„Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba." (1Kor 15,53) Régi, eleven emlék. Öregotthon, talán hospice-ház a tévében. Egyszerű szoba, kopottas falvédő. Az ablak mellett betegágy, kórházfehér fém éjjeliszekrény, rajta személyes apróságok, pohárban némi víz, szívószál. Az oldalról szűrődő fény az ágyban fekvő alakra esik. Aszott testű, beesett arcú bácsika piheg magasra polcolt párnákon. Szemei mélyen ülők, színtelen ajkai résén még éppen jár ki-be a levegő. A pizsamaujjból kimeredő csontos jobbja azonban rózsaszín, gömbölyded, ápolt kezek között pihen, halljuk a kedves női hangot, a megkapóan egyszerű szavakat: „Béla bácsi! Jézus azt mondta, hogy ne féljetek, mert az Atya házában sok lakóhely van, és én elmegyek és helyet készítek nektek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Béla bácsi! Jézus már előrement. A hajlék készül!" Ezt az utolsó, rövid mondatot a női hang, mintha angyal hangja szólna, többször is elismétli, ismételgeti, ízlelgeti és ízlelteti. A jelenet vége a megszülető és szétáradó békesség hangulata, amelybe tiltakozását feladva simul bele a beszélő, a megszólított, a beszélgetést halló valamennyi lélek. Azt hiszem, ez a zsigereimbe behatoló szelíd, de erőteljes bizonyságtétel teszi, hogy olykor-olykor túl tudok látni a mindenképpen elkövetkező elmúlás és a megsemmisítő erejű halál rettentésén: a hajlék számomra is készül.

Az aszott test, a beesett arc, a mélyen ülő szem, a fogatlan íny, a csontos ujj: tükör, amelyben saját magunkat, ember voltunk valóságát megpillanthatjuk. Ebben a tükörben leplezetlenül és szépítés nélkül láthatjuk a test és vér romlandóságát, a halandó útjának természetes végállomását, a halál diadalának elkerülhetetlenségét a természet világában.

A földi elmúlás tapasztalata és az Istentől való örök élet egymást átszőve van jelen a mi életünkben is. Bizonyosságunk van ugyan arról, hogy már most jelen van bennünk és közöttünk Isten romolhatatlan országa, de még nem tudunk teljességgel és folyamatosan annak erőterében létezni. Bizonyosságunk van Isten felszabadító ígéreteiről is, mégis megszenvedjük az ember voltunkkal járó nyomorúságos rabságot. „Titkot mondok nektek" – ígéri Pál, és mi elemi kíváncsisággal hallgatjuk, hogyan tudja módosítani a titok kényszerpályákon futó emberi gondolataink irányát. Először is úgy, hogy nyugtázza: jól érezzük, hogy átváltozásra van szükségünk, ó és új nem illik egymáshoz. Bár fogalmunk sincs róla, hogy Isten hogyan végzi el, de romlandó és halandó testünket romolhatatlanságba és halhatatlanságba fogja öltöztetni.

Isten készítette el és adja majd ránk azt az alakot, amelyet az örökkévalóságban, az ő közelségében vehetünk föl. Másodszor úgy, hogy leszögezi: Jézus feltámasztása által a halál mint utolsó ellenség legyőzetett. Mivel hatalma megtöretett, így mi is megszabadulhatunk, „akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok" (Zsid 2,14–15) voltunk. Harmadszor úgy, hogy eszméltet: a feltámadásba vetett hitünk nemcsak halálunkkal, hanem életünkkel kapcsolatban is reménykedésre bátorít. Se felbuzdulásunk, se megtorpanásunk, se fáradozásunk, se megfáradásunk nem ilyen-olyan emberi mérlegen, hanem az örökkévalóság mérlegén méretik meg.

Két kép van előttünk: az egyiket szemünk fogja be, a másikat hitünk. Látjuk a halálos ágyat, és eleven bennünk az örök mennyei hajlékban elkészített hely képe. Az örök mennyei hajléké, ahol nincsen könny, nincsen halál, „sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom" (Jel 21,4). „Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!"(1Thessz 4,18)

Hanula-Csordás Dóra
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.