Hit, humorérzék, a vállalás öntudata

2016. október 21., péntek

„Sokszor elgondolkoztam: nem Don Quijote-jellegű az én ellenzékiségem? Azután megállapítottam a különbséget: az én mozgató eszméim nem üres ábrándok, mint a Lovagé, hanem jól átgondolt, valóságos, nem önmagamért való célok, az emberiségnek, közelebbről saját társadalmamnak szeretetből, jóakaratból, a jövő iránti felelősségből fakadó, Istentől rendelt örök céljai" – mondja Varga László erdélyi nyugalmazott lelkipásztor. A nemzetéért és hazájáért felelősséget vállaló értelmiségi, az '56-os forradalom szemtanúja, a román kommunista börtönök túlélője kalandos életútjának harmadik része.

<< Első rész | << Második rész

„Elvették tőlem a vonalak ritmusát.
Itt minden szögletes, hasáb, meg kocka.
Az eget is négyszögű rácsokba vasalták,
Rácsokkal még apróbb szögekre osztva.”
(Számadó Ernő: Kín)

Két hét múlva tartóztatták le, addigra már mindent tudtak róla, hisz ők négyen előre megbeszélték, letartóztatásuk esetén nem fognak tagadni: „Mi ugyanis semmiképpen nem ’árultuk a hazát’. Románia tagja volt az ENSZ-nek, aki tehát oda írt, nem lehetett bűnös. Másrészt a szándék nem azonos a bűnténnyel, az írás nem jutott túl a határon. Azért kellettem én: az én sovány tevekénységemnek ki lehetett mondani, hogy idegen országból hoztam utasításokat, s ezt már fel lehetett fújni hazaárulásként.” Ez lett a fő vádpont ellenük, s így lett a harmincas évei elején járó lelkipásztor az ügy másodrendű vádlottja, közvetlenül sógora után. „Szégyelltem is magam, hogy ha már ilyen előkelő helyre kerültem, ilyen kevés, jelentéktelen tevékenységet tudtam felmutatni” – vicceli el a dolgot.

Az első előzetesben töltött hét után megállapította, hogy tíz évnél többet az ember ilyen körülmények között nem bír ki. Istenre bízta magát, aki vagy kiszabadítja hamarabb, vagy úgyis ott marad. Ez teljes nyugalmat adott neki, nem érdekelte az ítélet nagysága. „Az volt a legelviselhetetlenebb, mikor barátaimról, idegenekről vallattak, s a keresztkérdések között sohasem lehettem biztos, hogy míg az egyiket mentem, nem ártok vele a másiknak. Nem az én ügyességem, Isten kegyelme, hogy miattam senki nem került börtönbe” – állítja. Ugyan letartóztatásuk után visszamenőleges hatállyal bevezették Romániában a halálbüntetést, de végül csak életfogytiglani börtönbüntetést szabtak ki Dobaira és Vargára, Komáromyra és Kertészre huszonöt-huszonöt évet. „Mikor az életfogytiglanit kimondták, Édesanyám felsóhajtott: Hála Istennek!”


Forrás: szabadsag.ro

A börtönévekről Varga László a következőket jegyezte fel a maga sajátos stílusában: „Éltünk. Nem mindnyájan. Volt, aki rettenetesen szenvedett. Volt, aki nem bírta ki. Volt, aki beleőrült. Volt – sokan voltak –, aki bele is halt. Három dolog kellett ahhoz, hogy éljünk: hit, humorérzék, a vállalás öntudata. A hit ott nem volt elmélet, filozófia. A hit ott azt jelentette: életem Isten kezében van, aki szeret. Valami célja most is van velem. Aki ezt így tudomásul vette, nyugodt volt és nyugalmat árasztott maga körül. Hihetetlen kincs volt a humorérzék. Helyzetünk annyira, elképzelhetetlenül groteszk volt, hogy akinek természetében volt egy adag irónia, nem volt képes nem meglátni a dolgok humoros oldalát. Nagy erőt adott az is, ha valaki tudomásul tudta venni: tettem valamit, amit helyesnek láttam, s ma is megtenném. Számítottam rá, hogy elkaphatnak és vállaltam. Hát most itt van, ki kell bírni. A három közül egy is elég lehetett a túléléshez. Akiben mind a három megvolt, életformát tudott teremteni.”

Benne, mint mondja, hála Istennek megvolt mind a három, de még ennél még fontosabb volt, hogy egész idő alatt teljes értékű lelkipásztori munkát végezhetett. S méghozzá igen előkelő társaságban: a hazaárulókat ugyanis többé-kevésbé a többi politikai elítélttől elkülönítve tartották, s azok között voltak mindkét nép legkiválóbb tagjai, többségükben háború előtti román és erdélyi magyar értelmiségiek. „Domnu pastor”, „Pásztor úr” lett a megszólítása, s ez egyfajta tekintélyt kölcsönzött neki a cellákban kialakuló közösségekben.

A Securitate kolozsvári fogdája után hosszú ideig raboskodott Piteștiben, Désen, Szamosújváron, Rózsa Sándor egykori börtönében. „Minden börtönnek megvan a maga sajátos levegője, hangulata, couleur locale-ja, amit nem lehet mással összetéveszteni” – írja humorral és iróniával átitatott emlékirataiban, amelyből a méltatlan körülmények, szenvedés és nélkülözés mellett megismerjük a cellák életét, a mindennapok rutinját, az egyhangúnak tűnő rablét apró örömeit: a falmorze adta kommunikációs lehetőségeket, az egymástól való tanulást, az illegálisan készített használati tárgyakat, a papír hiányában egymás memóriájába „írt” verseket. „Minden cellában, ha volt bármilyen vallású magyar ember, aki igényelte, rendszeresen tartottam istentiszteleteket, s miután belejöttem a román nyelvbe, ahol nem volt román pap, románul is tartottam” – ír a szolgálatról. Nem volt ezzel egyedül, majdnem minden református lelkész így szolgált mind a börtönökben, mind a munkatelepeken, de más vallásúak is rendszerint megtették kötelességüket.

„Abban a környezetben, ahol ideges emberek voltak hónapokra összezárva, olyan teológiai kérdések merültek fel, amilyenek a szabad életben elő sem kerülnek, de semmiképpen nem a papok előtt. Ezekre bizony felelni kellett, ha nem akartam felsülni. Nagy tapasztalat volt, hogy az értelmiségiek, főleg a románok, mennyire nem értik meg az egyházi nyelvet. Feladatomnak tekintettem hogy a teológiai témákat az értelmiségiek számára közérthető nyelven fogalmazzam meg. Ez évek munkájával sikerült is, szabadulásom után szakmailag is ellenőrizhettem és tanulmányokban közölhettem börtönbeli munkám eredményeit.” Sokszor keservesen, heteken át tépelődött, míg a cinikus, provokatív, vagy jóhiszemű, naiv kérdésekre megtalálta az odaillő választ. Ez meghatározó lett későbbi teológiai munkájának, könyveinek. „De ennél is fontosabb volt az a lehetőség, hogy elkeseredett, reményüket vesztett társaimnak vigasztalást és lelki erőt tudtam adni. Itt látszott meg, milyen ereje van az igének.”

Egyik emlékezetes gyülekezete Pitești nyolcvan személyes cellájában volt, hétről hétre tizenöt magyar hallgatta az emlékezetből mondott igéket és az azokból kibomló rövid igehirdetéseket, melyek egy gondolatmenetté álltak össze. „Ezek végén, logikusan, ellentmondás nélkül jött a legnehezebb ige abban a helyzetben: ’Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek!’ (Fil 4,4) És ez úgy jött, hogy híveim mély csendben, komoly áhítattal el tudták fogadni. Soha nem tudnám megismételni.” Utána napokig törte a fejét, mit mondhatna még nekik, de nem volt szükség folytatásra, a következő csütörtökön kivették abból a cellából.

„Nem is a rácsban van a rabság,
a kintiekre gondolásban
akik ölelnek és aratnak -
nem a rácsban, hanem a gondban
hogy a rabok, jaj, kint maradtak”
(Páskándi Géza: Nem igaz!)

Elmondása szerint a legrosszabb az volt, hogy politikai fogolyként nem érintkezhetett családjával, nem is kaphatott hírt róluk. Sokat szenvedtek a kint maradt családtagok is, akiket szintén megbélyegzett az állam: „a családoknak meg kellett keresni a nyomorúságos kenyeret, az iskolából kidobott gyermekeinknek gondoskodni kellett valamilyen jövőről, eltűrni a kollaboráns tanárok, főnökök, szekuspribékek naponkénti megalázását, mindezt a családfő támogatása nélkül.” Ő kiüzent fiatal feleségének (szabadulásáig nem tudta, megkapta-e üzenetét), hogy váljon el tőle, folytassa miatta félbehagyott tanulmányait, várjon rá három évet, aztán kezdjen új életet. Húsz éves neje, akivel tizenöt hónapot éltek együtt, hat éven át várt rá, utána ment újra férjhez. Jó kapcsolat maradt közöttük, fiuk két szerető családban nőtt fel.


Első gyülekezetben, Magyarsülyében, miután kikerült a börtönből

Varga László végül hét év, négy hónap és hét nap után szabadult az amerikaiak által kierőszakolt általános amnesztia keretében. A kollégák és az egyszerű emberek lelkesen és nagy szeretettel fogadták, az értelmiség között viszont többen voltak, akik elkerülték, főleg akik időközben beálltak a kommunista rezsim szolgálatába. „Én is sokszor elgondolkoztam: nem Don Quijote-jellegű az én ellenzékiségem? Azután megállapítottam a különbséget: az én mozgató eszméim nem üres ábrándok, mint a Lovagé, hanem jól átgondolt, valóságos, nem önmagamért való célok, az emberiségnek, közelebbről saját társadalmamnak szeretetből, jóakaratból, a jövő iránti felelősségből fakadó, Istentől rendelt örök céljai. Ellenfeleim nem szélmalmok, hanem népemet nyúzó, gyűlölködő, rabló bűnözők. Hogy küzdelmem eleve kudarcra van ítélve? Nem biztos. Ezek a célok előbb-utóbb meg fognak valósulni, mert nem lehet nemzedékeket rács mögé zárni. Az újak ki fognak törni belőle, és az értékek, a szép, jó, igaz értékei ledobják magukról a gazemberek hazugság-igáját. Megéri tehát ellenzékinek lenni. Ha másért nem, hát legalább azért a nagyszerű érzésért, hogy Isten szolgája és népem érzésvilágának képviselője vagyok” – állítja, és utólag úgy látja, hogy ebből az egészből neki minden téren kizárólag haszna származott, s még hozzáteszi: „De ezt már Isten kegyelme tette.”

Szabadulása után Varga László újra megnősült, második házasságából két lánya született. 1964-től számos falusi gyülekezetben, Magyarsülyében, Magyarpalatkán, Somkeréken és Marosfelfaluban szolgált, 1988-ban pedig a Marosvásárhely-cserealji lakótelepi gyülekezet vezetését bízták rá, ahol – az országban egyedülálló módon – a Ceaușescu-diktatúra utolsó éveiben templomot épített. Innen vonult nyugdíjba 1994 végén. Ő volt a megalakult romániai Felekezetközi Bibliatársulat első elnöke. Aktívan szerepet vállalt a rendszerváltás utáni közéletben, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt elnökeként az erdélyi magyarság ügyének szószólója lett az európai kereszténydemokrata pártok családjában. Megírta börtönélményeit (A fegyencélet fintorai. Románia, 1956 után), s az ott szerzett tapasztalatai alapján a református keresztyén hit összefoglalását mai nyelvezettel (Istenismeret. Hittan azoknak, akik nem ismerik), valamint egy áhítatoskönyvet az év minden napjára (Isten asztaláról). Önéletrajzi kötete Ezt jól kifogtam! Erdélyben a XX. században címmel látott napvilágot. Munkatársa volt a Kozma Zsolt szerkesztésében megjelent Bibliai fogalmi szókönyvnek, emellett több önálló teológiai témájú tanulmánykötete és számos hitépítő, teológiai és közéleti írása jelent meg.

Feke György – Czanik András

A teljes cikk „Hit, humorérzék, a vállalás öntudata" címmel megjelent a Confessio 2016/3-as, 1956-os témájú számában.

Istent keresem

4Móz 33

„…az Úr parancsára mindig följegyezte, ha továbbindultak táborhelyeikről” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →