerestünk egy orvos ismerőst, hogy segítsen. Háromféle terheléses EKG-n voltam, mindenhol tökéletes volt a szívem. Mondtam, hogy ennek nagyon örülök, de ennek ellenére fáj a mellkasom. Akkor mitől fáj, ha nem a szívemtől?

A János Kórházban viszont az EKG kimutatta a problémát.

Ahogy később kiderült, a nővérke összecserélt két zsinórt. Vagyis tipikusan az történt, hogy ha nincs is baj, ha elmész a kórházba, már biztosan lesz. Lett is, a pánikbetegség.

Ekkor rájöttek, hogy valójában ez okozza a fájdalmat?

Februárban volt a baleset, és nyáron, augusztusban derült ki, hogy mi a gond. Júliusban megismétlődött az autópályás eset, egyszer csak elfogyott a levegőm: vettem a levegőt, de úgy éreztem, hogy nem elég. Ismét orvoshoz mentem, aki elintézett annyival, hogy „szoros a nadrág”, menjek haza. Akkor már komoly légszomjaim voltak, de kizárólag nappal. Éjszaka teljesen jól aludtam, és ha napközben sem volt gond, ha lefeküdtem. Végül pszichológushoz fordultam, ekkor azonban már olyan mélységekbe jutott nálam ez a pánikbetegség, hogy a nyaralásról is haza kellett jönnöm. Bármit csináltam, mindig légszomjam volt.

Mire jutott a pszichológus?

Hat-nyolc hónapba telt, amíg a pszichológussal való beszélgetések során kinyomoztuk, és megállapodtunk abban, hogy valószínűleg, amikor elestem a Rám-szakadékban, akkor a sziklának ütöttem a hátamat. A gerincnél a lapockaizom megfeszült, és becsípődött egy ideg a gerincbe. Ez tipikusan olyan fájdalom, ami előre, a mellkashoz vetül. Azt tanácsolta, hogy menjek el egy masszőrhöz. Találtunk Újpesten egy vak masszőrnőt. Három alkalom után megszűnt a mellkasi fájdalmam, de a pánikbetegség megmaradt.

Magyarul, két dolog véletlen egybeesése volt ez?

Nem. Az agyrázkódás miatt volt a mellkasi fájdalom, és emiatt féltem, hogy én is fiatalon fogok meghalni. Ez váltotta ki a pánikbetegséget. Öröm az ürömben, hogy a pszichológus megtalálta azt, amit a sebészek az agyrázkódásnál nem bírtak felfedezni, vagyis, hogy mitől van ez a mellkasi fájdalom. De ettől függetlenül a pánikbetegség annyira elfajult, hogy csak gyógyszerrel lehetett kezelni.

Sikerült úrrá lenni rajta?

Amíg a gyógyszereket sikerült beállítani, azzal megint elment két-három hónap. Legtöbbször légszomjat éreztem és iszonyú feszültséget. Sokat aludtam, mert tudtam, hogy az megszünteti ezt a rossz érzést. Első körben az volt a kiút, hogy elkezdtem tudatosan kivonni magamat az egyedüllétből. Az első időkben mindenkit eltaszítottam magamtól: Nekem ne segítsetek, mert én már haldoklom, és majd én megoldom a dolgot egyedül, ahogy tudom. Bementem a hálószobába, az ajtót becsuktam, hogy alszom, ne zavarjanak. De csak forgolódtam, mert légszomjam volt. Borzalmas volt. Nem lehet azt szavakba önteni, amikor az ember már ott tart, hogy feladja, és nem küzd tovább. Azt kérdeztem: miért ver engem így az Isten?

Fokozatosan eltávolodtál a környezetedtől?

Azon a nyáron született az első lányunk. Azt éreztem, hogy fiatal apuka vagyok, és ver engem az Isten. Az idő múltával rájöttem, hogy ez nem így működik. Ott voltam a családban, de nem kommunikáltunk erről, taszítottam magamtól az ilyen dolgokat. A belső érzéseimről nem beszéltem a feleségemmel. Nem is azért, mert szégyelltem, hanem egyszerűen nem akartam terhelni, mert ott volt a gyerek.

Sikerült mégis Istenhez fordulni?

Minden akkor lett könnyebb, amikor elfogadtam a helyzetet, amikor el tudtam engedni a bajokat, és tényleg az Úristenre tudtam figyelni, amikor nem magamtól akartam mindent megoldani. El tudtam engedni magam, és azt mondtam: jól van Uram, értem, hogy ezt akarod velem, biztos rá fogok jönni, hogy miért. Akkor már tudtam a feleségemmel is kommunikálni, és tényleg érezhető volt a javulás, még ha nem is pillanatról pillanatra, de szépen lépcsőzetesen.

Idővel elfogadtad a betegséget?

Ez egy olyan betegség, aminek ilyen tünetei vannak, de nem halálos; gyógyítható, ha hagyom, hogy meggyógyítsanak – ezt kellett belátnom. Gyerekkoromban is, amikor fejfájásom volt, én „kész voltam”. Féltem aludni, mert arra gondoltam, akkor meghalok. Az elején erős nyugtatókat is szedtem, de a mindig vidám emberből egy sótlan alak lett. Az orvos ajánlott egy hormongyógyszert, így tértem vissza a régi, vidám önmagamhoz. Ez tizenöt éve volt.

Most is szeded a pánikbetegségre a gyógyszert?

Nem, azt már évek óta elhagytuk, hála Istennek. Maga a pánikbetegség körülbelül három-négy évet vett ki az életemből, amit én tényleg úgy élek meg, hogy bár csak három-négy év volt, „agyilag” viszont a sokszorosa. Nem menekültem az alkoholba, nem kezdtem el cigizni vagy drogozni. Fiatalkoromban sem erre, hanem az Úristen felé menekültem. Ami még sokat számít, hogy segítettek a gyülekezetből. Ez jó volt.

Hogy érted azt, hogy az Úristen felé menekültél?

Megpróbáltam jobban belefolyni a gyülekezet életébe. Az ifjúság kezdett széthullani akkortájt, mert már felnőttünk. Intenzívebben próbáltam összefogni őket, azt mondták, hogy én voltam a mozgatórugó. Közös programokat szerveztem, hogy akik eltávolodtak az ifjúságiból azokat visszacsábítsam egy egyházi focival. Annak idején, amikor elkezdtem templomba járni, akkor a Bibliaolvasó kalauz szerint olvastam a Bibliát. Amikor a pánikbetegségem volt, akkor ez nekem túl száraz lett, nem tudtam földolgozni. Tiszteletes asszony javaslatára Spurgeont kezdtem el olvasni, ami egy nagyon rövid igét és egy nagyon jó igemagyarázatot tartalmaz. Ez nekem nagyon sokat segített, teljesen a magaménak éreztem, mintha nekem írta volna Spurgeon. Így értem, hogy jobban menekültem az Istenhez, és oda tudtam figyelni az Őrá, tényleg napi szintre tudtam emelni a Biblia olvasását, és nem volt terhemre. Pedig a betegség alatt előfordult, hogy az Igehirdetés alatt is rámjött a légszomj, ki kellett menjek a templomból, hogy nekem most friss levegő kell.

Meg tudtál küzdeni a halálfélelemmel?

Százszázalékosan nem. Szerintem minden emberben benne van, hogy nem tud mit kezdeni az ismeretlennel, azzal, ami nem kézzel fogható. Nem tudja hova tenni a misztikus, a megfoghatatlan, elképzelhetetlen jövőt. Tudom, hogy van örök élet. Hiszek benne és várom is, de mint ember, megpróbálom elképzelni, mi lesz majd, s azt mégsem tudom elképzelni, hogy meghal a testem és elhamvasztanak. Utána mi lesz a lelkemmel? Rendben, hogy megtanultuk a Bibliából, de akkor is elképzelhetetlen. Magát a halál tényét, most már el tudom fogadni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől teljesen nyugodt vagyok. Szerintem ez egészséges. Elfuthatok, elbújhatok, fölülhetek bármilyen hajóra, és ellenkező irányba mehetek, úgysem ér semmit. Úgy érzem, nem véletlenül történnek a dolgok, hanem az Úristen irányítja azokat, és mindennek megvan a miértje. Csak néha ezt a miértet nagyon nehéz elfogadni, megtalálni, fölismerni. Sokszor ott van az ember orra előtt, mégsem találja meg. A betegségem alatt jöttek a gyerekek sorba. Akkor elgondolkodtam: az nem lehet, hogy ilyen fiatalon feladatot kapok az Úristentől, és a feleségemnek mégis egyedül kell felnevelnie a gyerekeinket. Igenis, én ott akarok lenni, amikor leérettségiznek! Ott akarok lenni az esküvőjükön. Látni szeretném az unokákat. Azt gondoltam, hogy ezt látni kell, és nem hittem, hogy az Úristen ezt nem engedi meg. Ez az elszántság segített hozzá, hogy rendbe jöjjek.

A család, a gyerekek is segítettek?

Ebben is látszik, vigyázott rám az Úristen. Ő adott egy csodálatos feleséget, aki, annak ellenére, hogy az elején nagyon taszító lehettem, mégis segített, programokat, kirándulásokat szervezett. A gyerekek is rengeteg élményt adtak és adnak. Voltak olyan szakaszok, amikor a gyógyszerektől „kiütve”, nagyon fáradt voltam. Biliztetni tanítottuk a lányomat. Ráült a bilire én lefeküdtem mellé, magyaráztam neki, és közben elaludtam. Végzett, és úgy rázott fel: Apa, Apa! Visszatekintve, hála Istennek, jól kijöttünk ebből. De ha az elején az orvosok nem kezelnek félre, én sem pánikolok be. Az érem másik oldala, hogy agyrázkódása nagyon sok embernek volt, és semmi baja nem lett, de úgy látszik, hogy az Úristen engem így tanított meg dolgokra, hogy hogyan kell Őrá figyelni.

Fekete Ágnes

Istent keresem

Lk 8,40–56

„Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt az apához: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →